IN MEMÓRIAM DR. MÁTYUIS LAJOS (1927-1999)

90 éves lenne Mátyus Lajos, aki méltó utóda volt Gönczy Bélának, vagy Eggenhofer Bélának. Nagy sebész volt. Születésének 90. évfordulója alkalmából egykori beosztottjának, az azóta már szintén eltávozott Lamperth András nekrológját közöljük le:
 
 

Pár perc döbbenet után, amikor megtudta a visszafordíthatatlant gondolkodtam el,
hogy kit veszítettünk el.

Elveszítettük volt Mesterünket, ba¬rátunkat, a kórház az elmúlt időszak egyik legnagyobb szellemi és szakmai alakját, a város és a betegek szeretett Főorvosát.
Tanítványaként és az együtt eltöltött 22 év, úgy érzem ebben a szomorú pil¬lanatban is feljogosít, hogy emlékezzem a teljesség igénye nélkül, lehet, hogy ér¬zelmi alapon

1968. augusztus 26-án nevezték ki a Sebészeti Osztály élére. Első tényke¬dése a sebészeti gárda megszervezése volt, mivel egy orvost talált az osztályon.
Az indulás sikerrel járt, mert 1969 janu¬árjában összeállt egy fiatal orvosi gárda.
Ez láthatóan örömmel töltötte el, mivel már akkor kiélhette pedagógiai érzékét.
Az első, amit bevezetett az intratracheális narcosisok, nem csak a sebészeti, hanem a manuális osztályo¬kon is. Ezt mi vállaltuk. Egyik klasszikus mondása volt, az nem lehet sebész, aki nem tud altatni.

Megtanította és bevezette az embolectomiát, és elkezdtük az ország¬ban vidéken először a peripherias reconstructiós érműtéteket.
Kialakított az Osztály keretein belül egy subintenzív részleget.
Itt történt az általa vezérelt első peritoniális dialysis, majd az első laparascópia, mely sajnos a későbbiekben abba maradt.
Nyughatatlan szakmai lelke nem hagyta és az osztály rekonstrukciójával együtt traumatológiai részleget szerve¬zett.
Pedagógiai készsége nem lanyhult, így mi nagy örö¬münkre fejlődhettünk mellette és egyre nagyobb önálló¬ságra nevelt.

Mondhatnám azt is, hogy polyhistor volt, minden ér¬dekelte, találmányai voltak, mint a labor logarléc, majd a bemosakodó DeseptoMat. Sajnos üzleti vénája nem volt és ezek legyártók hiányában eltűntek vagy mások kihasználhattál.
Memóriája páratlan volt, amit egyszer elolvasott, azt nem felejtette el.
A kórházban először láttunk számítógépet és kötelezett a kezelésre és az alkalmazásra. Ő nem csak játszott, hanem már programokat készített. Innem indult az egész kórház számítógépes programrendszere.
Azért, hogy mi is képbe legyünk és láthassa, műtét közben mit csinálunk a műtőlámpákba TV kamerákat szereltetett, aminek mi nem mindiig örültünk.
Személye tekintélyt és tiszteletet parancsoló volt.
Ha megjelent valahol, mindenki szeretettel fogadta, meghallgatták és adtak a véleményére.
Sebészként az egész ország ismerte, Operatőrként a nagy szakmai tudás, a precizitás jellemezte. Ezért mi mindig biztonságban voltunk, mert tudtuk ki van a hátunk mögött.
A kórházon belül minden osztályon nagy tiszteletnek örvendett, és hallgattak rá, sőt kérték szakmai tanácsát.

Klasszikus orvos volt, aki arra tanított, hogy nem csak megoperálni kell valakit, hanem utána meg is kell gyógyítani. A beteg embert teljes egészében kell nézni.
Nyugdíjba vonulása után az OOSZI orvosaként dolgozott.
Nagy bánata volt az elmúlt években a csaknem teljes elszigetelődése. Utolsó találkozásunk alkalmával mondta otthon? De jó hogy eljöttél, mert ránk senki nem nyit ajtót.
Ez a mondat jelenlegi embertelen világunkra jellemző, és rámutat, mennyire nem törődünk egymással.

Én azt kívánom a kórháznak, barátoknak, betegeknek, hogy olyan orvosokkal találkozzanak, mint Ő volt.
Ezekben a szomorú órákban és napokban tiszta szívvel gondoljunk Rá, és hajtsunk fejet

Lamperth András