TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT

A természetgyógyászat hajtása és vadhajtása

Nem megalapozott azon vád, mintha a szakmabeliek minden laikus gyógyítási tapasztalatot eleve ellenszenvvel fogadnának. Elég a hidroterápia már ismertetett múltjára, illetve jelenére utalnunk, de hasonlóképp elfogadott a gyógyszer-szinonimát jelentő balzsam is. Később költői fogalommá változott.

Már az óperzsa leírásokban megtalálható egy aszfalt-szerű. „mumiya” nevű földgyanta, amelyet sikerrel alkalmaztak a sérülésekre. Ezt exportálták a Nílus vidékére, ahol más funkciót nyert. Az egyiptomi halottkultusz megkövetelte, hogy a test az enyészet romboló munkája nélkül kerüljön át a túlvilágra, ezért a romló zsigerek kivétele után a lélek földi lakóhelyét különböző kémiai anyagokkal tartósították. A nátronlug és kakukkfű-főzet mellett elsősorban az említett földgyantával végezték. A perzsa elnevezés az idők folyamán önálló értelemre tett szert. A gyógyítással sem vesztette el kapcsolatát, mert a múmiaport évszázadokon át használták.

Az ősidők füves embere más tájakon is felismerte a rothadás, valamint a betegségek közötti hasonlóságot. Ezért minden olyan anyagot, amely a természetbeni bomlást hátráltatta, beteg embertársán szintén kipróbálta. A perui inka-kaszt tagja, valamint a kinai kuli egyaránt megfigyelte, hogy bizonyos fenyőfélék, illetve csonthéjas gyümölcsfák sérült kérgén egy mézgás matéria termelődik, amely a törzset a rovarok és gombák behatolásától megóvja.

Közülük különösen a perui balzsam futott be „nagy karriert”. Dél-Amerika meghódítása után egy Poma de Ayala nevű félvér orvos kódexet készített az inkák medicinájáról, amelyet a koppenhágai királyi könyvtárban őriznek. Megtudhatjuk belőle, milyen misztikus és mégis racionális jelentőséget tulajdonítottak a betegség megelőzésének. Úgy vélték, a sarló alakú újhold felkelésének pillanatában a démonok titkos baj-okozókat szórnak szét a levegőben, azokat a legközelebbi folyóig kell hajszolni, majd a „győzelem” után megmosakszanak, és kukoricapéppel kenik be arcukat. Ayala torzított spanyol szövegéből, stilizált indián illusztrációiból tudjuk, hogy bizonyos betegségek szezonális jellegét ismerték.

Párás meleg nyári hónapokban gyakoribb a láz, a hasmenés és a kiütés, télen a köszvény és a melankólia.

A sebek szélét harapós hangyák állkapcsával kapcsolták össze, vérzésre elszenesített lámagyapjút vagy madártollat helyeztek. Gyulladásra valamint nehezen gyógyuló sebre friss húst raktak, noha nem tudtak a vér antibakterikus hatásáról.

A fentiek orvostörténeti kuriózumok. Az inka-ivadék leírt viszont egy olyan mézgás anyagot, amely Balsamum peruvianum néven a legutóbbi időkig alapanyaga lett bizonyos gyógykenőcsöknek. Ez a különleges termék a többi gyantától eltérően nem tartalmaz illóolajokat, ezért nem szárad be. Issekutz professzor Gyógyszertana szerint fertőtlenítő, sebgyógyulást, granulációt és hámosodást elősegítő hatású. A rühatka petéit fél óra alatt elöli, a hátrányokkal szemben előnye, hogy a bőrt alig izgatja. A scabies mellett ekcémára, torpid granulációkra, sebek kezelésére ajánlott.

Linné rendszertanában a Myroxolon családjába tartozik. Egyike a Myroxolon pereirae, koronája a föld felett már két-három méterrel kiterebélyesedik. Ennek kéregnedvéből nyerik a híres bőr-balzsamot. Az indiánok viszont belsőleg használt változatát ismerték. A Myroxolon peruiferum, illetve a Myroxolon tonsonatense gyümölcséből a magvakat kiszedték, levelét kipréselték. Ezt használták belsőleg láz ellen, de Európában ez nem terjedt el. A híres német gyógyszertörténész H. Böttcher szerint nedve antibiotikumokat tartalmaz, így a penicillin egyik ősének tekinthető. Külön érdekes, miért aratott akkora sikert az Óvilágban a külsőleg alkalmazott változata.

A konkvisztádorokkal együtt jezsuiták vitorláztak át az Újvilágba, hogy a barbárnak tartott rézbőrűeket Krisztus hitére térítsék. Kezdetben kevesebb, később több sikerrel, amennyire a behurcolt járványok engedték. A medicina pastoralist jól ismerő reverendások Pizzaro iszonyú árnyékában humanistáknak bizonyultak. Igaz, a Napisten büszke fiai a római egyház és a spanyol király alázatos szolgái lettek, de megmaradásuk ennek köszönhető.

