KÓRHÁZIGAZGATÓK ESZTERGOMBAN: LÉLEK ISTVÁN 10 [1]

Egy korábbi cikksorozatunkat ismételjük meg kiegészítve új adatokkal, ismeretekkel, a múltból eljutva napjainkig. Igazgatóink között különböző egyéniségek voltak, a munkásságukat a kórházért áldozó orvostól a pillekönnyű morális alapon állóig.  Lélek István színes egyéniség volt. Tudott kemény lenni, de ugyanakkor bohém és szórakoztató személyiség  is volt.
 

1924. február 17-én született Sümegen, abban a házban, ahol Kisfaludy Sándor is meglátta a világot 1772-ben, A költő nevét emléktábla örökíti meg.
Elemi iskoláit Zalaszentgróton járta ki, majd Bonyhádra került és itt érettségizett.
Erdőmérnök szeretett volna lenni, de a háborús viszonyok miatt inkább a közelebbi Pécset választotta tanulmányai folytatásául. Itt a jogi és orvosi kar között választhatott. Az utóbbi mellett döntött és 1948. április 19-én avatták doktorrá.
Az egyetem meghatározó élményt jelentett számára. Különösen hatottak rá Manszfeld Géza és Entz Béla professzorok.
Bár a manuális szakmák vonzották, de III. éves medikusként Lábady ( Muszer ) Antal mellett segédkezett, és mellette szerette meg a belgyógyászatot.
A végzés után ambiciózus fiatalként magánorvosi praxisban gondolkodott.
1950-ben azonban már egyértelmű volt, hogy a magánorvosi tevékenység nem jelentheti a jövőt egy kezdő orvos számára. Visszaemlékezése szerint Vácott ő alkalmazott először intratrachelális narkózist.
1959-ben került a Soproni Állami Szanatórium belgyógyászati osztályára. Addigra már 8 tudományos dolgozata jelent meg.

A közeli Zalaegerszegen dolgozott akkoriban Lélek Imre (1921-1986 ) unokabátyja is.
Kezdetben a pancreasszal, allergiával és hipertónia kérdéseivel foglalkozott, majd az arterioscelosis kutatása vált fő tudományos tevékenységévé-
Ő rendezte meg Sopronban az első arteriosclerosis konferenciát.
5 évig dolgozott a leghűségesebb városban, majd az igazgatójával kialakult konfliktusa miatt először Tatabányára, majd Rajner János halála után Esztergomba került. Esztergomban Tábori Lajos volt az adjunctusa, Kopasz László és Donhauser Vera az alorvosa.
Alapvetően átalakította a korabeli kórház ( belgyógyászat) életét.
Állatkísérleteket végzett a kórházban, hyperbarikus kamrában élettani folyamatokat figyelt meg. Számos dolgozata és könyve jelent meg. 1966-ban lett kandidátus.
Az érelmeszesedés területén jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki.

1966-tól 1970-ig a Kórház igazgatója volt.
Mint kórházi vezető átalakította a főorvosi kart.
Karjai között halt meg Major főorvos korábbi kórházigazgató.
Kárpáthy László, Mátyus Lajos, Leel-Őssy Lóránt és Kiss Gyula az ő igazgatása alatt, sok esetben az ő támogatásával lett kórházi dolgozó. A  Dorogi és az Esztergomi Kórház egyesítésével szűnt meg igazgatói megbízatása .
1979-ig vezette az I. belgyógyászatot.
Ezt követően pályázta meg a fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórház belgyógyász osztályvezetői állását, és azt el is nyerte.
1979-től 1981-ig vezette az ottani osztályt, amikor „váratlan dolog történt” az életében.

Így vallott erről 1995-ben:
„Ahogy említettem, soha sem voltam borítékos orvos és súlyos anyagi nehézségek közé kerültem. …Váratlanul meglátogatott egy fraiburgi professzor Németországból, aki közleményeimből ismerte a nevemet. Megnézte az osztályomat és nagyon meg volt elégedve, de én meghívtam a lakásomra is. Rendeltem hidegtálakat, és amikor bevezettem csöpp kis otthonomba, azt mondta: kollega úr, nem akarom megbántani, de az én kutyám jobb körülmények között él, mint ön. Felajánlotta, hogy kapok egy 6 szobás házat bérbe és azonnal állást, mert nagy szüksége lenne rám. 1981. május 1-én így elhagytam az országot.”
Ez akkor disszidálásnak számított. 5 évig nem jöhetett haza. Németországban megkapta az állampolgárságot. Erről így nyilatkozott:

„Végeztem nem kis költséggel családfakutatást és kiderült, hogy őseim az 1200-as évekig visszamenőleg németek voltak. Ennek ellenére ma is büszkén vallom magam magyarnak.”

Nem volt már fiatal, amikor újraépítette pályáját Németországban. Rengeteget dolgozott és elismert orvos lett ott is.
Élete vége felé sokat betegeskedett. Esztergomhoz soha nem lett hűtlen. Amikor tehette vissza-vissza tért barátaihoz Szent István városába. Ilyenkor a kórházba is ellátogatott, 2009-ban halt meg Németországban. Hamvai magyar földben nyugszanak!
Életének bizonyára voltak ellentmondásos mozzanatai, pályafutásának pontos vázolása hely és orvostörténészekre vár.
Szerette az életet, a hivatását, a világot, az embereket, a nőket, a vadászatot. Befejezésként egykori beszélgetésünkből idézek, melyet a magnószalag is rögzített.:

„Büszkén mondhatom, hogy több mint egy tucat tanítványom osztályvezető főorvos, és ez nagyon jó érzés. Hogy én adtam-e nekik valamit, vagy ők voltak okosak nem, tudom. Egész életemben kivétel nélkül valamennyi beosztottammal a legjobb viszonyban voltam, és nem tudom miért, azt hiszem, szerettek is. Nem csak az orvosok, a nővérek is”….
Osvai László dr.