A PRIMITÍV NÉPEK SZÜLÉSZETE

A menstruáció okát a holdjárással hozták összefüggésbe, úgy tekintették, mint a női test tisztulását. Alföldünkön még ma is tisztulásnak nevezik. Első megjelenését a nemi érettség jelének tartották, egyes afrikai népek avatási szertartással ünnepelték meg. Természetesen tudták, hogy a fogamzás a nemi érintkezés következménye, miként azt a környező állatvilágban is tapasztalták. A legrégebbi terhes-ábrázolás egy csontdarabra karcolt rajz, amelyen álló szarvas két hátsó lába mellett domború hasú, félreismerhetetlen állapotú nőszemély fekszik, még nem szülési pozícióban.

Ugyanis az ősi népek hamar felismerték saját tapasztalatuk, valamint az állatvilági példákból, hogy a szaporodási folyamat szempontjából a hanyattfekvés a legkedvezőtlenebb testtartás. Ahogy neves szülészek mondják, a hátonfekvésnél már csak a fejenálló szülési pozíció lenne természetellenesebb. Vemhes vadak méhét felvágva hasonlóan hasznos ismereteket szereztek az emberi magzat intrauterális elhelyezkedéséről.

Ismernek az orvostörténészek egy pápua-rajzot / Új-Guinea /, amelyen plasztikusan ábrázolt a fejfekvés. A törzs fennmaradása szempontjából a szaporodásnak meghatározó jelentősége volt, ezért a terhes asszony tiszteletben részesült. Előnyben nem, mert a munkáját el kellett végeznie. A meddőséget természetfölötti lények büntetésének tartották, azért varázsitalokkal, ráolvasással igyekezték azokat kiengesztelni, illetve a rossz szellemeket elűzni, távoltartani. Vannak arra emlékjelek, hogy a trepanációt már a nehezen világrájövő magzatoknál is alkalmazták, az anya megmentése érdekében.

A kőkorszaki szobrászatból ismerünk összenőtt ikreket / Hints Elek közli Hörnes után /, valamint az ikerszülés megörökítését. A torzónak feje és lábai hiányoznak, de a molett test akár mai modern művész modellje is lehetne. Az egyik, már megszült magzat az emlőre van helyezve, a másiknak hajas fejebúbja a szeméremrésben mutatkozik.

Primitív népeknél a szülés leggyakrabban ülő vagy guggoló helyzetben zajlik le. Szószerint, mert pl. Kongóban még nemrég nyilvánosan, zenével, dobszóval biztatták a szülőt a préselésre. A nomád és vadász törzseknél tapasztalt idős asszonyok / nálunk régen falusi parasztbábák / végezték ezt a különböző nehézségű feladatot. Ha ilyen nem akadt, már szült asszonytársuk is megtette helyettük. Afrikai bennszülötteknél a szülő nő szokás szerint földbevert cölöpbe kapaszkodott és guggoló helyzetben térdeivel segítette a hasprést. Más esetekben fatuskón ülve, szétterpesztett lábait egy-egy cövek oldalágára helyezte, s ezzel könnyítette meg a „kiürülést .”

A cövekbe kapaszkodás régen hazánkban sem volt ismeretlen. A fekete kontinensen viszont a gravida nehéz szülésnél faoszlophoz kapaszkodott, társa vagy férje a hasára övet helyezett és lábait a keresztcsontnak támasztotta, így optimálisan tudta fokozni a hasprést. Hasonló gyakorlaton alapult az amerikai indián nők módszere. Náluk a szülő négykézláb markolt egy karót, míg társa szétterpesztett lábbal fölé hajolva kézzel fogta át domború hasát és így segített megszabadulni terhétől. Multiparák akár segítség nélkül átestek rajta, a köldökzsinórt is átvágták, szükség esetén átharapták. Segítséget csak akkor vettek igénybe, ha a méhlepény nehezen távozott el. Ilyenkor alkalmazták ösztönösen a tiszta kézzel való leválasztást. Ez esetben már a sebészeti tapasztalattal bíró férfiak is besegítettek Harántfekvésnél tudott volt a külső, esetenként a belső fordítás szüksége, az előreesett kar visszahelyezése, a magzatdarabolás.

