DR. TICHY LÁSZLÓ FŐORVOS ÚR 70 ÉVES!

Beszélgetésünk legfőbb aktualitása az, hogy dr. Tichy László főorvos úr a napokban ünnepelte 70. születésnapját! Isten éltesse sokáig. 20 éve vagy kórházunk dolgozója, szóval van miről beszélgetnünk!

1995-ben léptem át a kórház kapuját. Az ország másik végéből, Szegedről érkeztem. Családi okok miatt költöztem ide.

Volt-e valamilyen kapcsolatod Esztergommal a múltban?

Csak látogatóként jártam itt. Szép híre volt és van is a városnak. Nagyon örültem, amikor kiderült: lehetőségem lesz itt dolgoznom. Pillanatig sem gondolkodtam, szóltam az akkori főnökömnek, hogy Esztergomban folyatatom a munkát. Patócs főorvosnő fogadott és mutatta meg új munkahelyemet, ismertette a lehetőségeket és az elvárásokat. Hivatali főnökeimmel, így Szontagh Csaba igazgató úrral is beszélgetve, úgy éreztem: megértéssel és szeretettel fogadnak.

Szakmailag milyen változást hozott számodra Esztergom?

75 ágyas férfi osztály vezetését bízták rám  ott. Az esztergomi osztály kisebb volt, de a munka színesebbnek ígérkezett. Más az itteni emberek mentalitása is. Ami kérésem volt, azt teljesítették. Lakást biztosítottak. Abban az időben például a kijózanító állomáson történő ellátás a mi feladatunk volt. Ezzel nem értettem egyet. Úgy gondoltam, hogy a psychiáter feladata akkor kezdődik, amikor már érdemben lehet a beteggel foglalkozni. Jeleztem ezt a főorvos asszonynak, aki megbeszélte ezt az igazgató úrral és záros határidőn belül megoldódott a problémánk.

Tudomásom szerint sokan vitatják, hogy talán nem a kórházi ágyak számának szaporítása, hanem a beteg közelibb ambuláns ellátás lenne célszerű a psíchiátriában.

Egy egészséges egyensúlyt kell megtalálni a járó és a fekvőbeteg ellátás között. Nem megoldható az, hogy egy veszélyeztető állapotban levő beteg et csak járóbetegként észleljek, kezeljek. A nap 24 órából áll és ebből járóbetegként  legfeljebb 30 percet tudom kontrollálni a pacienst. Ez bizony gyakran kevés. Adott esetben szükséges lehet az állandó felügyeletre is. Koromnál fogva én már inkább a járóbeteg ellátást végzem. Itt első kézből, önállóan, kellő tapasztalattal kell megoldanom a problémákat és dönteni. Ez szakmai kihívás! A fekvőbeteg ellátásba nagyon sok szomatikus elem is belefoglaltatik, amit én már nem biztos, hogy magas szinten el tudnék látni.

Volt idő, amikor itt Esztergomban a psychiatriai ellátást te vitted a vállaidon, és hogy nem csődölt be a betegellátás, az neked volt köszönhető.

Mindenkinek fel kell vállalni azt, amire annakidején felesküdött. Ez van, amikor több, van, amikor kevesebb az elvárhatónál. Ahol meg van szorulva egy intézet, ott kell a legtöbbet bevállalni. Most az ügyeleti ellátással van nagy probléma – országos viszonylatban is – tehát ezen a területen kell nekem is többet vállalnom.

Elméletileg mindenki számára nyitott a lehetőség, hogy problémájával psychiáterhez forduljon. A psychiáter,  hogy  tudja feldolgozni problémáit, hogyan tud harcolni a kiégés ellen?
Mondok néhány példát. Mai napi történet: Egy házaspár keresett meg, krízishelyzetbe kerültek, a válás közelében jártak. Hosszabb lélegzetű családterápiás foglalkozás után távozáskor már úgy tűnt kiegyensúlyozottabbak. 5 perc múlva a nővér felvett egy telefont a mamától, aki a szigetelt ajtó ellenére tulajdonképpen részt vett a családterápiás foglalkozáson, és azt kérte a nővérkétől, hogy adja át nekem a köszönetét, azért, amit itt kaptak a fiatalok. Volt, aki az igazgatás felé emailben köszönte meg a rendelőben történt ellátását. Vagy az az ünnepség, amit a munkahelyemen szerveztek a születésnapomra. Úgy érzem, egy jó közösségben dolgozhatok. Az ilyen és ehhez hasonló történések nem engedik meg, hogy kiégjen az ember.

