Cím:HÁNYSZOR KÉRDEZTE MEG, HOGY „MEG FOGOK HALNI?”

Elmeri mondani az orvos a betegének, hogy hamarosan itt a vég, és nincs már az a kezelés, ami ezen változtatna? Milyen szavakat használ? Van-e, akit megsirat? Mennyi időbe telik, amíg egy haldokló megbékél? Mentőben, onkológián, intenzív osztályon, hospice-házban dolgozó orvosokkal beszélgettünk a magyar társadalom egyik legnagyobb tabujáról – a haldoklásról.

„Nemrég mentünk ki egy idős tüdőrákos beteghez, megállapítani a halált. Két nappal azelőtt azért adták ki a kórházból, hogy otthon haljon meg, de a családja ezt nem is tudta. Ez az ember előtte hetekig feküdt a pulmón, és nem volt orvos, aki elmondja, hogy vége. Miért egy mentősnek kell az ilyet elmondania?” Egy Dunántúlon dolgozó mentőtiszt mesélte ezt a történetet. A hetvenes évek óta mentőzik, több tízezer kivonuláson van túl, és azt mondja, bár a zárójelentésekben egyértelműen le van írva, ha valaki menthetetlen, azt mégis sokszor, sokan nem értik.
Előfordult, hogy a család a mentősöktől tudta meg, hogy hozzátartozójuk menthetetlen, mert a kórházban nem volt orvos, aki közölje

Ezért pedig hibáztatom az orvostársadalmat. Amerikában már fél évvel előbb megmondják, hogyha valaki meg fog halni, nálunk ez nem divat. Csak a legvégén, unszolásra mondják el.

Az elmúlt hetekben különféle területeken dolgozó orvosokkal és mentősökkel beszélgettünk a haldoklásról és arról, hogy mikor és hogyan kell közölni a betegekkel, hogy meg fognak halni. Megkérdeztük, hogy az őszinteségben vagy a kíméletben hisznek-e inkább; hogy mennyit jelentenek ezek a beszélgetések a betegeknek (vagy a családtagjaiknak); és hogy milyen nyomot hagynak ezek magukban az orvosokban.
Kiderült, hogy a halálról való beszédnek is van kultúrája – nem véletlenül hozták fel többen is példaként, hogy az USA-ban az a szokás, hogy szólnak a betegnek: itt az ideje végrendelkezni és búcsúzkodni. Nálunk más a helyzet: „A magyar társadalomban nagyon erős a tagadás, taszítás a halállal kapcsolatban. A betegek sokszor nem hiszik el, hogy meg fognak halni, nem akarnak tudni róla. Mi nem erőltetjük, de ha egy beteg reménykedve megkérdezi, hogy »javult az állapotom, ugye meg fogok gyógyulni?«, akkor megmondjuk, hogy mi csak a szenvedéseit enyhítjük.

Mi sosem hazudjuk azt a betegnek, hogy táncolni fog még a dédunokája esküvőjén. Ebben különbözünk az általános egészségügytől– mondta dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvosa. (A hospice lényege a gyógyíthatatlan betegek szenvedéseinek enyhítése és a méltóságuk megőrzése.)

