140 ÉVE SZÜLETETT A NOBEL-DÍJAS BÁRÁNY JÓZSEF

16 évvel ezelőtt Szállási tanár úr cikkében feltette a kérdést: „Magyar volt-e a Nobel-díjas Bárány Róbert?” Nem csak a kérdést válaszolta meg, alábbi írásában, de Bárány Róbert rövid életrajzát is feltárta előttünk.
 

A kérdésre elég egyértelmű nemmel kell válaszolnunk. A róla történő megemlékezésre több apropó szolgál: egyrészt ő kapta az 1914. évi, tehát a nyolcvan esztendővel ezelőtti orvosi és élettani Nobel-díjat, másrészt a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségi Kamarájának keretében nyílott kiállításon a magyar kitüntetettek között szerepel, továbbá a magyar Nobel-díjasokról kiadott bélyeg-sorozaton láthatjuk szigorú tekintetű, gyér szakálas arcképét.
Egyetlen indok a magyar hangzású neve, pedig a nevek után ítélve nagyon rosszul járnánk. Gondoljunk csak Semmelweis Ignác a két Krompecher és Winternitz Arnold professzor esetére, a lista tetszés szerint folytatható. Osztráknak tüntetik fel a külföldi kiadványok /Die Nobelpreistrager der Medizin, The Who’s Who of Nobel Prize Winners 1901-1990/, teljes joggal.
Édesanyja prágai, apja rohonci születésű volt, ő maga 1876. április 22-én Bécsben látta meg a napvilágot. Nyelvükön egy mukkot nem tudott, mindig osztráknak vallotta magát. Középiskoláit, valamint az orvosi egyetemet szülővárosában végezte, mindig kitűnő tanulónak bizonyult. Már szigorló orvos korában a tüdő idegrendszerével kapcsolatos önálló kutató munkát végzett, majd az 1900-ban történt orvosdoktorrá avatása után egy évre a nagy anyagcsere és diabetes kutató Noorden professzor intézetébe került a Majna melletti Frankfurtban.
Németországi tanulmányútját tovább folytatva ugyancsak egy évet töltött Kreapelin híres ideggyógyászati klinikáján /München/, majd hazatért és Politer Ádám professzor klinikáján kötött ki, aki viszont mindig magyar származásúnak vallotta magát.
Minthogy Bárány fülorvosi minőségében is elsősorban neurológiai problémákkal foglalkozott, érthető hogy az otológia határterületének számító szédülés okait kutatta. 1906-ban jelent meg az alapvető munkája: a hő által kiváltott szemrezgésről / nystagmus /, amely új korszakot indított el a fülészet történetében. Érdekesen mondja el, mi késztette arra, hogy a statisztikai érzékszerv tanulmányozásával foglalkozzék. Mindennapos rutinmunkája közben gyakran végzett fülöblítéseket. A befecskendezés során számos beteg szédülésről panaszkodott.
Bárány ilyenkor azt észlelte, hogy bizonyos irányú szemrezgés lépett fel. Mintegy 20 esettel kapcsolatos feljegyzés átnézés és összehasonlítás során kiderült, hogy itt bizonyos törvényszerűségek találhatók, melyek alapelve még ismeretlen. Egy véletlen felismerés lendítette tovább. Az egyik beteg ugyanis megjegyezte, hogy a szédülés csak akkor jelentkezik, ha az öblítő víz nem elég meleg. Ettől kezdve a fülmosáshoz langyos vizet használt. Máskor a betegek megjegyezték, ha a befecskendezett folyadék túl meleg, a szédülés akkor is jelentkezett.
A nystagmus megfigyelése azt mutatta, hogy a szemrezgések ellentétes irányúak, annak megfelelően, hogy az öblítés hideg, vagy túl meleg vízzel történik. Bárány azonnal felismerte, hogy a folyadék hőfoka felelős a nystagmus fellépéséért. Az is világosnak tűnt, hogy ezek a jelenségek reflexszerűek, az ívjárat hőingerlése váltja ki. További vizsgálatai az ívjáratok működését szabályozó ideg szerepével foglalkoztak és ennek a kutatásnak a végeredménye a Bárány féle félremutatási kísérlet, melynek segítségével sikerült a kisagyban székelő kóros folyamatok helyét meghatározni. Az 1909-ben megtartott Budapesti Nemzetközi Orvoskongresszus fülész csoportjában Bárány erről tartott előadást. Ugyanezen évben a bécsi egyetem magántanára lett.