Egyre több felmérésben olvasható, hogy a magyarság mentálisan nincs rendben. A legpesszimistább nemzet vagyunk és még számos „leget” lehet felsorolni a „negatív” tulajdonságaink között. Mi erről a véleményed?
Ez egy valós társadalmi probléma. Nem ma kezdődött a nemzet pesszimizmusa. Évszázadok során sok mindenen átment ez az ország. Már nehezen hiszik el az emberek, hogy „kék az ég és zöld a fű”. Bizalmatlanok vagyunk. Hogy mit lehetne tenni? Úgy gondolom, hogy ha mindenki a saját szakterületén, munkájában elvégzi azt a feladatot, amit kell, akkor előbb utóbb rájövünk mindnyájan, hogy értékesek vagyunk, értékes ez a nemzet, többre hivatott.

Mennyire érzed, hogy elismerik a munkádat?

Mindenkinek vannak elvárásai, kinek több, kinek kevesebb. Amit én kapok a betegektől és az elöljáróimtól kaptam idáig, mind azt mutatja, hogy szeretnek, megbecsülnek. Meg vagyok azzal elégedve, amit a sors nekem adott. Hobbim is az, amit nap mint nap csinálhatok

20 éve vagy már munkatársunk itt a Vaszary Kolos Kórházban, de előtte 20 évig Szegeden is dolgoztál.

Szegeden végeztem el az egyetemet, és mint kezdő orvos, Gyulán indult a pályám. Feleségemmel ott kaptunk állást. Tulajdonképpen belgyógyász szerettem volna lenni, de a sors úgy hozta, hogy akkor a belgyógyászaton nem volt üresedés és így a psychiátriát ajánlották fel. A második választásom a neurológiai lett volna  3 és fél évig dolgoztam ott majd az ideggyógyászati szakrendelésre kerültem Szegedre. Később ott ajánlották meg a psychiátriai gondozói állást. Ahol hiány van, ott kell segíteni – gondoltam és elfogadtam az állást. Abban az időben a neurológia és a psychiátria nem vált még el olyan élesen egymástól. Lumbáltam ,carotis angiót is végeztem Szegeden psychiáterként. Az volt az akkori ajánlás, hogy mindkét szakból illik szakvizsgát szerezni. Letettem a psychiatriai szakvizsgát is és ott ragadtam. Nagyon színesnek és érdekesnek találtam munkámat. Egyik oktatóm azt mondta, hogy ha a neurológiában valami komoly baj van, ott tökéletes rehabilitációt nem tudunk elérni.  A psychiátriában viszont teljes értékű emberré tudom alakítani a beteget. A harmadik szakvizsgám az addiktológia. Alapító tagja voltam annak az orvos csoportnak, akik a magyar addiktológiát mint önálló diszclipinát létrehozták.

Mi változott a psychiátriában az elmúlt évtizedekben? Valamikor nehezen megfogható, misztikus tevékenységnek gondolták sokan. Elég csak a Virágot Algernonnak vagy a Száll a kakukk fészkére gondolok:
Gyökeresen megváltozott a psychiátria. Kezdetben organikus szemléletű volt, mint a tudomány minden része. Gyógyszerek, testi beavatkozások – akár a lobectómiáig – voltak a terápiás arzenálban. Pályám kezdetén indult el a psychológiai irányultság. A legkülönbözőbb psychoterápiás képzések indultak el és ezeket beépítettük a psychiátriai kórképek terápiájába. Összehasonlíthatatlanul szélesebb lett a terápiás repertoárunk és ezzel együtt hatásosabbak is lettünk.