A magyar társadalomban erős a tagadás a halállal kapcsolatban, pedig a halálról való beszédnek is van kultúrája
A haldoklás stációi
A thanatológia – így hívják a halállal foglalkozó pszichológiai irányzatot – alaptétele, hogy minden haldoklónak öt stációt kell végigjárnia: ezek a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió, majd a belenyugvás. A belenyugvásig eljutni időbe telik, és ahhoz is idő kell, hogy a haldokló elbúcsúzhasson attól, akitől akar. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy a halálos betegeknek mikor hozzák a tudomására, hogy nincs tovább: gyógyszerek ide, műtétek oda, nincs mit tenni, hamarosan eljön a vég.
Sok olyan ember van, akinek pedig egyáltalán nem mondják el, hogy mi vár rá. Egy extrém példát mondott erre egy fiatal, nyugat-magyarországi mentőorvos, aki a gyakorlata egy részét gyerek intenzív osztályon töltötte el. „Nagyon élénken él bennem, hogy az onkológiai osztályon meghalt gyerekek, akiknek nem mondták meg, hogy meg fognak halni, mind hagytak valami búcsúlevelet, de volt, aki pénzt gyűjtött a temetésére. A titkolózásnak csak az lett az eredménye, hogy a betegség mellett ők még arra is energiát fordítottak, hogy ne lássák rajtuk a felnőttek, hogy tudják: meg fognak halni. Így ahelyett, hogy végigmehettek volna a lépcsőkön, bizonytalanul és rettegve haltak meg.”
 A megszólalók
•    Dr. Szabó Eszter pszichoterapeuta, onkológus, az Országos Onkológiai Intézet orvosa
•    Dr. Nyulasi Tibor, a Szent János Kórház orvos igazgatója és az intenzív osztály vezetője
•    Dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvosa
•    Dr. Tóth Judit debreceni onkológus
•    Dr. Madaras Balázs, az Országos Onkológiai Intézet onkológusa
•    Egy fiatal nyugat-magyarországi mentőorvos, aki gyermek intenzíven és sürgősségi ügyeletben is dolgozott
•    Egy dunántúli mentőtiszt, aki a hetvenes évek óta ment baleseti sérülteket, szállít nagybetegeket, old meg vészhelyzeteket. Ők ketten azt kérték, hogy a nevüket ne említsük a cikkben.

Hogyan kell elmondani valakinek, hogy meg fog halni?
Egyszerű szavakkal, együttérzéssel, például így:
Kedves Éva, attól tart, hogy hamarosan meghal? Nem tudjuk, hogy mikor jön el ez az idő, de próbálja szépen tölteni az idejét, hagyatékozzon, búcsúzzon el a szeretteitől.

Ez dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvosának példája. Dr. Nyulasi Tibor a Szent János kórház intenzív osztályának vezetőjeként az egyértelműségben hisz, és mindig rá is kérdez, hogy megértették-e, amit mondani akar:

Fontos, hogy az érintettek megértsék, amit az orvos mond
Az öncélú orvoslásnak nincs helye, bravúroskodni nem szabad. Csak éhen halni és fájdalommal küszködni nem szabad hagyni a beteget. Van, amikor már csak ennyit lehet tenni. És ezt egyértelműen meg kell mondani.
A halál szót amúgy többen kerülik, amikor a diagnózist közlik. Dr. Szabó Eszter például az Onkológiai Intézetbe kerülő rákbetegek hozzátartozóinak a „szerműködések kimerüléséről” vagy „élettel összeegyeztethetetlen állapotról” szokott beszélni, a betegeinek pedig arról, hogy meddig élhetnek – nem arról, hogy mikor halnak meg.
Azt általában az orvos ösztöne súgja meg, hogy meddig mehet el, vagyis mennyire részletesen beszélhet a helyzetről – magyarázta a kollégája, dr. Madaras Balázs. A betegek (és a hozzátartozók) teherbíró képessége ugyanis nagyon különböző. Dr. Tóth Judit debreceni onkológustól például az egész praxisában kevesebb, mint tízen merték megkérdezni, hogy mennyi van hátra, vagy, hogy hogyan fognak meghalni. Ezért alakította ki azt a gyakorlatot, hogy nem hazudik, de mindig csak arra válaszol, amit kérdeznek. A megkérdezettek többsége hasonlóan jár el, így egyeztetik össze az őszinteséget a kímélettel.
A családtagoknak sem könnyű megmondani
„Így, közel ötvenezer kivonuláson túl már úgy vagyok, hogy ránézek egy családra, és legfeljebb két perc alatt meg tudom állapítani, hogy mit lehet mondani és mit nem” – mondta a Dunántúlon dolgozó mentőtiszt. „Beszélni empátiával szoktam, a szemükbe nézve, akár a vállukat megfogva” – tette hozzá.
A fiatal mentőorvos pedig arról beszélt, hogy kénytelen volt megtanulni, hogyan kell kommunikálni a sikertelen újraélesztéseket. „Amikor már látom, hogy a beteg nem fog visszajönni, valami olyasmit mondok, hogy látják, hogy mi mindent megteszünk, de sajnos a családtagjuk nem reagál semmire, nincs keringése. És amikor ezt elmondtam, utána szoktuk abbahagyni a próbálkozást. Muszáj kimondani ilyen helyzetekben egyértelműen, hogy meghalt, mert csak akkor biztos, hogy megértik, szépíteni nem lehet, és a finom szinonimák – elment, vége, eltávozott, ilyenek – félreérthetőek ilyen helyzetben.”
Az intenzív osztályokon csak a családtagokkal beszélnek, hiszen az ott fekvő betegek eszméletlenek. A Szent János Kórházban az intenzíven általános tapasztalat, hogy nem túl hálás dolog kommunikálni a hozzátartozókkal, és ilyenkor sok a nyílt érzelemkitörés. „Kis túlzással örülünk, ha nem jelentenek fel. Itt mindenki mindig elégedetlen valamivel.
Az emberek többsége nem tudja elfogadni, hogy vége az életnek. Hibást keres, mindig mást, azt várja, hogy keltsük életre a rokonát – mondta az osztályt vezető dr. Nyulasi Tibor.

