MIRŐL ÍRT A KÓR-LAP...

Dr. Csernohorszky Vilmossal 10 évvel ezelőtt beszélgethettem. 80 évesen ma is Németországban él, egészségi állapota már nem engedi meg a nagyobb utazásokat. A magyar aneszteziológia megszületésénél ott bábáskodott. Szent István városához több szálon is kötődik. 1993. október 23.-a óta Esztergom díszpolgára

„Pályám emlékezete”

Dr. Csernohorszky Vilmossal barátja lakásán volt alkalmam beszélgetni.
Tegnap egy író olvasó találkozón vettél részt, ahol nemrégiben megjelent könyveidről és a múlt emlékeiről volt szó. Életpályád 3 hely köré csoportosítható: nevezetesen Budapest, Esztergom és Neuburg-Donau. Mielőtt kérdeznélek, kérlek, mondj néhány szót a családodról.

Nagyapám korán meghalt és 1918-ban nagyanyám egyedül maradt az éppen érettségiző fiával. Egy szegény özvegynek nem sok lehetősége volt, hogy tovább taníttassa gyermekét, így került apám katonaiskolába, ahol ingyen lehetett tanulni. Nem szerette ezt a neki választott pályát. Amikor 4. elemi után katona akartam lenni, lebeszélt róla. Sikerrel, mert mire leérettségiztem már nem kívántan az ő hivatását folytatni. Édesanyám halála után kerültem nagyanyámhoz Esztergomba, és itt érettségiztem.

Hogyan emlékszel vissza az akkori esztergomi éveidre?

Jó emlékeim vannak. Az akkori Esztergom képét nem lehet egy napon emlegetni a mostanival. Az épületeket renbetartották, a város tiszta volt, mindenütt virágokat lehetett látni. A mai esztergomiak mentalitásában is hiba lehet. Vannak olyan dolgok, amihez nem kell segítség, pénz. Ilyen például az, hogy a házak előtt növő gazt eltakarítsák.

Hogyan lett egy katonatiszt gyermekéből orvos?

1947-ben érettségiztem. A gimnáziumban inkább humán érdeklődésű voltam. Kedveltem a latint, a magyart és a történelmet. Apám 1947-ben pályaválasztásom előtt azt mondta: jövőre átveszik a kommunisták a hatalmat, a történelmet át fogják írni, hazugságokat kell tanulni és tanítani. Elfogadtam az okfejtését. Gyakorlatilag 2 pálya maradt nyitva előttem, a mérnöki és az orvosi. Nem nagyon rokonszenveztem a matematikával, így lettem orvos. 1947 sorsdöntő év volt, hisz az egyetemen még nem volt káderezés. 1 évvel később származásom miatt már nem vettek volna fel. Kihúztam a 6 évet. A pesti egyetemen nem távolították el a korábban felvett tanulókat ilyen indokokkal.

Kik voltak az oktatóid, kikre emlékszel vissza szívesen?

Maradandó élményt adott számomra Haynal, Ratkóczy, Zárday és Faragó professzor.
Ők még nem káder professzorok voltak.

Végzés után mi szerettél volna lenni?

Budapesten szerettem volna maradni belgyógyászként. Akkoriban mindenki úgy gondolta, hogy a szakma haladását követni csak a fővárosból lehet. Ma már nem így van, hisz léteznek olyan megyei kórházak, melyek klinikai szinten vannak. Napjainkban már lehetséges, hogy a főorvosok helyből kerüljenek ki. Azelőtt ez elképzelhetetlen volt.

Nem sikerült Pesten maradnod.

Rossz káder voltam, bár jól tanultam. Belgyógyászati állást Pesttől 220 km-re akartak adni. Mindig is szerettem volna Pestközelben maradni, ezért fogadtam el végül Esztergomban egy segédorvosi állást a sebészeten. Azt reméltem, hogy később majd a sebészetről átkerülhetek a belgyógyászatra.

Kik fogadtak az esztergomi kórházban?

1953. november 25-én jelentkeztem be Gertner István igazgató úrhoz. A sebészet akkori vezetője Oravecz István főorvos volt. Velem egyidőben jött a kórház sebészetére adjunktusnak dr. Erdei István, aki Winternitz Arnold tanítványa volt és 1945-ig a MÁV kórházban dolgozott, valamint szintén segédorvosnak egy évfolyamtársam dr. Dózsa László.

A társosztályokról kikre emlékszel vissza ebből az időből?

Jó kapcsolat alakult ki köztem és a nőgyógyászat vezetője Major főorvos és beosztottja Pánczél Lajos között. A manuális osztályok orvosai közösen ügyeltek. Más volt akkor a másodorvosi kar. Nem volt annyira ütőképes, mint manapság, de ugyanakkor rendkívül családias hangulatban dolgoztunk együtt. A szülészet fölött a sarokban laktam. Később Zámbori János lakott az én helyemen.

