Pünkösd 2009.

Csíksomlyó

A városban már elvirágzott,

Itt még nyílnak az orgonák.

Megfakadnak az imádságok,

Mária hív a dombon át.

Annyi ránkerőszakolt, a mindenkori hatalom által ránkpofozott, a győztesek, a többség terrorjával arcunkra fagyasztott, hivatalosított, elmúlt, eltörölt, újra-támasztott, újra elvett, majd visszaadott ünnep után, én nem kérek se bentről, se kintről, se lentről, se fentről senkitől se számomra többé ünnepet.

Szívem mellett, tenyérnyi helyen a csöndnek és békességnek titkos csodaként ragyog az egyetlen, az én nemzeti ünnepem, Csíksomlyó pünkösdi búcsúja. Az volt nékem akkor is, amikor lovas „népi milíciánk” csatárláncai terelték más irányba az ide zarándoklókat, amikor a bújdokló idelopózkodás is állami merényletnek számított, amikor a szöges drótkerítésnél is abszurdabb, groteszkebb vesztegzárakkal vették körül a keresztgyalázók, s ünnep volt akkor is, amikor némi fellélegzés után, álszabadságot hirdető ideológiák kegyeként csak összegyűlhetett a székely sokaság, de közéjük vegyülni egyet jelentett az önfeljelentéssel, hisz emberszabásúnak tűnő kopók, vizslák, bulldogok, bütyürkék, vérebek, tapsifülesek, dulimanók, kotkovászok, palotapincsik, rapilányok s rapilátok szőtték körénk hálóját valami torzszülött, pókszabású förtelemnek.

És lesz, megmarad, bármi jöjjön is, megmarad örökre legmélyebb, legbensőségesebb ünnepemnek Csíksomlyó, mert a szívünkben kinyíló örök világot hirdeti, s mert annyiféle eltiltott, kiátkozott, kizárólagosan hirdetett, színvakos dühvel ránkolvasott szimbólum, felségjel tündöklésén és bukásán innen és túl, egyetlen, örök csodaként ragyogott fölötte legtisztább jelképünk: a kereszt.

Jelképe kiszolgáltatottságunknak és reménységeinknek. Félelmeinknek és borzalmainknak. Örök éhségünknek és emberi szomjúságunknak.

Tévelygéseinknek és megtéréseinknek. A mindent akarásunknak és lemondásainknak. Lázadásainknak és megbékéléseinknek.

És a kereszt béke, a végső, a néma csönd.

És a kereszt tövében ott van édesanyánk, az örök anya, Csíksomlyó gyönyörű, arcul korbácsolt Máriája, aki úgy tartja kezében a megváltás kisdedét, mint aki tudja: el fogja veszíteni, túl fogja élni őt. Sorsa a mi sorsunk, a túlélők soha ki nem hunyó örök fájdalma lett. Ő az örök vesztes, az áldott, a töretlen hitű asszony, aki mindig megszüli, tehát elveszti az Egyetlent, a Fiút.

Ő a titokban végbement csoda, egyedül csak ő, csak ő vigyázott s vigyázz reánk, akkor is, amikor százegyszer és százezerszer mindenek és mindenkik elhagytanak.

Úgy jövünk hozzá, mint a tékozló fiú, kisemmizetten, elsívárosítottan, a megtisztító, megvalósítás reményében, mert egyedüli anyánk előtt nem szégyen könnyhullatása a férfinak, számára örök tiszták: gyermekek maradunk.

Forrás:Kozma László: Örömhír-kalendárium