Számít ez egyáltalán?
A Hospice-házban dolgozó dr. Muszbek Katalin legelőször úgy húsz évvel ezelőtt mondta meg egy 28 éves betegnek, hogy nem fog már soká tartani. „Háromszor kérdezte meg, hogy meg fogok halni? Mikor megértette, azt mondta: értem már, mostanában miért kerül engem az orvosom. És ezután elkezdett búcsúzkodni, és ez sokat segített neki.” A szavak súlya óriási, képesek oldani a halálfélelmet - ebben nagyrészt egyetértettek az általunk megkérdezett orvosok.
Ahogy abban is, hogy bennük is nyomot hagy, amikor le kell ülniük egy haldoklóval beszélgetni arról, hogy nincs tovább. Sokéves gyakorlat ide vagy oda, megviseli a doktort is a betege halála. Dr. Szabó Eszter azt mondta, őt nagyon igénybe veszik ezek a beszélgetések, mert ilyenkor a saját energiáit próbálja átadni a betegeknek, hogy oldja a szorongásukat. Dr. Madaras Balázs hiába próbál a terápia során végig megfelelő távolságot tartani a betegeitől – a saját lelki békéje érdekében –, amikor egy nap akár több emberrel is rossz hírt kell közölnie, „akkor úgy érzem, hogy fáradtabb vagyok, mint általában és csak később jövök rá, hogy ennek hátterében az én lelkemet ért megterhelés állhat”.
Évtizedes tapasztalata birtokában így fogalmazta meg a profi hozzáállást a János Kórház intenzív osztályának vezetője: „Azt szoktam mondani a hozzánk kerülő fiatal orvosoknak, hogy ha az orvosból túlságosan mély emóciót vált ki egy beteg halála, akkor hagyja abba a szakmát. Ha semmilyen nyomot nem hagy benne – akkor is hagyja abba ezt a szakmát.”
Van azonban, amikor az egészségügyben eltöltött hosszú idő mégsem teszi vastagabbá az ember páncélját. A veterán dunántúli mentőtiszt legalábbis így van vele:

Engem a gyerekek halálos betegsége visel meg a legjobban. Harminc évesen jobban tűrtem, de ma már – bevallom – néha pityergek, mert fáj, hogy így alakul. Nekem négy fiam, négy unokám van, rengeteg szülést levezettem a kocsiban, volt újraélesztett babám is. Tudja a nejem, hogy ha hazaszólok, hogy vigyél haza két sört, akkor aznap gyereket vittem.

Wirth Zsuzsanna - 2015. január 14.
Életmód Magazin