EGY ESZTERGOMI ELMEORVOS EMLÉKÉRE

Ha már egyik írásunk az OPNI jelenlegi állapotával foglalkozik, emlékezzünk meg Szállási Árpád segítségével egy régi, esztergomi születésű elmeorvosról, aki egykoron vezetője volt ennek az országos intézménynek. Niedermann Gyula 1839. december 22-én látta meg a napvilágot a prímási székhelyen. Egy esztendővel a nagy dunai árvíz után, amikor felszentelték a bazilika előképének számító kerektemplomot, és amikor ugyanazon mester befejezte a kórház egyik elődjének tartott, mai szociális otthon építését.

Elemi oskoláit és a gimnáziumot szülővárosában végezte, majd beiratkozott a fővárosi orvosi fakultásra, ahol az 1862/63-as tanév végén orvosdoktorrá avatták. Végzés után Schwartzer Ferenc tanár budai "magán-őrüldéjében" kezdte meg hivatása gyakorlását, igen sokat ígérő odaadással. Egyik beszámolójában írta a következőket: "Tébolyda, őrülde, bolondok háza míly megrázkódtató gondolat némely hallgatóra, már a puszta névre is elszörnyed az ember! Borzasztó láncok-vermek-kínzott emberek- sápadt, alakok- embertelen ápolókat nyers kezeikben véres korbácsokkal, szívrepesztő panaszkiáltásokkal irtózatos gúnykacajjal vegyítve képzelünk látni és hallani."
A drámai képet a Pinel előtti időkre vonatkoztatja, ám sajnos tudjuk, mi történt ezalatt az Anyák Megmentőjével Bécsben, az európai orvostudomány akkori egyik fellegvárában. A helyzet Budán sem lehetett sokkal különb. Első tanulmányait a Gyógyászat című lap közöltre1864-ben. " A merengő komorkór / melancholia kataleptica /" több klasszikus esetét ismertette, amikor a negatívisztikus magatartással együtt a testizmok tartós merevségi állapotba kerülnek, kényszertartáshoz ragaszkodva a külső ingerekre nem reagálnak. Ugyanakkor az öntudat megtartott, ahogy az a mostani tankönyvekben is olvasható. Negyvennyolc órától 16 napig tartott szerzőnk eseteiben a katatóniás állapot, néha spontán megszakítva a vegetatív funkciók elvégzésére.
Chloroformos bódítást, illetve hamiblany /kalium hydrojodicum / adását alkalmazták, bár főképp a betegekkel való törődés tünt részleges eredménynek, mert a visszaesés megismétlődött. Írt "A véreredsztésekről elmebetegeknél", ámbár már Pinel ennek a veszélyeire is figyelmeztetett. Egyes esetekben ugyan tapasztaltak javulást, főleg a vértolulásos rohamoknál /hypertóniás crízis !/, bár a valódi elmebajnál inkább rosszabbodott az amúgy sem jó állapotuk. A meggondolatlan és mértéktelen vérlebocsátás tehát különösen a sápadt búskomoroknál kerülendő. Ami akkor a nagy francia forradalmár pszichiáter intelmei ellenére sem volt nyilvánvaló.
Niedermann különben nem hivatkozna a saját kórházában észlelet negatív tapasztalatokra. A fokozott agynyomást az erek megcsapolása nem csökkenti, mert az a liquor cerebrospinalis tenziójának függvénye, nagyobb vérveszteségnél viszont "az agyi vérkeringés lelassíttatik, a vér nem képes az idegelemeket táplálni- a lehangolt tengélet egészen bomlásnak indul, vagy a beteg múlhatatlanul butává lesz."
A Gyógyászat ugyanezen évfolyamában ismertette "A bőr alá föcskendezés" bíztató gyakorlatát. Először Wood számolt be az Edinbourg Journal hasábjain /1855/, nálunk viszont Langenbech, de főképp Erlenmeyer tanár munkássága nyomán terjedt el.
