A RENDSZERVÁLTÁS BUKÁSA

A választások végeredménye drámai módon igazolta, hogy a magyar társadalom meghatározó többsége valóban radikális változást akar. Ez egyúttal azt is egyértelművé teszi, hogy a rendszerváltás eddig követett rendszere lényegében megbukott, teljesen függetlenül attól, hogy az uralmi szféra egyes alakzatai ezt hogyan ítélik meg. A rendszerváltás bukásának a beismerése nem új felfedezés.

Az 1995–96-os Bokros-csomag világossá tette, hogy az „új” rendszer csak egy újabb birodalmi függés kihordó szerkezete. Hogy a „demokrácia és piacgazdaság” valójában az „új birodalom” lejátszástechnikai díszleteit jelentik csupán, és funkciójuk ugyanaz, mint minden korábbi, minket függésben tartó impérium hamis fogalmaié: a „piacgazdaságé” a minket kifosztó szivattyúk zavartalan üzemeltetése, a „demokráciáé” pedig a kifosztott bennszülöttek féken tartása, a hamis tömegkommunikációs beszédterek fenntartásával.

Az összeomlás ma már a statisztikai alapadatokból is látható, és a rendszer folytathatatlanságát azok számára is cáfolhatatlanná teszi, akik egyelőre taktikai okokból nem szívesen deklarálnák a berendezkedés bukását. Az ország népe által megtermelt összes jövedelemből (GDP) az adósságszolgálat, illetve a tőlünk hazautalt profitok után megmaradó, ténylegesen a „rendelkezésünkre álló” jövedelemtömeg 2010-ben az 1988-as év szintjével lesz azonos. Az egy keresőre jutó átlagos bér, ami 2010-ben körülbelül 120 ezer forint, reálértékben pontosan annyit ér, mint az 1978-as 3670 forint ért anno. A magyar gazdaságban foglalkoztatottak összlétszáma az 1968-as, 42 (!) évvel ezelőtti szintre süllyedt. De folytathatnánk azzal, hogy 2011-ben az ország népessége újra az alá a lélektani határt jelentő tízmillió alá csökken, amelyet már ötven évvel ezelőtt túlléptünk. Még egy-két évtized és kétszer annyian fognak meghalni minden évben, mint amennyin megszületnek; a középkorú magyar férfiak halálozási rátája a nyolcvan évvel ezelőtti történelmi idők szintjére zuhant vissza.

Folytathatnánk, de minek, hisz a fennálló rendszer elitjei számára mindez úgyis elbeszélhetetlen. Maga a birodalmi függés teszi elbeszélhetetlenné. Minden birodalom azt kívánja, hogy a szivattyúk zavartalanul működjenek, és az alávetettek lázadozás nélkül elfogadják mindezt – és ráadásul még szeressék is ezt a berendezkedést. Erre utal az előző függési rendszerünk „alapigazsága”, miszerint „éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság, amely felemelkedésünk záloga”. Ma már persze jókat kuncogunk ezen az idiotizmuson, csak az felejtjük el, hogy a „de mégis csak demokráciában és piacgazdaságban élünk, ami jó nekünk” logika nagyjából ugyanannak az ócska és primitív hazugságnak a hamis foglalata, mint az iménti szovjet–magyar barátságról szóló.

De mi következik mindebből a jövőnkre nézve? A magyar nemzet mint közösség számára az egyetlen optimista forgatókönyvet az jelentené, ha a most minden idők legnagyobb politikai felhatalmazását megszerző uralmi elit hajlandó és képes lenne egy új birodalmi alku létrehozására, és a rendszer átfogó korrekciójára, amely évtizedes munka. E forgatókönyv valószínűsége egyelőre azért bizonytalan, mert – részben érthető taktikai okokból – a kampány alatt az erről szóló diskurzustér meg sem nyílhatott. Ráadásul a globális hatalmi tér örvénylései rövid távon is drámai módon változtathatják meg egy ilyen alkufolyamat külső feltételeit. Az a tény, hogy jövőre fél éven át Magyarország tölti be az unió soros elnöki tisztét, javíthatja az alku egyébként kiszámíthatatlan globális feltételeit. Ez a változat is rendkívüli kockázatokkal terhes, de legalább esélyt kínál Magyarország megmaradására. Ha ez meghiúsulna, és az új uralmi elit a „fennálló, de már nem létező” régi rendszer keretei között megpróbálná folytatni a „folytathatatlant”, az oly mértékben gyorsítaná fel a magyar társadalom önújrateremtési rendszereinek szétesését, ami néhány éven belül társadalmi anarchiához vezetne. Ezt fokozná az a tény, hogy a pártok egymás közötti diskurzusa – amely már ma is tökéletesen hamis értelmezési keretben és hamis fogalmakkal zajló kommunikáció – verbális polgárháborúvá válna, elősegítve az akkor már kezelhetetlen konfliktusok kialakulását. Az uralmi eliten belüli diskurzus torzultsága döntően annak köszönhető, hogy a birodalmi függés és az általa okozott lepusztulás elbeszélhetetlen, ezért az egyes elitącsoportok, jobb híján, kölcsönösen egymást kell, hogy vádolják a pusztító következményekért.

Ma még szinte lehetetlen megjósolni, hogy ez a kommunikációs csapda milyen következményekkel jár. Mindenesetre az óriási többségű felhatalmazással kormányozni kezdő erő történelmi felelőssége, hogy a dolgokat végre a nevükön nevezze. Hisz valóban „itt az idő”.

Bogár László

FORRÁS: MOK