Közhelyszintű a megállapítás, hogy minden betegség psychoszomatikus alapokra vezethető vissza.
Osztom ezt a véleményt. Nincs olyan betegség, ami kialakulásában, lefolyásaiban vagy gyógyításában ne játszana fontos szerepet a psyhé. Azt szoktam mondani a betegeknek, hogy minden szervünk végzi a maga feladatát, ha megbetegszik minden szervünknek meg van a sajátos tünet együttese. A léleknek ilyen értelemben nincs szerve, viszont a testünk bármely szervét igénybe veheti, ahhoz, hogy kiabáljon. Az ember testi betegségben kiabálja ki a lelkét.

A társszakmáknak több psychiátriai ismeretet kellene tanítani, akkor talán pontosabbak lennének a diagnózisaink.

Nagyon érzékeny pontomra tapint ez a kérdés. Gyakran elmondom – nem szakmai felsőbbség érzéséből – hogy a szomatikus orvoslást végző kollegák beleesnek annak  a részterületnek a csapdájába, amivel foglalkoznak, és elfelejtik, hogy egy embert kezelnek. Pedig erre tanították őket. Bizony nem ártana, ha a szomatikus orvoslással foglalkozó kollegák bizonyos időközönként – ha csak megfigyelőként is – részt vennének a psychiátriai kezelések bármelyik formájának megfigyelésében. Természetesen ennek a másik oldala is igaz. Saját magamról tudom, hogy a szomatikus gyógyításhoz lényegesen kevesebben értek már, mint korábban

A klasszikus orvos az egész beteg embert ismerte, gyógyította, ma a magas szintű specialisták elvesztették a beteg embert.

Én is így látom. Emlékszem gyermekkorom akkori doktor bácsiaira, akik el tudtak látni majdnem minden beteget, és azt gondolom  a gyógyulási arányok sem voltak sokkal rosszabbak..

Említetted, hogy Gyulán kezdtél el dolgozni, de nem ott születtél:

Erdélyi születésű vagyok. Máramarossziget melletti kis mezővárosban Ujbocskón születtem. Még nem voltam 2 éves, amikor áthozott  édesanyám. Apám magyarországi volt és tanárként dolgozott szülővárosomban. A visszavonuló magyar hadsereghez mi is csatlakoztunk. Békésen laktunk, ott is érettségiztem, majd Szegedre kerültem.

Mikor jártál utoljára szülővárosodban?

Kb. 5 éve. 3 éve hunyt el édesanyám. Azt megelőzően, bár már nehezen mozgott. de elvittem a nagyszüleim sírjához és meglátogattuk a rokonságot. Erdély csodálatos. 10 éves koromig, bármennyire is testvéri ország volt Románia, nem kaptunk útlevelet. 10 évesen mehettem először nagyszüleimhez. Onnantól kezdve viszont a megengedett évi 1 hónapot náluk töltöttem. Rengeteg erdélyi magyar, román és ruszin barátom él ott.

Hogyan választottál hivatást?

A családban többnyire pedagógusok voltak, orvosok nem. Abban az időben az volt a szokás, hogy a felvételi lapra azt írták: már gyermekkoromban is orvos szerettem volna lenni”. Nálunk a szomszédban lakott egy állatorvos. Láttam, sok beteg állatot hoznak hozzá, akiket legtöbbször meg tudott gyógyítani. Talán ezért szerettem volna először állatorvos lenni. Édesanyám beszélt rá az általános orvosi pályára. Attól kezdve mindenki úgy könyvelte el – én is -, hogy a Tichy gyerekorvos lesz!
A szegedi egyetemi éveid milyen nyomot hagytak benned?

A beavatóim nagyon emberséges emberek voltak. Tőlük sok mindent tanultam,, nem csak szakmai  értelembe. Emberségből, szimpátiából, a gyógyítás tisztességéből jó példát mutattak. Mint diák ugyanazt a vizsgák idején szorongó, izguló, a többi időben vidám szórakozással tarkított életet éltem. ………………………………………………………..

Ma mindenki pesszimista, kiábrándult. Veled beszélgetve viszont úgy érzem benned nyoma sincs ennek. Mi a titkod?
Életembe azt a feladatot és munkát teljesítettem, amire vágytam és elképzeltem. Örömömet leltem a munkámba ezért elmondhatom, hogy boldog, megelégedett ember vagyok. Tudomásom szerint nincsenek ellenségeim, ám vannak barátaim.

Köszönöm a beszélgetést!