Mikor már átmehettél volna a belgyógyászatra, nem tetted azt.

Nem, mert közben belekóstoltam a sebészetbe, megérintett a műtő varázsa. Jól éreztem magam ott és tetszett, hogy egy nagyon jó kollektívában dolgozhatok. Akkoriban és korábban is a legnagyobb legenda a sebészetet vette körül. Általános volt a vélemény, hogy a leghatározottabban a sebész tud gyógyítani. Hedri professzor azt mondta, hogy a sebész abban különbözik többek között a belgyógyásztól, hogy itt a terápiát nem lehet visszafordítani. 45 előtt mindenütt, nem csak Magyarországon, a sebész főorvos volt értelemszerűen a kórházigazgató is. Gondoljunk csak Gönczy Bélára, vagy Eggenhofer Bélára. Amikor Eggenhofer idején átépítették a sebészet épületét, ezért került az igazgatói iroda a sebészetre, az emeleti lépcsővel szembe.

Nem lettél belgyógyász, de később a műtőasztal egyik oldaláról átálltál a beteg fejéhez és anesteziológiával kezdtél el foglalkozni.

Ez volt a feltétele annak, hogy 56 után Budapestre kerülhessek. Hosszú ideig paralel ment a két szakma. Sebészekből lettek döntő többségben az aneszteziológusok. A sebészet fejlődése kikényszerítette az aneszteziológia beindítását hazánkban is.

Furcsa játéka a sorsnak, hogy a magyar aneszteziológia két kiemelkedő alakja – Csernohorszky Vilmos és Pénzes István – Esztergomból indult. Milyen a kapcsolatotok?

Örülök, hogy ezt megkérdezted. Mikor 1967. május 17-én visszajöttem Budapestről Esztergomba főorvosnak, itt találtam több segédorvos között Pénzes Pistát. Mindegyik orvossal külön-külön leültem, mint új főorvos, beszélgetni. Pista határozottan közölte velem, hogy el fog menni, azért mert ő jóban volt az elődömmel, Kocsis főorvossal, akkor is, amikor már mindenki elfordult tőle, és senki nem köszönt neki. Ezért ő úgy gondolja, hogy az új főorvos mellett nem lesz sikere. Ez a mentalitás számomra pozitívumot jelentett, az ő emberi tulajdonságait illetően. Ezt meg is mondtam neki. ˝ évig még együtt dolgoztunk, ezután elment vidékre, de nemsokára rájött, hogy ő többre hivatott. Később, mikor én már külföldön voltam visszatért Esztergomba. 1972 nyarán eljött hozzám, Bajorországba és ott töltött 3-4 hetet. Közben megírt egy előadást a Nyugat-Dunántúli Sebész Szakcsoport ülésére, mely összefüggött az intravénás táplálással. Ajánlottam is neki megfelelő irodalmat a könyvtáramból. Ezt az előadást, ha jól emlékszem Szombathelyen mondta el és ennek meghallgatása után Petry professzor meghívta őt a klinikájára. Szegeden ismerkedett meg aztán Kulka professzorral, akivel később Budakeszire jött fel. Kandidátus lett, megcsinálta a nagydoktoriját is.

Tartjátok most is a kapcsolatot? Mikor találkoztatok utoljára?

˝ órával ezelőtt beszéltem vele itt Esztergomban a Simor János utcában. 1997. február 12-én a Rókus kórházban egy ünnepséget szerveztek, abból az alkalomból, hogy Flór Ferenc 150 évvel azelőtt itt végezte az első éter narkózist. A Rókus Kórház aneszteziológus főorvosa - Incze Ferenc, aki évfolyamtársam volt – elhatározta, hogy egy emléktáblát avatnak ebből az alkalomból. Az igazgató ötlete pedig az volt, hogy hangozzék el 3 előadás is az aneszteziológiával kapcsolatba. 1945-től én tekintettem át a történeti tényeket, hisz az Aneszteziológiai Társaság első főtitkára voltam. A 3. előadást Pénzes Pista tartotta. Azzal kezdte, hogy örül, annak, hogy viszontláthatja egykori főnöklét és szépen nyilatkozott rólam. Meg is írtam a könyvemben, hogy az idő múlásával szakmailag fejlődött, de emberileg az maradt, aki fiatal korában volt: őszinte, tisztességes, becsületes ember. Egy kedves német professzor barátom mondta, hogy az emberi rész fontosabb, mint a szakmai, mert a szakmát előbb-utóbb mindenki meg tudja tanulni, de aki rossz és becstelen ember, az sose lesz más.

Budapestről, újra Esztergomba jöttél? Mi ennek a magyarázata?

