KELL NEKÜNK KAPITALIZMUS?

Az elmúlt húsz év során időnként eltöprenghettünk azon, vajon a közbeszélők döntő többsége miért igyekszik elkerülni, hogy nevén nevezze a rendszerváltás rendszerét. Minden, önmagára valamit is adó berendezkedés ugyanis valami „izmus” végű „elegáns” fogalommal szokta illetni magát, mint ahogyan azt az úgynevezett létező szocializmus is tette.

A rendszerváltás rendszerének azonban mindeddig nem volt neve, és ahogy ez kinéz, most már nem is lesz. Minek is arra a kis időre? – mondhatnánk, hisz a rendszer úgyis megbukott, így most már nem érdemes önmaga megnevezésével bajlódnia. A rendszer politikai oligarchiájának persze jó oka lehetett arra, hogy az általa összebarkácsolt berendezkedést lehetőleg ne nevezze kapitalizmusnak, noha természetesen az. Helyette a demokrácia és piacgazdaság fogalompárost használta, és használja előszeretettel, tökéletesen alaptalanul. Elméleti szempontból is alaptalanul, hisz a kapitalizmus nem azonos sem a piacgazdasággal, sem a demokráciával, sőt! A történelem során, évezredeken át létezett piac kapitalizmus nélkül, és a jelek szerint a globális hatalomgazdaság birodalma nagyon jól elvan piac nélkül, hisz a piaci döntéseket olyan hatalmi oligarchiák hozzák, amelyek létének már a feltételezése is a gondolatbűnözés kategóriájába tartozik. Arról nem is beszélve, hogy a világ legsikeresebb kapitalizmusai többnyire éppen a kegyetlen diktatúrák voltak, így a kapitalizmus = demokrácia feltételezés aligha állja meg a helyét.

Mindez mostanában azért vált újra a közbeszéd tárgyává, mert megkezdődtek azok a visszaemlékezések, amelyek az úgynevezett rendszerváltás huszadik évfordulós történeteit elevenítik fel. Számos felmérés is készült, amelyek arra a kérdésre keresik a választ, hogy vajon a kelet- és közép-európai térség lakói mennyire érzik sikeresnek az elmúlt két évtized folyamatait. Ezek a közvélemény-kutatások visszaigazolják azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a régió népei nem túlságosan elégedettek. Magyarországon például több mint nyolcvan százalék az elégedetlenek aránya. Ez azt jelenti, hogy a népesség legalább négyötöde a rendszerváltás rendszerét, vagyis lényegében a kapitalizmust, nem tartja alkalmas keretnek arra, hogy benne a magyar társadalom megoldja azokat a sok évtizede súlyosbodó társadalom-újratermelési kérdéseket, amelyek megoldatlansága most már szinte végzetesnek látszó lepusztulási lejtőn löki egyre mélyebbre az országot.

A többség tehát elég borús hangulatban van – tegyük hozzá, okkal! –, mert nemcsak hogy nem javultak anyagi és szimbolikus értelemben vett életkeretei, de most, húsz év elteltével éppen azt közlik vele, hogy ez a nyomorúságos szint is „illetéktelenül” került hozzá, és az egymásra torlódó megszorítások még a felemelkedés távlati esélyeit is szétroncsolni látszanak. Érthető tehát, ha a térség népe nincs túlságosan jó hangulatban, és egyre ingerültebben kéri számon cinikus-gátlástalan elitjein a húsz éve tett ígéretek teljesítését.

Ám a legsúlyosabb, és egyben legkényesebb kérdés, hogy akkor mi volna a teendő.

Vajon következik-e mindebből, hogy a térség népei, és benne Magyarország visszasírja a régi rendszert? Ez már csak azért sem lehet igaz, mert aligha véletlen, hogy újra igen népszerű lett a régi vicc, amelyben az egyszeri embert 1952-ben beviszik az ÁVH-ba, és mondják neki, hogy „na cimbora, most elcsíptünk, azt hallottuk, hogy te visszasírod a régi rendszert”. Éééén?! – mondja az emberünk –, hát alig várom, hogy ez is elmúljon!

Kelet kifosztott népe pontosan tudja, hogy nincs visszaút, már csak azért sem, mert a magát szocializmusnak nevező berendezkedés valójában egy brutális, oligarchikus politikai kapitalizmus volt csupán, így a csöbörből vödörbe kerülés esetével állunk szemben. A nyolcvanas évek során végbemenő rejtett „birodalomváltás” csupán az ideológiai díszleteket cserélte ki, de ezek leple alatt legalább olyan kegyetlen birodalmi kifosztás húzódik meg, mint a szovjet hódoltság alatt.

A hármas feladat most is ugyanaz volna, mint 1956-ban. El kellene távolítani a jelenleg országló cinikus kollaboránsokat, meg kellene változtatni a rendszert, és új alkut kellene kötni a minket fogva tartó birodalommal. A fegyveres felkelés most nem értelmezhető, de mivel az ellenünk folytatott háborút sem a szokványos fegyverekkel vívják, így legelőször is meg kellene értenünk a háborúk és fegyverek megváltozott természetét. Ám ehhez először is vissza kellene szerezni megszállt kommunikációs tereinket, és újjá kellene építeni a nemzet lerombolt beszédközösségét, hogy a magyar társadalomnak legyen módja, és legyen tere arra, hogy elkezdjen újra szóba állni önmagával. Ameddig ugyanis képtelen erre, addig nem tudja elbeszélni a helyzetét, és amíg nem tudja elbeszélni a helyzetét, addig nem tudja megbeszélni azokat a nemzetstratégiai teendőket, amelyek e mély válságából kivezethetnék. Mindnyájan világosan látjuk, hogy ennek feltételei ma nagyon rosszak, és szinte a csodával lenne határos az, ha sikerülne rövid időn belül eljutni ebbe az állapotba. Mégsem tehetünk mást, mint hogy bízunk abban: a kormányzásra készülődő erők tudatában vannak ezzel kapcsolatos felelősségüknek. És ha esetleg nincsenek, akkor abban kell bíznunk, hogy lesz erőnk és elszántságunk valahogy mégiscsak rábírni őket e felelősségük gyors felépítésére.

Bogár László

Forrás: MOK

2009. december 21