Niedermann Gyula beszámolója azonban korábbi, mint a Lendvay Benő-féle fordításé. Különösen akkor ajánlható a Wood-fecskendő / a fokbeosztás az üvegen látható, vagy a Pravaz-készülék / amelynek a tolattyúján van a fokozat / alkalmazása, ha a beteg, pl. baleset következtében öntudatlan állapotban van, vagy gyermekorvoslásban, amikor a szájon keresztül nehezen lehet hatásos szert adni, és végül, de nem utolsósorban a megzavart tudatú elmebetegeknél.
Előszeretettel adták a csillapító oldatot zsábás területekre, mint a Valleix-pontok, vagy a trigeminus neuralgiája. Szerzőnk szerencsére gennyedést, vagy szövetelhalást soha nem észlelt. Bár kihangsúlyozta, hogy gyér a száma egyelőre a bőr alá fecskendezhető gyógyszereknek, a kezdeti sokoldalúságon és szakszerűségen annyi év távlatából mégis meglepődünk. Első helyen szerepel a "szunyal". Vagyis az ecetsavas morfium. Különösen zsábás, köszvényes csúzoknál, ám páciensei között végbélrákos is található.
Elmebetegeknél morfin helyett ajánlatosabb a "nadraguly"-t, vagyis az atropint. Így  görcsös fájdalmaknál, vagyis pszichés betegek szomatikus panaszainál, a kettőt elkülönítve egymástól. A "szoral" / strychnin / főleg hűdés javítására ajánlatos, amely elméletileg ma is megállja a helyét. A "gyűszűke" /digitalis / "fő javallatai a szívbajok". Az adagolás azonban még nagyon esetleges volt. Niedermann doktor tehát legalább annyira a belgyógyász szemével vizsgálta a bőr alá adható gyógyszereket. A "nyílméreg", vagyis a curare a "derme", tehát a tetanusz-esetekben adható amelyet különösen Schuh bécsi és Vulpian párizsi intézetében alkalmaztak biztató eredményekkel. A kénsavas kínal / chininum sulphuricum / gyulladásoknál, láznál, azon belül is a váltóláznál, tehát a maláriánál bizonyult hatásos szernek. Főképp gyermekeknél és elmebetegeknél, akik kedvéért felvonultatta az akkori teljes terápiás arzenált.
A tébolydai kezelésben Pinel szelleme után főleg a brit Conolly "non restraint system" elvét, tehát a korlátozások megszüntetését igyekezett érvényesíteni, ami pl. a porosz szigorhoz szokott német pszichiátria csak nehezen és megkésve vett át. Az intézet börtönszerű jellegének megszüntetése, a munkaterápia bevezetése már 1868-ban reformprogramja volt, pont amikor a lipótmezei Országos Tébolyda épült, ahová egy év múlva ő is kinevezést nyert.
Az intézet igazgatója Schnirch Emil főorvos lett, az új szellemet azonban a két második ember, Bolyó Károly és Niedermann Gyula képviselte. Az Orvosi Hetilapban már "Az elmebetegek kényszer nélküli kezeléséről" számolt be, jelesül "mindenekelőtt kimeríthetetlen türelmesség kell, hogy ez vezérelje az orvost és ápoló személyzetet a betegek irányában, átérezve, hogy mindez, amit a beteg abnormis elmeállapotban cselekszik, kóros agyának  folyamánya, tehát felelőssé nem tehető érte.
A dühöngőknek elkülönítő szoba kell, per os gyógyszerek közül a chloralhydrat oldata, injekcióban a "szunyal" a leghatásosabb. A Hetilap törvényszéki orvostani mellékletében az elmebetegek szimulálását és disszimulálását tárgyalja, amelynek jelentősége büntetőjogi szempontból felmérhetetlen.