A I. sz. Sebészeti Klinikára azzal a feltétellel kerülhettem, hogy elkezdem megszervezni az aneszteziológiai szolgálatot. Nem volt könnyű feladat. Az egész klinikán egy altató gép volt, amit Hedri professzor 1947-ben kapott Angliában ajándékba. Pénzszűke miatt, nehezen haladt a felszerelési tárgyak, a gyógyszerek beszerzése. Sokan nem értették meg a dolog fontosságát. A sebész főorvosok - nem csak Magyarországon – féltékenyek voltak, hisz azt mondták a műtőben nem lehet egy velük egyenrangú szakmabeli, a műtőben csak a sebész dirigálhat.
A professzor műtősnője először az undor és a gyűlölet keverékével az arcán nézett rám. Az idők folyamán aztán nagyon megszeretett. Az aneszteziológia térnyerésével neki is könnyebb lett a munkája.

Megalakult az Aneszteziológus Társaság is.

Társaságok akkoriban nem voltak. Olyan helyzet alakult ki nálunk, amit egy nyugati kollega fel sem tudott fogni. Az Egészségügyi Dolgozók Országos Szakszervezetének voltak szakcsoportjai. Az akkori Sebészeti Társaság hivatalos neve: Országos Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének Sebészeti Szakcsoportja. Ennek egy Szekciója lettünk. Mivel a Sebészeti Társaság a Klinikán működött a szekciónk is értelemszerűen ide kötődött. 1958-66-ig sokmindent próbáltunk. Orvostanfolyamokat, továbbképzéseket szerveztünk. Legnagyobb sikerünknek az 1 éves aneszteziológiai asszisztensképzést tartottuk. Remek gárdát tudtunk kiképezni.

Töretlennek látszott az előmeneteled. Mi akasztott meg?

A Forradalom után 1957 januárjától én belopóztam az egyetemre- Átmenetileg a professzorok, úgy működhettek, mint régen. Egy idő után rekonstruálódtak a pártszervezetek és a személyzeti osztályok és 1958-tól egyedi személyi kérdések is terítékre kerültek. Kiderült, hogy én ott vagyok a klinikán, pedig nem lenne szabad. Egyrészt, mert osztályidegen származású vagyok, másrészt, mert a Forradalom alatt az esztergomi kórházban a Munkástanács elnökének választottak. Felkeresték a professzoromat azért, hogy engem távolítson el. A prof. közölte, hogy nem tud nélkülözni, így 1 éves meghosszabbításba beleegyeztek. A professzor úr arra kért, hogy tisztázzam esztergomi tevékenységemet. Eljöttem Esztergomba, és Bárdy Károly igazgató úr aláírt egy általam fogalmazott szöveget, melyben benne volt, hogy mit tettem és mit nem tettem 1956-ban.

Mit tettél, mint a Munkástanács elnöke 1956-ban?

20 tagból állt a Munkástanács. Rajtam kívül még 2 főorvos volt a tagja, Darabos és Liszkai kollegák. Gyakorlatilag éjjel nappal dolgoztunk, rengeteg sebesültet láttunk el. A feladatunk volt még az ausztriai segélycsomagok elosztása is. Egyik este 2 láda narancs érkezett a kórházba, a ládákra rá volt nyomtatva: Habsburg Ottó ajándéka. Ráéreztem, hogy ebből még sok kellemetlenségünk lehet. Akkoriban már 11 éve nem lehetett nálunk narancsot kapni. A narancs és a banán volt a kapitalista jólét teteje és a szocialista nyomor jelképe. Azt javasoltam, számoljuk le egyenként a narancsokat, majd osszuk ki arányosan a betegek és a személyzet között. Én lemondtam a részemről. Így is tettünk. Ennek ellenére ment a suttogó propaganda, hogy mi elsikkasztottuk a narancsokat.

Ezek szerint semmi olyat nem tettetek, ami „elitélendő” lett volna. Miért jelentett mégis hátrányt később az 56-os szereped?