Hűséges császári alattvalóként testi fogyatékossága ellenére önként jelentkezett az orosz frontra az első világháború idején. Őrnagy orvosi rangjelzést kapott. Ekkor már száz tudományos dolgozat „védte volna” még totális mozgósítás ellenére is, nem beszélve beteges fizikumáról. Przemysl várának híres ostrompoklában /amelynek borzalmait Gyóni Géza verseiből ismerjük a „Csak egy éjszakára küldjétek el őket” címűt / eljárást dolgozott ki az agysérülések kezelésére, amellyel kapcsolatban megosztottak a vélemények. De orvosi helyállásáról nem! A vár hathetes ostroma után elesett és ő is orosz hadifogságba esett.
Egy Irán határán lévő fogolytáborban értesült arról, hogy megkapta az 1914. évi orvosi és élettani Nobel-díjat. A svédek közbenjárására elbocsátották és 1916-ban átvehette a legmagasabb kitüntetést. A semleges skandinávok akkor még egy osztrák önkéntest is ki tudtak szabadítani, a második világháború után már egy született svédet sem. /lásd Wallenberg esetét /
Bécsbe visszatérve nem sok öröm várta. Egyrészt a háború elvesztésének előrevetülése, amit ő elviselt volna. Azt azonban nem, hogy a Nobel-díj ellenére is megtagadták tőle a rendkívüli tanári kinevezést. Pedig a császárvárosban akkor sem „hemzsegtek” a Nobel-díjasok. Ismét a svédek siettek segítségére: meghívták az Uppsala egyetemén létesített fülészeti tanszék élére. Itt működött az 1936. április 8-án bekövetkezett haláláig.
A magyarokhoz mégis van köze, nemcsak a nevével. Bécsi mesterét, Politzer professzort már említettük, ám ami mérhetetlenül lényegesebb: a dobhártyaizgatás és az asszociált szemtekerezgés közötti reflexszerű összefüggéseket már 1884-ben, tehát Bárány Nobel-díja előtt 30 évvel leírta egy zseniális magyar kutató: Hőgyes Endre. Sajnos, akkor csak magyar nyelven. Kétségtelen, hogy Bárány az 1906-os keltezésű alapvető dolgozatában többször hivatkozik Hőgyes munkásságára, de a hazai kortársak szerint nem emelte ki kellőképpen. E kérdésben nem vagyunk illetékesek nyilatkozni.
Tény azonban, hogy amíg Hőgyes a különben klasszikus kísérleteit állatokon végezte, addig Bárány a megfigyeléseit embereken tette. Az, hogy a bécsi otoneurológus nem tudott magyarul, semmit nem jelent a kutatás szempontjából. Ugyanis Hőgyes munkáját a magyarok 1913-ban német nyelven kiadták /Über der Nervenmechanismus der azzoziirten Augenbewegungen, Berlin-Wien, 1913/, de úgy tűnik, már elkésve. Esetleg posztumusz, megosztott díjról lehetett volna szó. Az sem tisztázott, mennyiben akartak svédek ezzel egy orvostudóst a fogság életveszélyes bizonytalanságából kimenteni.
Mert anélkül, hogy a „savanyú a szőlő” gyanújába esnénk, annyi biztosan megállapítható: Bárány Róbert Nobel-díja nem azonos súlycsoportú pl. a Röntgenével, a Koch Róbertéval, vagy a Penicillin-Steptomycin, újabban pedig DNS felfedezésével, a genetikai kód megfejtésével, vagy komputer-tomográfia kidolgozásával. Ám ha az lenne, minden magyar hangzású neve ellenére osztrák-svéd tudósnak számít akkor is.
Az viszont szilárd meggyőződésünk, hogy Hőgyes Endre zseniális kísérletei nélkül nehezebb dolga lett volna.
Attól függetlenül Bárány Róbertet tekintik az otoneurológia megalapítójának.
Szállási Árpád dr.
1994. április