A HŐS ŐSÖK

Gyermekkori emlékeimben sokszor szerepeltek szüleim elbeszélése alapján az 1848/49-es forradalom, majd szabadságharc hősiességével kitűnt őseim, apai részről Palkovics Károly dédapám, anyai részről Rapaich Dániel ükapám neve. A személyükhöz kapcsolódó, még megmaradt néhány emléktárgyat nagyszüleim, szüleim igen nagy becsben tartották, óvták.

Azonban az 1950-60-as években felmenőink közéleti szerepvállalása, beosztása a családnak – sok más magyar családhoz hasonlóan – meghurcolást, megalázást hozott, így a dokumentumok nagy része ezzel a dicsőséges időszakkal kapcsolatban egészen a közelmúltig rejtve maradt. Egy családi hagyaték iratainak átválogatása közben megsárgult, a bő másfél évszázad történelmi viharai elől elrejtett, épségben megtartott papírok kerültek elő.

Eleinte csak gyors átválogatás volt a cél, majd egyre izgalmasabb „kutatás” eredményeképp csodálatos okmányok, megható és felkavaró levelezések, írások, korabeli újságcikkek adtak lendületet az alaposabb tanulmányozásnak, az előkerülteknek könyvtári, tudományos kutatásokkal való összevetésének. Így tisztult ki a kép is: nem csak kettőjüket, de három egyenesági felmenőmet tisztelhetem a 48/49-es események hősei között.

A szálak először Karvára (ma Szlovákia) vezetnek, amely Esztergom vármegyéhez tartozott. Burdina Alajos (1802-1849) ükapám megfordult itt. Bizonyára jó kapcsolatban lehetett a nála fiatalabb Palkovics Károllyal, mivel mindketten az ott élő Somogyi család két leányát, Jozefát, ill. Máriát vették feleségül. A sors furcsasága, hogy Mária halála után később Palkovics Károly feleségül vette Burdina Alajos leányát, Helént, de ezt sajnos Helén édesapja már nem élhette meg, elesett Budavár ostrománál.

Keveset tudunk róla, személyes holmijait talán másik leszármazottja őrzi. A családról is csak annyit, hogy olasz eredetű, indigenátust (1848 előtt a nemesség kitüntetésképpeni adományozása) 1841-ben kaptak. Édesapja szintén katona volt, ő maga őrnagyként vett részt a szabadságharcban. A Don Miguel gyalogezred 39/III. dandárparancsnoka.

A visszaemlékezések egyöntetűen hősként, a legnagyobb elismeréssel szólnak róla. Máriássy János ezredes így emlékezik: „... állítom, és állíthatom, hogy Burdina őrnagyot illeti főképpen a dicsőség a várbevételénél, miután minden kétség nélkül ő volt a törzstisztek közül az, ki egy csapattal legelsőnek behatolt a résen, és miután ő volt az egyedüli törzstiszt, ki bent a várban harc közepette esett el – ha valaki, úgy bizonyára ezen hős megérdemli, hogy dicső neve megörökíttessék.”

Gróf Leiningen-Westerburg Károly, a 13 aradi vértanú egyike feleségéhez írt naplójában 1849. május 29-éről így számol be: „Kocsikázás Karvára, Mária és gyermekei, derék, eszes asszony. Kedves délután. Megemlékezés Burdinára, szegény asszony.”

Palkovics Károly (született Karván (?) 1816-ban) nevét Esztergomban utca, levéltári terem viseli, sok szép emléket, arcképet is őriz róla a város. Már édesapja, id. Palkovics Károly is a köznek élt, Esztergom orvosa volt. Ő maga 1834-ben került a vármegyéhez tisztviselőnek, majd 1845-ben tiszteletbeli főjegyzőnek nevezték ki. 1848-ban a szabadságharc ügye mellé állt, részt vett a nemzetőrség megszervezésében, majd Jellasich horvát bán csapatai közeledtének hírére elrendelt népfelkelés során a Bajóton állomásozó sereg bal szárnyát vezette.

Miután az osztrák csapatok elfoglalták a fővárost, Esztergomot is megszállták. Palkovics Károly elnöklete alatt a vármegyei bizottsági tagok gyűlésén a Debrecenbe menekült országgyűlést törvényesnek ismerték el. Windischgrätz egy gránátos zászlóaljat küldött a lázadás felszámolására, amelynek hírére Palkovicsék átkeltek a Dunán, elsüllyesztve maguk mögött a hajóhidat. A gránátosok parancsnoka ekkor elhatározta, hogy a helyi nemzeti ellenállás lelkét, Palkovics Károlyt élve vagy halva elfogatja. Terve kudarcot vallott, miután a párkányi járás nemzetőrei megakadályozták az álruhába öltözött császári katonák átkelését.