Elvileg bűn volt a Munkástanácsokban részt venni. Az egyetemen a párttitkár azt mondta, beszélhetek én akármit, 56-ban nem a vörösöket választották a Munkástanácsok elnökévé. Évenként hosszabbították meg a státuszomat. 1963-ban jött az amnesztia és ettől kezdve már hivatalosan nem lehetett bántani. Közben az új tudomány fejlődött és haladtam én is előre. Sok szakcikkem jelent meg itthon és külföldön is.1963-ban a szocialista országok Budapesten tartottak egy Aneszteziológiai symposiumot. A szakszervezet utasította a Szekció elnökét, Harkányi Istvánt bízták meg az összejövetel megszervezésére. Az ő javaslatára lettem a szervezőbizottság elnöke. 1 ˝ éves munkánk eredményeként egy sikeres tudományos tanácskozást tartottunk. Ezzel nőtt a személyes presztízsem, ugyanakkor a tudományos ranglétrán nem jutottam előre. Közben Rubányi professzor lett a főnököm és neki is kényelmetlenné vált, hogy az ő anesteziológusa még mindig csak harmadosztályú tanársegéd. Próbált intézkedni, de a központba azt mondták neki, hogy a Csernohorszky örüljön, hogy a klinikán lehet, de többre ne számítson. 38 éves voltam akkor, és elvileg ugráltathatott egy nálam fiatalabb sebész.
Ekkor a sors megint közbeszólt. Esztergomban Gertner István a korábbi igazgató megbetegedett. Operálni kellett és ő csak úgy vállalta, ha én vagyok az aneszteziológus.
Feljött hozzám Tábori Lajos és Mohos Zoli ezt megbeszélni. Elmenőben Mohos Zolival beszélgettem, és ő feltette a kérdést: nem mennék-e el hozzájuk sebész főorvosnak.

Rögtön igent mondtál?

Meghánytam-vetettem a dolgot. Tanácsokat is kértem. Zsebők professzor azt mondta: „Nézze Csernohorszky, Caesar azt mondta, hogy inkább vagyok első Tomiban, mint második Rómában”. Hütl Tivadar is azt tanácsolta, hogy menjek. Végül úgy döntöttem, igent mondok a kérésre. Úgy tájékoztattak, hogy pályázat se lesz, minden el van intézve. Később mégis kiírtak pályázatot – bár Lélek Pista azt mondta, hogy ez formalitás, de Pető Erzsébet a megyétől úgy vélte egyáltalában nem biztos, hogy én kapom meg az állást, mivel jött egy kilencedik pályázó is, aki párttag. Elindult a huza-vona és 6-8 hónap eltelt és még mindig nem neveztek ki. A városban sokan mellém álltak, úgy hogy Rácz Béla a párttitkár elment Tatabányára és elmagyarázta, itt olyan a hangulat, hogy Csernohorszkyt ki kell nevezni.

Úgy gondoltad, hogy ha kineveznek innen mész majd nyugdíjba?

Igen, de kinevezésem után középkáder vonalon felvetettem 2 változtatásnak a lehetőségét és ebből baj lett. Egyesek ezt úgy állították be, hogy az osztályomon üldözöm a párttagokat. A párt nem nyelte le, hogy nem az ő jelöltje lett a főorvos.
Május közepén Bense Imre bácsi mondta el, hogy tudomása szerint a megyei szakszervezet ellenem fegyelmit fog kezdeményezni, és el akarnak távolítani az osztályról. Kezdetben nem vettem komolyan. 1 hét múlva Csökör György a járási főorvos ugyanezt mondta el nekem. Ez már elgondolkodtatott. Májusban aztán amikor Budapesten klinikai búcsúvacsora volt a Moszkva étterem kerthelységében Rubányi professzor félre hívott és elmondta, hogy a szakszervezeti központban tudomást szerzett arról, hogy elfogadták az eltávolításomat egy majdani fegyelmi eljárás eredményeként. Ezekután csak egy lehetőségem maradt. Megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, ő is egyetértett és 1968. július 1-én elhagytuk Magyarországot. Ezt a lépést azelőtt el se tudtam volna képzelni, hisz alkalmam sokszor lett volna a távozásra.

Mikor jöttél újra haza?

1990. október 25-én csütörtökön. Másnap a város megbízásából a Sötétkapunál én mondtam a megemlékezést az emléktábla avatásakor. Tittmann János az Orvosi Kamara alakuló ülésére is meghívott. Azóta többször voltam Esztergomban. 1993-ban a város díszpolgára lettem. Idén 26-án újra én mondom az ünnepi beszédet a Sötétkapunál.

Most egy író-olvasó találkozón vettél részt.

Nyugaton írásaim kapcsán bekerültem a közirodalomba. Első könyvem, a publicisztikai írásaim válogatása 1983-ban jelent meg. Az elmúlt években sokan kérték, hogy az azóta eltelt időben született írásaim is jelenjenek meg. Sokáig haboztam, de úgy alakult, hogy tavaly megjelent az Erkölcs és politika II. és III.
Kelemen Bandi barátom – a szekszárdi sebész főorvos – folyton „macerált”, hogy írjak a klinikán eltöltött időszakról. Beadtam a derekamat, de azt gondoltam, ne csak a klinikai éveimről szólok, hanem az egész életem alatt történt dolgokról. Ebből lett egy emlékiratszerű kötet a Pályám emlékezete, melyet itt Esztergomban is sokan szívesen fogadtak.

Köszönöm a beszélgetést és remélem, hogy a közeljövőben folytathatjuk

Osvai László dr.
1999. október