A hazai egészségügy kórképe

Nézem a miniszterelnök könnyes szemeit, ahogy a vonatszerencsétlenséget kommentálja a sajtótájékoztatón. Sokan azt mondják csak színjáték volt. Én elhiszem az elkeseredését. Neki is van lelkiismerete, ahogy minden embernek. Az más kérdés, hogy ki mikor és mennyire tudja elnyomni.

Vajon ő tudja-e azt, hogy ez csak a jéghegy csúcsa?

Tudja-e, hogy a magyar egészségügyben naponta következnek be ilyen „vonatszerencsétlenségek” az intenzív osztályok helyhiánya, az általános humán és tárgyi erőforrás hiánya miatt?

Vajon tudja-e, hogy a kórházakban vagy a várólistákon havonta több százan halnak meg?

Vajon tudja-e, hogy míg a kormánytagok luxuskörülmények között élnek a kórházakban nincs elég orvos, nővér, műtősnő, hogy időben elvégezhessék a beavatkozásokat, és nem kellene sok-sok betegnek idő előtt meghalnia nap mint nap?

Vajon tudja-e, hogy a személyzet holtfáradt, agyonhajszolt, és nagy része kiégett, már arra sincs ereje, hogy felemelje a szavát az ellen az égbekiáltó igazságtalanság ellen, ahogy a kormány elbánt a betegekkel és az egészségüggyel az elmúlt két évben?

Vajon tudja-e, hogy az, amit a magyar kormány a betegekkel csinál, az bőven kimeríti az indirekt népirtás fogalmát?Az orvosokat, nővéreket elvándorlásra késztetni, az embereket kiégetté tenni, hogy már csak a személyes önfenntartási ösztön maradjon, ezt vajon minek lehet minősíteni?

A minap hoztak be egy 34 éves, háromgyermekes családanyát, eszméletlenül, agyvérzéssel, pár nap múlva meg is halt. Kiderült, hogy kóros érzsák volt az agyában, aminek az ellátását betervezték valahol, valamikorra. Szegény a várólistán volt, ahogy mindenki oda kerül, akinek még nem durrant el a vénája. A legrövidebb várólista ebben a betegcsoportban négy-hat hét országosan, de a leghosszabb várakozás lehet akár fél év is. És csak öt centrumban van mód a rutinszerű beavatkozás elvégzésére. Sok beteg nem tudja kivárni ezt az időt, közben az érzsák eldurran, a beteg meghal, mint az előbb említett édesanya is, pedig élhetett volna ő is nyugodtan 60-70 évet.

Az idegsebészeti kollégium többször kérte, hogy vegyék ki az ellátási volumenkorlátok alól ezt a betegségcsoportot. Adjanak pénzt további fejlesztésre a stroke program végrehajtásához.

Válasz? Hallgatás és semmi.

Márpedig az évi 15 ezer stroke halottból pár ezret meg lehetne menteni, az évi 60 ezer stroke-túlélő életminőségét lehetne javítani. Ugyanez igaz a kardiológiai ellátásra, de az onkológiát sem kíméli a forráshiány, ahogy a beleseti sebészet áldozatait sem. Halottak, mindenütt, értelmetlenül. A leglátványosabb kétségtelenül a vonatszerencsétlenség. Ez a jéghegy csúcsa, a mélységben sokkal-sokkal nagyobb a baj. A legnagyobb hazugság az, hogy nincs pénz. Néha még a jobboldali közgazdászok is ezt hangoztatják. Pénz van bőven az egész országban. Az elosztással van a baj, nem a megtermelt anyagi javakkal!

Csókay András idegsebész

Forrás:
Magyar Nemzet
2008.10 10.