KÓRHÁZIGAZGATÓK ESZTERGOMBAN : SINKA GÁBOR 14.

Egy korábbi cikksorozatunkat ismételjük meg kiegészítve új adatokkal, ismeretekkel, a múltból eljutva napjainkig. Igazgatóink között különböző egyéniségek voltak, a munkásságukat a kórházért áldozó orvostól a pillekönnyű morális alapon állóig. Betegsége nem adta meg neki, hogy hosszútávú elképzeléseit megvalósíthassa. Rövid igazgatására mindenki elismerősen emlékszik vissza.

Furcsa játéka a sorsnak, nem kiszámított volt, hogy igazgatóinkra való visszaemlékezésünk következő alakja dr. Sinka Gábor augusztus 15-én lenne 80 éves, és már 24 éve nincs közöttünk.

Sinka Gábor egy esztergomi család legkisebb gyermeke Budapesten született. A család akkor Pilisvörösváron élt, ahol édesapja, Sinka László - I. világháborús sebesülésétől hadirokkant lett, így nem tudta folytatni Esztergomban elkezdett építészi pályafutását - bányatisztviselői állást vállalt, édesanyja, Herák Terézia a háztartást vezette, s a nagy családot tartotta össze. Gábornak három testvére volt, akik később az esztergomi iskolák megbecsült pedagógusai lettek. Mikor édesapja nyugdíjba vonult, a család visszaköltözött Esztergomba.
A Szt. Imre Általános Iskola elvégzése után az I. István Gimnáziumban jelesre érettségizett. A gimnáziumi évek után 1955-ben felvételt nyert a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára. Az 56-os forradalom idején az esztergomi kórház sebészeti osztályán segédkezett a sebesültek ellátásában. 1961-ben dicsérettel avatták doktorrá. Ugyanebben az évben megnősült, felesége Sántha Zsuzsanna (1941-2015) – asszisztens - nem csak az életben, hanem a munkájában is mindvégig társa volt.
Pályakezdőként egy évig az esztergomi kórház belgyógyászatán dolgozott segédorvosként. 1962-ben lakásproblémák miatt Gyermelyen vállalt körzeti orvosi állást.
1965-ben a Labor Műszeripari Művek keresett üzemorvost, és megpályázta a gyár üzemorvosi állását. Ez egy számára ismeretlen, de érdekes feladat volt. Néhány év múlva már egy igen jól felszerelt rendelőben dolgozhatott.
1970-ben tette le az üzemorvosi szakvizsgát. 1971-től vezető üzemi főorvos volt, majd 1974-től haláláig az Esztergomi Rendelőintézet vonzásterületéhez tartozó üzemek vezető főorvosa.
Útmutató címmel könyvet írt – elsősorban üzemorvos kollégái számára – a munkájában elért addigi tapasztalatairól, vizsgálati módszereiről, eredményeiről.
1976-ban az Országos Munka- és Üzemegészségügyi Intézet 25 éves jubileumára kiirt tudományos pályázatára készített munkája elismerésben részesült.
1976. december 1-től a Városi Tanács Egyesített Kórházai igazgató helyettese lett.
1980-ban társadalom-orvostanból szakvizsgát tett. Az 1980-as években több szervezetnél dolgozott: a Magyar Üzemegészségügyi Tudományos Társaság főtitkára, Vas-Fém- és Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezetének egészségügyi  tanácstagja, a Megyei Rehabilitációs Bizottság tagja, Esztergom Város Vöröskereszt Szervezetének alelnöke, Esztergom Város Rehabilitációs Bizottságának elnöke, MTESZ Munkatudományi Szakosztályának tagja, Üzemegészségügyi Szakmai Kollégium tagja; 1981-től igazságügyi orvosszakértő foglalkozási betegségek, valamint a munkaköri /szakmai/ alkalmasság elbírálásával kapcsolatban.
Végzett szakmai és társadalmi munkája elismeréseként különböző szintű dicséretekben és kitüntetésekben részesült.
1985. áprilisában – munkája gyümölcseként - a Labor MIM-ben felavatták a megye első rehabilitációs üzemét.
1987-ben a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Tudományok Osztálya felkérte a következő munkában való közreműködésre:
"A lakosság egészségi állapotára ható tényezők vizsgálata" cimü, nagy társadalmi jelentőségü interdiszciplináris anyag összeállitása, megvitatása és az illetékes kormányszervek elé terjesztése.
Ez a tudományos munka 1989. márciusáig tartott, amely a fenti címmel jelent meg a Magyar Tudomány 1989/3 különszámában; a kötet tartalmazta még az 1988-ban tartott – ezzel kapcsolatos - tudományos ülés előadásait is.
A rendszerváltást követően 1990. szeptember 19-én nyújtotta be pályázatát az Esztergomi Vaszary Kolos Kórház (volt Városi Tanács Egyesített Kórháza) orvos-igazgatói állására, ahol addig igazgató helyettesként dolgozott. Az új igazgatót (a választásra október 2-án került sor) az intézmény  szakorvosai választották meg.
.