A komáromi vár április 22-ei felszabadulása után térhettek ismét vissza Esztergomba, április 30-án már kinevezett kormánybiztosként hívta össze a vármegye közönségét, ahol kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot. Petőfi Sándor „Palkovics barátomnak emlékül” ajánló sorral A királyhoz c. versét küldte el neki a tevékenysége elismeréséül. 1849 májusában lelkesen fogott hozzá az újoncozásnak, Vukovics Sebő ország biztos, Guyon Richárd komáromi várparancsnok, Klapka György hadügyminiszter e témában írt leveleit megőrizte.

A szabadságharc leverése után elfogták. Haditörvényszék először halálra ítélte, majd ezt várfogságra enyhítették. Bizonyára a családi indíttatás, jelleme és tenni akarása a hazáért ezt az életutat jelölte ki számára. Azonban nem lehetett közömbös előtte, hogy későbbi felesége, Burdina Helén az előzőekben ismertetett Burdina Alajos honvéd ezredes leánya volt. Palkovics Károly aradi várfogságának nehéz idejét a Szabadságharc Emléktárgyainak Országos Múzeumában Aradon őrzött szép fafaragásai enyhítették.

Nem őrzi – legalábbis tudomásunk szerint – feljegyzés vagy levél azt a tényt, vajon az aradi várfogságban milyen kapcsolatba került Palkovics dédapám Rapaich Dániel honvéd ezredessel, ükapámmal. Utóbbinak nagy tisztelettel megőrzött bilincsei máig emlékeztetnek a felemelő és szomorú eseményre, bár ők ketten elkerülték a vértanúhalált.

Rapaich Dániel (1809) szintén katonacsaládból származott, Olaszországban katonáskodott, a szabadságharc kezdete Szegeden találta, zászlóaljparancsnokként. 1848 decemberében Máramarosba kerül zászlóaljával a határ megvédésének feladatával. Mint a megye főhadparancsnoka a védelmet szervezi. Lőporgyárat, ágyú- és golyóöntödét, tölténygyárat létesít.

Tiszttársa, Várady Gábor, a megyei Honvédegylet alelnöke emlékbeszédében – amely „A Nemzet” című újságban is megjelent – egy olyan eseményt mond el, amely Rapaich Dániel lelkiismeretességére, emberei megbecsülésére jellemző. Vadnay Károly fiatal altisztként társaival együtt egy kisebb fegyelmi vétséget követett el, amely miatt haditörvényszék elé állították. Az ülésre érkezve Rapaich felhívta a figyelmet, hogy a vádlott még csak 15 éves, tehát a kilátásba helyezett halálos ítélet egyenesen gyermekgyilkosság lenne. Ezzel megmentette a későbbi honvédtisztet.

1849. decemberi találkozásukkor Vadnay – akit a besorolt honvédtisztekkel szuronyok között kísértek Bécsbe, a bilincsbe vert Rapaichot pedig az Aradon elítélt ezredesekkel a csehországi várakban szállították – hálásan emlékezett megmentőjére. Rapaich a Tisza melletti Ferenc-völgyön – mely utóbb „Rapaich-völgy” nevet nyert – megvédte és megtartotta a sóbányákat, „Máramaros fölszerelésével, megerősítésével megvédte fél Magyarországot” – méltatták tisztelői.

Bátor, kiváló felmenőimről nem feledkezett meg az utókor. Burdina Alajost a Budavár bevételénél elesettek tömegsírjából, a Tabánból, a Németvölgyi temetőbe helyezték át és a környéken szép kis sírkertet létesítettek különböző negyvennyolcas sírokból.

Ma már csak a kőobeliszkje van ezen a helyen, az ún. Gesztenyés parkban, az egyedi sírok egy részét – többek közt Burdina őrnagyét – a Kerepesi temető negyvennyolcas parcellájába vitték át. A sírokat most is gondozzák, március 15-e alkalmából kis zászlót, virágot látni rajtuk.

Palkovics Károlyt 1897-ben bekövetkezett halála után az esztergomi Honvéd-temetőben helyezték örök nyugalomra. Másfél év elteltével közadományokból emlékoszlopot állítottak tiszteletére, melyre híres feliratának egy mondatát vésték: „Mondja ki Felséged kegyesen: legyen meg nemzet a te kívánságod.”

Rapaich Dániel Egerben hunyt el 1887-ben. Az ún. Hatvani temetőben családi sírhelyének táblája, ha halványan is, de őrzi 1848/49-es helytállásának emlékét.

Palkovics Miklós