HOGYAN TOVÁBB MOK?

Minap meghívott vendégként szerepeltem egy televízió-műsorban. Mivel ez a megszokottól eltérően nem híradós műfajú volt, hosszabb idő állt rendelkezésre, hogy az egészség ügyéről polemizáljunk. E beszélgetés során felhangzott a korábban már számos alkalommal feltett és megválaszolt, mondhatni sztereotip kérdés:

 „2010 előtt a MOK hangosan tiltakozott, rendszeresen hallatta hangját a tervezett reformintézkedések ellen. 2010 óta sokkal csendesebb, most nem ellenkezik. Kormánypárti talán a MOK, hogy ezt teszi? Hiszen az egészségügy ma sincs jobb helyzetben, sőt.”
Nos, a kérdés végén tett sommás megállapítással ugyan egyet lehet egyetérteni, sőt a megfogalmazás kifejezetten jóindulatú, hisz az egészségügy valójában rettenetesen rossz, és rohamosan romló helyzetben van, ugyanakkor a tendenciózusan feltett kérdésbe képzelt, logikusnak tűnő válasz egyértelműen tévútra vezet.
Az elmúlt évtized második felében regnáló kormányzat Magyarországot egy nemzetközi példákkal igazolható történelmi zsákutcába kívánta vinni akkor, amikor a versengő, több-biztosítós egészségbiztosítási rendszer bevezetését nemcsak szorgalmazta, de minden igyekezetével a társadalmat megvezetve azt egyedül üdvözítőként, megmentőként aposztrofálta. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a legközelebbi jó példaként felemlegetett északi szomszédunk, Szlovákia alig pár év után ész nélkül menekülni igyekszik egy ilyen rendszerből, kezét-lábát törve az egységes egészségbiztosításért, amely ma még csak vágyott álom náluk.)
A Magyar Orvosi Kamara 2004-ben megalapította a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalt, amely folyamatos munkájával komoly evidenciákra támaszkodó szakértői hátteret, egyúttal civil kontrollt és támogatást is biztosított ahhoz, hogy Kamaránk sok társszervezetével és a társadalom széles rétegeivel összefogva, eredményesen védje meg az egységes, szolidaritáselven alapuló, közfinanszírozott, akkor még társadalminak hívott egészségbiztosítást. Igaz ugyan, hogy a társadalmi szó sajnos ma már nem, vagy alig értelmezhető a jelenlegi rendszerre, de a többi tényező fennmaradt, és ez a lényeg. A Kamara tehát eredményesen harcolt valami ellen, széleskörű, aktív társadalmi összefogás részeként. Ne feledjük, ezért súlyos árat fizetett, hisz már 2007-ben földig rombolták, teljes ellehetetlenítését célozva, és csak a tagság nagy része kitartásának és összetartásának volt köszönhető, hogy nemcsak fennmaradtunk, de harcunkat sikerre is vihettük.
2010-től a helyzet gyökeresen megváltozott. A megvédett rendszer kiteljesítésén, megjavításán és különösen súlyos alulfinanszírozottsága csökkentésén kellett és kell munkálkodni. Nem valami ellen, valamit megakadályozandó tehát, hanem valamiért, a jobbítás érdekében. Ez önmagában is teljesen más metodikát, harcmodort igényel. Köztestületünk teljes tudásával, és szakmai tapasztalatával, komoly dokumentumokra alapozott támogatással fordult az akkori egészségügyi vezetés felé, és nem kis megütközéssel érzékelte a szinte teljes fogadóképtelenséget.
A „kegyelmi időszak” elteltét követő első „érted haragszom, nem rád” típusú kritikák megfogalmaztával pedig újfent kegyetlen retorziók célpontjává vált. Eszközökben nem válogatva próbáltak előbb a törvény erejével kívülről, majd ennek sikertelenségét követően belülről tönkretenni bennünket. Évek teltek el a fő cél szempontjából eredménytelenül, és szinte teljesen hangtalanul, hiszen az egészségügyi vezetés átnézett a Kamarán, nem volt hajlandó tárgyalópartnernek tekinteni. Az utolsó másfél esztendőben a helyzet ugyan gyökeresen változott, igyekeztünk sikeresen elfoglalni azt a szakmai tanácsadó, konzultatív szerepet, amelyre a Kormányfő felkérte a Kamarát.
Folyamatosan és nagyrészt eredményesen tudtunk tárgyalni az illetékesekkel, ám ez sajnos az egészségügy helyzetén érdemben már nem tudott, és ma sem tud változtatni. Az ágazatot érintő fő döntések továbbra is a legmagasabb politikai szinten születnek, alapvetően pénzügyi-gazdasági, vélt vagy valós szempontokra alapozva, amelyekről a legnagyobb udvariassággal sem mondhatók, hogy emberközpontú gondolkodást tükröznének, viszont a több százmilliárd forintra tehető forráshiányt garantáltan fenntartják, az ágazati humánerő-krízis teljes pompájában virágzik, a betegellátás minősége és biztonsága pedig hovatovább minden képzeletet alulmúl.
A társadalom reakciója minderre sajátos, de semmiképpen sem pozitív. Nincs meg a 2010 előtt tapasztalható összefogás, támogatás, és csak a közel másfél évtizeddel ezelőtti – az akkori kormány által riogatásnak minősített – jóslatunk válik magunk számára is döbbenetes mértékű valósággá, miszerint bármennyien hagyják is el a pályát a jobb élet reményében, a maradókon verik le a hiányt, szakadjanak bele bár a munkába: velük szemben nem lesz megértés, irgalom. Sajnos, ma itt tartunk.
Felmerül tehát a kérdés, mit tegyünk, mit tehetünk?
A Magyar Orvosi Kamarának a jelen helyzetben, és a következőkben is töretlenül, teljes határozottsággal és nyíltsággal tovább kell képviselnie azt az emberközpontú szemléletet, azt az egészségpolitikai irányt, amelyet 2004-ben kelt testületi dokumentumában lefektetett. Minden törvényes eszközzel tovább kell küzdenie a források megszerzéséért, a rendszerben dolgozók érdekének védelméért. Legyen a helyzet bármilyen kilátástalan, nem mondhatunk le arról, hogy az eddig megszokott módon, evidenciákra alapozva minden lehetséges fórumon és fronton érveljünk betegeink biztonságosabb ellátása, tagságunk jobb munkakörülményei, érdemben jobb életfeltételei megteremtése érdekében. Mindeközben folyamatosan tovább kell építeni a köztestület szakmaiságát, elismertségét.
A Kamara, többszöri lerombolását túlélve, szilárd alapokon áll, szerkezete rendezett és áttekinthető, gazdálkodása stabil: minden szempontból alkalmas arra, hogy – természetesen tagjai egyre aktívabb közreműködésével – kitartó munkával, lépésről-lépésre eljusson arra a szintre, amelyet a nagy hagyományokkal rendelkező európai társkamaráink is csak sok évtized alatt értek el, de elérték.
Mindennek útja pedig jelenleg a konzekvens, hiteles magatartás, a minden helyzetben felkészült tárgyalókészség, és az egészségügy érdekében kifejtett szakszerű, nyilvános kritika. A jövő útja tehát most nem az utcán, hanem a tárgyalásokon keresztül vezet. Tárgyalásokon a felelős vezetőkkel és tárgyalásokon minden érintettel, akiket hazánkban szolgálunk, és akik erre a szolgálatra szorulnak, vagy valaha szorulni fognak.
Dr. Éger István