Felkin rajza szerint az ugandai négerek császármetszést is végeztek. A műtő egy sátor, a fertőtlenítő folyadék pálmabor, a kapocs: fekete hangyák letört fejrésze, amelyen a kitin-képződmény szorosan zárul össze. A halálozási arányt illetően a vélemények eltérőek. Ez a beavatkozás még a természeti népek szelekciós ellenállóképessége, valamint számunkra szokatlan fájdalomtűrése mellett sem lehetett veszélytelen.

Hazánkban a mitikus időkben Nagyboldogasszony, a kereszténység felvétele után Szűz Mária lett a gyermekágyasok védasszonya. Nálunk sem volt ritka az állva történő szülés. E sorok írója még maga is látott Szatmárban leányanyát mosóteknő fölött szétterpesztett helyzetben magzatától szerencsésen megszabadulni. Mire kimentem / későn szóltak /, a síró poronty és a lepény a faedényben volt, csak a köldökzsinórt kellett ellátni és a bábának szólni. Ismert, később is használt a szülőszék, amely a híres holland Deventer könyvében látható. Arra ülve a gravida gravitációs és anatómiai szempontból optimális pózba kerülhetett. Előfordult, érdekesmód az indiánoknál is a gerendára csomózott kötélgyűrűbe való fogódzkodás. Szegényebb néposztályoknál puszta szalmára szültek, majd csak a megmosott magzatot tették tiszta fehérneműbe.

Se szeri, se száma a szaporodással kapcsolatos hiedelmeknek, amelyek szerepét hiba lenne lebecsülni. Gyertya égett az ablakban, míg a szülési aktus be nem fejeződött. A székely pl. vasszöget vert a búboskemence falába, a kiálló részre néhány hajszálat csavart a felesége halántékáról, majd a következő varázsigét mormolta: „Isten földet teremtett / eget, vizet teremtett / megadta Jézuskát / szentséges szent fiát / a szentséges lélek / az is legyen itt velünk.”

Ismét saját tapasztalat: a tisztaságra különösebben nem ügyeltek, mégis ritka volt a gyermekágyi láz. Eltérően egyes intézetektől. A magyarázatát Semmelweis óta tudjuk.

Italok közül a gyömbérrel ízesített pálinkát adták legszívesebben. Füstölésre köménymagot és vöröshagymahéjat használtak. A hasat hagyma nedvével kenegették, de még tudós Pápai Páriz is bizarr exkrementumot / fekete tyúk epéjét / ajánlotta a köldökre, a szülés megkönnyítésére. Előszeretettel használták egyes női szentek övét. Ilyen volt pl. a németeknél a magyarországi Szent Erzsébet cinguluma, a franciáknál pedig antiochiai Szent Margit öve, amelynek egyik változata hazánkban is elkerült. A pozsonyi Klaeissza apácáktól kérték kölcsön ezt a megszentelt instrumentumot, természetesen csak a tehetősebbek.

Ahogy azt Takáts Sándor, a régi hazai mindennapok legavatottabb ismerője írta. Magyary-Kossa szerint az esztergomi prímási kincstárban is őriznek egy övet, „amely állítólag Szent Margit asszonyé volt.”

Egy tény: a szülés esetleges szövődményeivel minden idők leendő anyái nagyjából tisztában voltak. Az ó-testamentumi textus szerint „a szülésnek napjánál jobb a halál napja.” E részigazság ugyancsak lehangoló, mégis ezt a kockázatot csodálatos módon mindig vállalták. Egyszerű embereknél a férj, a törzsfőknél a varázsló volt mindig jelen. A társ jelenléte megnyugtatólag hatott, a ruhadarabjainak / pl. nadrágöv / szülés-könnyítő hatást tulajdonítottak. A magasrangúaknál pedig a „gyermekcserétől” tartottak.

Minden esetre a szülésnek az ősidőkben megvolt a maga demokráciája. Praktikus gondolkodásra vall, hogy a széles csípőjű, testes anyajelölt volt a szépségideál. Tudták: a keskeny medence, valamint az erősen elferdült gerinc milyen hátrány ebből a szempontból. Vagyis a primitív nép valóban ősi és természeti volt. Szülészeti tudásuk ma is meglepő. Nincs okunk mai magyar szóhasználattal őket primitívnek nevezni.

Szállási Árpád dr.

1998. március