Közben megválasztották a hazai Statisztikai Tanács tagjává, a közgazdasági miniszter által szervezett statisztikai tanfolyamon Tormay Károly főorvossal együtt adták elő az egészségügyi statisztikát, amely 1869-ben, könyv alakban is megjelent.
Mint egykori Schwartzer-tanítvány, a jogi karon Niedermann Gyula adta elő a törvényszéki orvostant. Magántanárrá is e fakultáson habilitálták.
Amikor 1884-ben Schnirch Emil elhunyt, az intézet vezetését a 45 éves magántanár vette át. Amint az egyik kései méltatója említi: "Niedermann gyula nevéhez fűződik az intézet átalakítása. Jellemző humánus, haladó szellemű felfogása, hogy már 1884-ben a betegek kezelésében még használatban levő un. kényszerzubbony alkalmazását megtiltotta. "Az általános tisztasággal, a közegészségügyi szabályok betartásával a 27-29 %-os tbc halálozást 6-75-ra csökkentette le. Feljavította az élelmezést, a padlót könnyen tisztítható viaszos parkettával vonatta be, az önellátás bevezetése lehetővé tette, hogy ugyanannyi összegért minden ellátás megjavuljon.
Nagy személyes segítséget nyújtott ebben a Belügyminisztérium Közegészségügyi Osztályának főnöke, akit történetesen Chyzer Kornélnak hívtak. 1897-ben együtt tettek tanulmányi utat nyugat-európai intézetekben, a külföldi elmebetegügy, a koloniális intézetek, a családi ápolás rendszerének tanulmányozására.
Tapasztalataikról közös könyvben számoltak be. Ennek nyomán bevezették az "ágy-vagy fektető kezelést" cellamagány helyett az ágynyugalmat alkalmazva. Niedermann Gyulát 1884-ben királyi tanácsosi címmel, 1894-ben vaskorona renddel, 1897-ben miniszteri tanácsosi címmel tüntették ki. Külön elismerés volt, hogy 1896-ban meglátogatta Erzsébet királyné, akinek emlékére hársfát ültettek el. Ráccsal körülvéve ma is megtalálható az intézet parkjában.
Egyik méltatója szerint "a beteg szent volt előtte s annak kultuszát mindenkitől megkövetelte. Bátorsága dacára a betegszökéstől nagyon félt. Az intézet mintegy becsületbeli ügyének tekintette azt. Túlzott egyszerűséggel berendezett szobájában le-fel járva viharos éjjeleken, gyakran emlegette családjának, hogy ezek azok az éjjelek, amikor a betegek megszöknek, vagy öngyilkosságot követnek el."
Sokat törődött az ápolószemélyzet minőségével, anyagi érdekeltségük még az orvosokénál is jobban érdekelte, mert "mellékesre" itt aligha számíthattak.
Minden pozitív tulajdonsága, ügybuzgalma ellenére /vagy talán éppen ezért! / 1899 nyarán meglepetésszerűen nyugdíjazták. Miután még 1898-ban itáliai utat tett a pellagra tanulmányozására. Konrád Jenő és Farkas Jenő társaságában, a jelentésük füzet alakjában is megjelent. Még ugyanezen esztendőben a "tébolydát" nevében "elme-és ideggyógyintézetté" keresztelte át, jelezvén annak megváltozott szellemiségét.
Méltatlan helyzetén enyhítendő, 1903-ban kinevezték a Rákospalotán épült új, korszerű intézet élére, amelyet tiszteletből Niedermann-Szanatóriumnak neveztek. Ám ott nem érezte jól magát, lelkileg sérülten önkéntes nyugdíjba vonult.
Vigasztalanul hunyt el 1910. január 24-én.
A Lipótmező egyik apostoli küldetésű orvosa volt, akit Haits Emil példaképnek tekintett. A "Hippokratész papja" epitheton ornans senkire jobban nem illik, mint rá, s az a bizonyos hársfa az ő emlékét is őrzi.
Szállási Árpád dr.