HARAG ÉS RÉSZREHAJLÁS NÉLKÜL AZ EGÉSZSÉGÜGY HELYZETÉRŐL

A magyar orvostársadalom elöregedett. A 65 év fölötti orvosok száma a magyar ellátásban a rendszerváltozás óta drámai mértékben megnövekedett. 2014-ben a dolgozó orvosok létszámának közel egyötöde 65 év feletti, míg tíz évvel korábban ez az arány még alig tíz százalék volt.
 

Nemzetgazdasági átlagban a 65 év fölött foglalkoztatottak aránya nem éri el az egy százalékot. Természetesen jó dolog, hogy nagy élettapasztalat áll számos idős orvos mögött. De nap mint nap olvasunk betöltetlen háziorvosi helyekről, a kórházak szakorvoshiányáról. Ez az elmúlt évben csak súlyosbodott.

Az arányban benne van, hogy egyre több fiatal végzős orvos vándorol el. Nyelvismeretük nagyjából megvan. Elég sokat fektet be a családjuk is, az állam is a képzésbe. A nagyon alacsony magyar fizetéseknek pedig sokszorosát kapják meg külföldön. (Esetleg vissza is téríthetné a fogadó ország ezeket a költségeket!) De nem csak arányokról van szó. Abszolút számban is megnövekedett az idős orvosok foglalkoztatása. Tíz éve még csak 3081, 2014-ben 7046 hatvanöt év fölötti orvos volt alkalmazásban. Ez mindenképpen drámai emelkedés.

Vajon miért kényszerülnek tovább dolgozni az orvosok, jóval a nyugdíjkorhatár fölött is? Mindenekelőtt azért, mert nincs, aki a helyükre lépjen. De más oka is van annak, hogy valójában maguk az orvosok is igyekeznek tovább dolgozni. Azért, mert a nyugdíjjáradékuk rendkívül alacsony jövedelmet biztosít. Ennek oka a járadék alapjául szolgáló életkeresetük roppant alacsony szintje. Nem minden szakterületen, de ott, ahol a paraszolvencia jelentős volt, ez a nyugdíjaknál nagy jövedelem-visszaesést eredményez.

A KSH zsebkönyveiben 1994 óta a humánegészségügyi és szociális ellátás nemzetgazdasági ág adatai összevontan szerepelnek. (Előtte nem is volt ilyen adatközlés a zsebkönyvekben. Az anyagi ágakat a gazdaságstatisztikai évkönyvekben részletesen megbontották. A zsebkönyvekben azonban a nem anyagi ágak összevontan szerepeltek.) Vajon hol helyezkedik el az ágazat a többi nemzetgazdasági ág béreinek rangsorában?

1994-ben 14 ágazat közül a humánegészségügy és a szociális ágazat a 10. helyen állt. Ez is mutatja, hogy már akkor sem volt a fontosságának megfelelő helyen. 2000-ben a 14 ágazat közül még tovább csúszott lefelé: a 12. helyet foglalta el. 2009-től kezdődően a statisztika 20 ágazatot mutat ki. Ebben a rangsorban 2009-ben a 15. helyen van, 2010-ben a 18., 2013-ban pedig a 19. 2014-ben egyenesen az utolsó helyre szorult az ágazat. Minden más nemzetgazdasági ág, a köztudottan alacsony bérű mezőgazdaság és építőipar is megelőzi.

1994-hez képest a nemzetgazdasági nettó átlagbér nominális értéke 677 százalékra növekedett. Az általunk vizsgált ágazatnál az átlag azonban csak 441 százalékra emelkedett. Tegyük hozzá, hogy a magyar GDP ezen időszakban 731 százalékra nőtt. (Ebben természetesen a profitok viszonylag gyorsabb emelkedése is benne van.) Az azonban mindenképpen látszik, hogy az ágazat igencsak lebecsült helyzetben van.

A kialakult helyzetnek nagyon mély gyökerei vannak. Meglehet, hogy valaki túlzásnak találja, de egészen a forintstabilizálásig érdemes visszamennünk, amikor a munkás-, paraszt-, értelmiségi-bérszinteket a háború előtti utolsó békeév átlagainak százalékában állapították meg. Az értelmiségibéreket lényegesen alacsonyabb kulcsokkal számították át, mint a munkásbéreket. Ennek az ideológiai fogantatású döntésnek csak folytatása volt az ötvenes évek eleje, amikor Sztálin elvtárs az orvosokat a rendszer ellenségeinek tekintette.

Az orvosperek indítása jól jelzi ezt. Leghűségesebb tanítványának országában is ezért maradt alacsony az orvosok bére, amit maguk az egyszerű emberek is keveselltek. Itt van tulajdonképpen a hálapénz eredete. Nem az orvosok kezdeményezték! Az orvostársadalom etikai normái akkor meglehetősen magasak voltak. Csak példaként idézzük – személyes tapasztalatok alapján –, hogy volt, amikor szegény sorsú betegeik gyógyszerköltségét maguk az orvosok állták.

Az ötvenes években, amikorra a hálapénz már általánossá vált, a párt- és állami vezetés abból indult ki, hogy ez a fajta társfinanszírozás megfelelő jövedelmet jelent az orvosoknak. A hetvenes évektől kezdve azonban jelentős differenciálódás volt tapasztalható az orvosi szakmák között. Egyes közvetlen egészségügyi beavatkozást végző orvosok (sebészek, fogorvosok, esetleg körzeti orvosok) számíthattak pluszjövedelemre, míg másoknak nem jutott a paraszolvenciából.

