EMBERI TÉNYEZŐ

Pillanatok alatt megismerte az ország annak az ápolónőnek a nevét, aki február közepén egy kereskedelmi csatornának beszélt a ki nem fizetett túlórapénzekről és a szakdolgozók leterheltségéről.
 

A nővér egy fővárosi kórházban fekete köpenyben akart demonstrálni, amivel az egészségügyi dolgozók tarthatatlan helyzetére kívánta felhívni a figyelmet. Túlságosan erős a kísértés, hogy a hír hallatán csupán annyit nyugtázzunk, valóban rossz az ápolók helyzete Magyarországon. Azonban ilyenkor éppen arról feledkezünk meg, ami az egészségügy lényege, a beteg gyógyításáról. Beteg pedig bárki lehet: a szüleink, a gyermekeink, a barátaink vagy egyszerűen mi magunk. Ebből a nézőpontból pedig már egészen máshogyan hangoznak, húsba vágókká válnak a kérdések.
Hiszen vajon milyen ellátást remélhetünk attól az egészségügyi rendszertől, amelyben nincs elég ápoló? Évente több száz szakdolgozó hagyja el az országot, a szakértők szerint ma már legalább húszezer további ápolóra lenne szükség. Mennyire lesz kedve mosolyogni beteg gyermekünkre egy ápolónőnek akkor, amikor egyszerre több műszakot visz és annyira túlterhelt, hogy csak pihenni jár haza? Mennyire lesz motivált a gondos ellátásban egy ápoló, aki nettó 97 ezer forintot kap? Utóbbi kérdést látszólag könnyen lerendezhetjük, mondván, ott a hálapénz. A paraszolvencia kilencven százalékát azonban az orvosoknak fizetjük, a nővérek jellemzően csak akkor kapnak valamit, ha betegágy mellett dolgoznak. Vagy egyszerűen: milyen viszonyulást várunk a kórházban az ápolóktól akkor, amikor egyre több agressziót tapasztalnak, és amikor egyharmadukat már fizikailag is bántalmazták a betegek vagy hozzátartozóik? Mennyire lesz professzionális az ellátás, ha a fekvőbeteg-ellátásban dolgozó ápolók többsége a folyamatos betegmozgatás miatt súlyos mozgásszervi betegségekben szenved? Persze sorolhatnánk még a kérdéseket. És ha magunkban megpróbáljuk megválaszolni őket, akkor rájövünk arra, hogy az ápolók helyzete megkerülhetetlen az egészségügyben.
Innentől pedig már-már érthetetlen, hogy az elmúlt huszonöt évben miért vált az egészségügy az állami gondoskodás megtűrt rendszerévé. A munkabérek tekintetében egyre nőtt a leszakadás más ágazatokhoz képest, így ma a körülbelül százezer szakdolgozó döntő többsége a garantált bérminimum összegéből él, ami a minimálbérnél csak tíz százalékkal magasabb. Az illetményen felül adható juttatások is eltűntek a rendszerből. Mindennek következtében az ápolók az elszegényedő réteghez tartoznak. A kivándorlás az elmúlt években valamelyest mérséklődött ugyan, de az ellentétes irányú mozgás, vagyis a hazatelepülésük még a láthatáron sincs. Egy erős társadalom elképzelhetetlen életerős, egészséges emberek nélkül, akiknek munkájával Magyarország valóban jobban teljesíthet. Vagy ahol egyszerűen biztonságban érezhetjük családtagjainkat, hiszen tudjuk, hogy bármi történne is velük, jó kezekbe kerülnének. Így pedig a fekete ruhás ápolónő demonstrációja talán a leginkább rólunk szól. Egy olyan társadalomról, amelyik nem bízik abban, hogy a kórházban megkapja azt az ellátást, amelyet szeretne, ezért hálapénzt fizet az orvosoknak. Egy olyan államról, amelyik évtizedeken át pénzhiányra hivatkozva a kiszolgáltatott helyzetben lévő ápolók jóindulatára bízza a betegek ellátását.
A közpénzek elköltése a társadalom érdekeit kell hogy szolgálja. Magyarországon nem áll hegyekben a pénz, ezért fontosságuk szerint sorrendet kell felállítani a megvalósítandó közcélok között. Az ápolók helyzetének rendezése e sor elején áll.

Majláth Roland

Forrás: Magyar Nemzet

2015. április 22.