A képzett papok két gyógyszerre hamar felfigyeltek. Egyik a kínafa kérgéből származó kivonat, amely minden eddiginél hatásosabb módon gyógyította a maláriát. Szárított anyagát „jezsuita-pornak” nevezték, s tekintélyüknek nem kis része volt a kinin-terápia elterjedésében. Ha az egyház valamire áment mondott, a hívek szemében szentnek számított. Kivált, ha a kedvező tapasztalat szintén alátámasztotta.

A jezsuita-porral egyidőben hozták át a perubalzsamot, amely a katolikus vallás gyakorlatában is újítást jelentett. Addig a bérmálásnál, papszentelésnél, az utolsó kenet feladásánál, királyok koronázásánál egyszerű olívaolajat használtak, amely bőven termett a Földközi-tenger vidékén. Királyok, próféták felkenésénél már a bibliai időkben alkalmazták ezt az ősrégi ceremóniát. Mint ismert, Krisztus is felkentet jelent.

Amikor a perui balzsam a 16. század közepém Európába került, pápai bullák rendelték el, hogy az olivaolaj és a vanilia-illatú gyanta keverékéből készüljön a felszenteléshez szükséges krizma.

Amint látjuk, a balzsam „pályafutása” a Bibliától a jezsuitákon át Issekutz tankönyvig követhető. A természet patikájából a gyógyszertárak polcaira.

A természetgyógyászat egy másik ága, az ugynevezett „szennypatika” viszont vadhajtásnak tekinthető. Ősidők óta ismert ez is. Már az egyiptomi papirusz-tekercseken olvasható a víziló vizeletével, valamint az ibiszmadár bélsarával való kezelés. A népi gyógyászatból szintén tudjuk, hogy az ember testéből származó excrementumoknak varázslatos hatást tulajdonítottak. A mai lelkes lényben undort keltő szennyekre elődeink másként néztek. A trágyadomb ott gőzölgött a hátsó udvaron, árnyékszék /ha volt egyáltalán/ megszokott szagövezetbe tartozott.

Ekcémára a saját vizelet legföljebb nem ártott, a tehéntrágya a sebre viszont igen. Nem az a meglepő, hogy az etnomedicina élt vele, hanem volt idő, amikor tanult orvosok gyógytárába tartozott. Leghíresebb közülük Christian Franz Paullini doktornak az 1643-ban megjelent Üdvös szennypatikája. „Tudományával” bejárta fél Európát, majd I. Lipót császár udvari jegyzője, Pfalcz grófja, végül Bernhard von Gallrn münsteri püspök háziorvosa lett. Írásaiért elismerésül koszorús költői címet kapott. Elgondolkodtató, hogy kontinensünkön a tisztaságára talán legtöbbet adó nép, a német produkálta ezt a különös jelenséget. Bátorkodott ilyet leírni: a tehénganéj többet használ a perui balzsamnál. A szántóföldeknek igen, tegyük hozzá, de ő a beteg bőrére értette. Sikerének titka bizonyára a kor szelleme, amikor a harmincéves háború alatt még a kannibalizmus is előfordult.

Paullini különös könyvének hatása hazánkba szintén eljutott.

Ruland János Dávid pozsonyi orvos műve, a latin nyelvű Pharmacopoea nova in qua reposita sunt stercora et urina 1644-ben jelent meg Lőcsén. Ilyen kitételek olvashatók benne: „Bizonyos az is, hogy az állati és emberi ürülékekben a természetnek sok titka vagyon elrejtve, és akik tűz által végzett chémiai műveletek csodáit bámulják, ne feledjék, hogy ugyanaz folyik le az egészséges szervezet belsejében is.” Ez elméletileg elfogadható. Ám amiket ajánl, azokon elképedünk. Pl. torokbajra vörös ló ganéja rózsaolajjal elkeverve, öblögetésre. Vagy epilepsiára kecske vizelete és bakkecske ürüléke. Az egérganéj nem kevesebb, mint 16 féle betegségre ajánlott. Nem folytatjuk a felsorolást. E kötetke szerzője a 17. század első felében a királyi koronázó város főorvosa volt.

E két véglet talán érzékelteti a természetgyógyászat hajtása és vadhajtása közötti különbséget. Ha etikai oldalról nézzük, ganéjpatika ma is létezik. Csak a páciensek később veszik észre, amikor már se sanitas, se solventia.

Nem marasztalhatjuk el viszont régi, jóhiszemű népi gyógyászainkat. Tevékenységüket többnyire a segítő szándék ösztönözte, amit kortársaink bizonyos részéről nem lehet elmondani.

Tanulság, hogy még a természetgyógyászatban sincs új a nap alatt.

Szállási Árpád dr.