1990. őszén ismerősök rábeszélésére független jelöltként indult az első, szabad esztergomi önkormányzati képviselő-választáson. Nem akarta vállalni, soha nem politizált, nem volt párttag az előző rendszerben sem. Mélyen hívő, a legkeményebb időkben is templomba járó ember volt.
„Sokszor el akartak csábítani innen, de nem sikerült. Engem minden ideköt. Ahogyan járok az utcákon, látom azokat a házakat, melyeket nagyapám tervezett (Sinka Ferencz építőmester), s minden kis zughoz fűz valami emlék. Szép ez a város. Nekem fontos minden, ami szép.”
Végül engedett a „nyomásnak” és megválasztották képviselőnek, Ő lett a képviselőtestület korelnöke.
Legjobban Dr Bády István – volt esztergomi polgármester – levelének örült, amelyben mindkét sikeréhez gratulált:
„Kedves Gábor!
Őszinte szeretettel köszöntelek Téged és gratulálok mind a városi képviselői megválasztásodhoz, valamint a Kolos Kórház igazgatójává történt megválasztásodhoz. Nem tudom megmondani, hogy melyiknek örüljek jobban. Meggyőződésem az, hogy mind a két választást egy olyan Ember nyerte meg, aki egyéniségével, becsületességével, emberségével, rátermettségével és város szeretetével azt legjobban megérdemelte.
Adjon a jó Isten Neked továbbra is rendületlen hitet a belőled sugárzó emberszeretetet és nem utolsó sorban erőt és egészséget.
Esztergom, 1990. október 3.
Régi barátsággal ölel: Bády Pista”
Kapcsolatait felhasználva, igazgatóként sok pályázatot nyújtott be – minisztériumokhoz, cégekhez, hogy a kórház korszerűbb műszerekhez jusson; szoros együttműködés volt a kórház és a Suzuki Gyár között is, Suzuki úrral együtt kértek anyagi támogatást Japánból a műszerek beszerzésére. Szorgalmazta a kórház kápolnájának - akkor még röntgenosztályának - helyreállítását és a ferences atyáktól kért lelki gondozást a kórház betegei számára.
1990. decemberében felkérték az orenburgi gázvezeték építésénél dolgozók kivizsgálására alakult bizottság elnökének.
1991. februárjában – valószínűleg már betegen - kapott felkérést Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek temetésével kapcsolatos egészségügyi biztosítás megszervezésére. Márciusban kezdődött az esemény előkészítése, az egészségügyi szolgálat szervezése. Nagy munka volt: kijelölni, összehangolni az elsősegélynyújtó helyeket, biztosítani a megfelelő eszközöket, felszereléseket, embereket; a kórház, rendelők, patikák készenléti ügyeletét. A hercegprímás temetésére május 4-én került sor.
1991. nyár elején súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Ebben az évben látogatott Magyarországra II. János Pál pápa, akinek első állomása, augusztus 16-án Esztergom volt. Ennek az eseménynek az egészségügyi biztosítását is megszervezte - és megtiszteltetésnek érezte, hogy őt bízták meg a feladattal - már nagy betegen, felhasználva a Mindszenty-temetéssel kapcsolatos tapasztalatokat.
Az augusztus 16-án, 15.30 órakor kezdődő pápai szentmisére már autóval kellett felvinni a Bazilikához, olyan gyenge volt. De boldog is, hogy vallásos ember lévén részt vehet egy ilyen nagy eseményen.
Hosszú hónapokon át méltósággal viselte a szenvedést, amit a betegsége okozott. A kórház irányítását még a betegágy mellé szereltetett telefonon keresztül is folytatta, még az utolsó hónapokban is.
Végül 1992. május 11-én az esti órákban elvesztette az eszméletét, mentő vitte a kórházba, ahol még négy napig feküdt eszméletlenül. Május 15-én éjfélkor halt meg családja körében, Isten akaratában megnyugodva.
Dr Mózsa Szabolcs így emlékezett rá 1992-ben az Esztergom és Vidéke c. lapban:
„- Milyen ember, milyen orvos volt dr. Sinka Gábor?
- Azon kevés emberekhez tartozott, akiknek nemcsak szakmája, hanem hivatása is volt. Mindig úgy érezte, hogy magánál nagyobbat kell szolgálnia: a gondjaira bízott betegeket. Szerette azokat, akik tanították, szerette azokat, akiket érdemes volt tanítani - és szeretetre is tanította őket. Ő csak szolgálni akart és nem tündökölni. Ezért ebben az értelemben sohasem érte csalódás. Mások kitüntetéseken, külső, mulandó jeleken mérik le saját értéküket. Dr. Sinka Gábor a kollegáinak és a betegeinek a jóváhagyó tekintetét érezte a legnagyobb megbecsülésnek. ….Nehéz helyzetben lévő kollegáinak, amikor csak tehette, mentőkötelet dobott…Élete a minőségi ember élete volt, sziget-léttel, a hosszútávfutó magányosságával. Vele együtt lenni, vele együtt gondolkodni, vele együtt dolgozni élvezetes volt. „