Ez feszültségeket is eredményezett az orvostársadalomban. Kialakultak a hiányszakmák (például altatóorvosok). Ha az orvos bére alacsony maradt, a segédszemélyzeté még inkább. Lassan az helyzet jött létre, hogy a legelemibb segítséget is csak akkor kapta meg egyes helyeken a beteg, ha jó előre valami kis pénzt adott az ápolónak, nővérnek. Végül is ez mindkét félnek megalázó. A paraszolvencia nem csupán orvoskérdés. A piacgazdasági átmenetben általános tendenciává vált, hogy mindenben a pénz vezérli a folyamatokat.

Nézzük meg a finanszírozási oldalt! 1988 előtt az egészségügyi kiadások a költségvetés egy fejezetét képezték. Korábban a Pénzügyminisztérium finanszírozásában, az SZTK nyugdíj-főigazgatósága mintegy szakszervezeti szolgáltatásként fizette a nyugdíjakat és a családi pótlékot. 1988-ban létrejött a forráscsere a pénzügyi és a népjóléti – akkor szociális és egészségügyi – tárca között. A társadalombiztosításhoz kerültek az egészségügy működési költségei, míg a családi pótlék fizetése a szociális kiadások közé, közvetlenül a költségvetésbe lett beépítve.

Így az egységes társadalombiztosítási rendszer létrejötte után annak egészségbiztosítási ága, majd 1993-tól, az intézményi kettéválasztás után, az egészségbiztosítási pénztár fizeti az egészségügy működési költségeit. A beruházásokat továbbra is a központi költségvetés finanszírozta, (mint jelenleg is).

Ami közbejött, az már a rendszerváltozással összeomló gazdaság következménye volt. Egy sor vállalat megszűnt; mások, mint például a MÁV, fizetésképtelenséggel küzdöttek. Így a ténylegesen befolyt járulék 1991-tól kezdődően már feszítettebb költséggazdálkodást igényelt az egészségügyben is. Ezzel együtt 1993-ig egyetlen magyar egészségügyi intézmény sem adósodott el, nem került csődközeli állapotba, nem volt szükség költségvetési beavatkozásra, mentőakciókra.

1994-ben megkezdődött a járulékok csökkentése. A külföldi tőke becsalogatása érdekében ugyancsak igyekeztek a kormányok alacsony járulékszintet megszabni. Arról nem esett szó, hogy a magyar munkabérek a nyugati ötödét, negyedét tették ki… Az árak meglehetősen gyorsan emelkedtek. A kormányzatok azonban a bérek emelését nem érték el, hiszen azok jelentős része már a piac döntésén alapult. A költségvetésből finanszírozott ágazatok intézményeinél pedig szorító volt a hiány megléte.

A járulékok csökkentését viszont mégis meglépték az idők folyamán. A kormányok a járulékok csökkentésével akarnak vállalkozást élénkíteni. A közelmúlt hozadéka, hogy az egészségbiztosítási járulékok vagy hozzájárulások munkaadói terheit teljességgel megszüntették. Azaz napjainkban az Országos Egészségbiztosítási Pénztár járulékbevételei csak a munkavállalóktól folynak be az alapba.

Ez természetesen édeskevés ahhoz, hogy a gyógyító-megelőző ellátás negyed század alatt huszonegyszeresére nőtt kiadásait úgy tudja fedezni, hogy az egészségügyben, illetve az adott ágazatban dolgozók bére legalább felzárkózzon a nemzetgazdasági átlaghoz. Nem is szólva arról, hogy az egészségügy béreinek ennél jóval magasabbnak kellene lenniük, hogy az a munkaerő-elszívás, ami ma az EU felől tapasztalható, ne legyen olyan erős, és hogy ne kényszerüljenek az idős orvosok a számukra már nehézséget jelentő továbbdolgozást vállalni.

Rendkívül nagy kihívás előtt áll tehát a magyar gazdaságpolitika. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi helyzet így nem maradhat. Beszélünk fenntartható fejlődésről – de ilyen áron? Ez fenntarthatatlan fejlődés. Hosszabb távon súlyosan visszaüt. Egyidejűleg meg kellene oldani a paraszolvencia kérdését is. Egy lehetőség lenne a tb finanszírozásában foglalkoztatott orvosok bérének radikális emelése, egybekötve a paraszolvencia törvényi tilalmával. Ahogy ez egyébként a Lajtán túl gyakorlat, s ami így volt a szocializmus előtt is.

Nyilván szükséges lenne ehhez, hogy forrásokat találjunk az egészségügyi bérek rendezésére, ami óriási kérdés. Az egyik forrás lehetne, ha az egészségre káros termékeket terhelő fogyasztási adókat vagy azok nagy részét közvetlenül az egészségbiztosítási pénztárhoz utalnák. Nem ördögtől való gondolat a járulékemelés sem, különösen a munkaadókat illetően.

Érzékelhető volt, hogy az elmúlt fél évtizedben a kormányzat igyekezett minden módon segíteni a lakossági fogyasztás növekedését (adócsökkentés, rezsicsökkentés, családtámogatások). Fontos valóban, hogy ne csökkenjen az életszínvonal. Fontos, hogy megfelelő színvonalon éljünk. De még fontosabb, hogy egyáltalán éljünk… Lehetőleg egészségben.

A szerzők: Botos Katalin közgazdászprofesszor;
Botos József, a tb rendszerváltás utáni első főigazgatója

Forrás: MOK - magyaridok.hu -
2016.02.03.