CSOÓRI SÁNDOR: HOL VAGY, SÜTŐ ANDRÁS?

Sütő  András hosszú időn át arra készült, hogy családja elrománosodott vagy elrománosított tagjait összehívja Pusztakamarásra. Ördögi gondolat, csak egy nagy lélek találhat ilyet ki. Egy bátor lélek.

Próbáltam elképzelni az első jelenetet: a rokonok egy nagy sátorban ülnek, várják Andrást. András belép, karjai közt egy esendő kisgyermek csontváza. Vajon kié volt ez a kis halott? Román szülőké vagy magyaroké?

A szürrealista vagy inkább abszurd jelenet egyik-másik színpadi jelenetével is rokon. Köhög, mert nem jön ki hang a torkán. A jelenlévők nézik Andrást és nézik a földet.

Sütő  szerint a gyermekhalandóság Erdélyben és Magyarországon is megszűnt. Csoda történt? Az ok nem ez, hanem az, hogy nincs hozzá gyermek.

Mit is tanultunk meg a lecsukott szemmel várt demokrácia évtizedei alatt? Azt, hogy  a szabadság dzsungelében a dzsungel törvényei és gátlástalansága szerint folyik az élet.

 Lehet, hogy ez nem is az én gondolatom, kamaszkoromban ragadhatott belém, de ma is érvényesnek tartom.

Sütő  a szemét a tisztánlátás keresése közben veszítette el 1990. március 19-én. Bizonyára érthető, ha számunkra ez a vak szem lesz egyik eltörölhetetlen kiindulópontunk.

Ahol nincs mit elsodorni, legyőzni, megváltoztatni, ott művészet se lesz soha. De ahol túl sok legyőzendő halmozódik föl, sajnos ott se lesz.

Sütő  András is bevonulhatott volna saját művei magányába, hogy ne mondjam: kolostorába. De nem tette. Egyszerre kellett szerzetesnek lennie és világi nagy játékosnak.

Korunknak, sajnos, meg kellett ismernie a kettős erkölcsöt: az alkalmazkodásét  és a lázadásét. Süttő se kerülhette ki, ha kisebbségi sorsban nagy tettekre törekedett. Zárszámadása bizonyára megfelelt még  így is az Istennek. Engedjétek hozzám jönni a szavakat – írta egyik könyve címlapjára. Efféle biblikus hang csak akkor törhet föl az emberből, ha lelke legmélyén bűntudat, igazságérzés és megváltás halmozódott föl.

Magyar írónak lenn mindig más sors és más földadat, mint bármelyik nemzet írójának. Miért? Tudom rá a választ, de nem tudom elmondani.

„Egyetlen járható útként a járhatatlan út maradt.”
 

Ha éjjel álmomból azzal zavarnának föl, hogy vajon ki írta vagy mondhatta ezt a mondatot, innék egy korty vizet, és vakon rávágnám, hogy Sütő András.

Évekkel ezelőtt – ha nem csalódom, a soproni Sütő-est után – vitába keveredett András egy lázas tekintetű, fiatal tanárral, aki azt hajtogatta, hogy a kisebbségi magyarok mindenütt elgyávultak. Bezzeg a spanyolországi katalánok forrón eszik a rántott levest is!

András mosolyogva fogta meg a fiatalember jobb karját.

* Maga csak ne veresse ki a szemét, az az én szabadalmam! – mondta a tiszta lelkű, de tájékozatlan ifjú tanárnak.

Milyenek vagyunk mi, magyarok?

Az eső elől a tóba menekülünk – írta le Sütő András.
 

Hajtsuk le gyorsan a fejünket!

Sütő  azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcasöprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és még jólélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: „Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk.” Vagy: „A feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni.”

Ha Sütő-drámákat látok vagy hallgatok, legtöbbször Károli Gáspár nyelvére gondolok, s bűntudattal érzem, hogy ez a nyelv nem igazán bibliai, hanem XVI. Századi magyar nyelv, amelyben Jób, Ezékiel, Jeremiás mégis mindent el tudtak mondani.

Az anyanyelv Sütő András írásaiban nem csupán eszköz, hanem regényhős is. Viselkedik, szunyókál, mosolyog, és ha észreveszi a csodaszarvast, rögtön elkezdi űzni.

Halott a koporsóban. Megtiltani neki már semmit se lehet. Azon a nyelven hallgat, amelyiken akar.
 

Mi ez, ha nem a keserűség monológja? Ezen a nyelven, azt hiszem, hogy csak Tamási Áron beszélt Sütő András előtt.

A huszadik század egyik legszörnyűbb jelenetéről is a legrészletesebben András tudósított bennünket.

Hosszú  időkön át suttogva beszéltek a szárazajtai rémtörténetről A fejszével lenyakazott két székely fiúról és tizenhét odavalósi, agyonlőtt emberről. A háború óta senki se merte a kegyetlen tömeggyilkosságot megemlíteni. Pedig egy megőrült lány harmincöt éven át a dicsőszentmártoni elmekórházban figyelmeztető kísértet volt. A tizennégy éves kislánynak végig kellett néznie két bátyja szörnyű lefejezését, tuskón, fejszével. Végignézte, és többé nem látott mást.

András a Heródes napjai című kötetében elmondja, hogy drámát akart írni a kegyetlen történetről, de ki adott volna neki makulátlan dokumentumokat, hogy egyetlen sorába se lehessen belekötni. Mert, ha csak egy félmondatával is költőiesíti a megtörténteket, a többségi nép elengedi a kiéheztetett oroszlánjait.

Sajnos, ezt senki más nem tudja megírni, egyedül Sütő András tudta volna.

Harmincvalahány évvel ezelőtt drámát szerettem volna írni a legnagyobb magyarról, Széchenyi Istvánról. Azt hittem: mi az nekem? Elbizakodott valószínűleg Kósával és Sárával írt filmforgatókönyveink tettek. Vezető eszmémet egyetlen mondatban össze tudom foglalni ma is. A Széchenyiről szóló dráma nem a személyről szólt volna elsősorban, hanem egy földalatti gondolatról. Egészen pontosan arról, hogy a magyarokat újra vissza kell magyarosítani.

A gondolat nem volt eredeti, de a megzenésítése és haragra lobbantó  szándéka sokakat megdöbbentett volna. (Mondom én lazán és felelőtlenül.) Egyszóval szorgalmasan gyűjtöttem hozzá a jeleneteket, az elfojtott lázadások mondatait, a kőbe harapás  dühét. Néhányra ma is emlékszem még. Közülük kettőt ide is írok: Istenem, végre már nincs szükségünk kardra, mert magunkon kívül nincs egyetlen ellenségünk sem.

Vagy például ez: Csak a gyönge szereti önmagát, az erős egész nemzetet hordoz magában.

Egyik nagyszájú és papoló politikusunk néhány éve arra bíztatott minket, hogy tanuljunk meg kicsik lenni. Sajnálkozva próbálom elfelejteni az arcát és megmondani neki, hogy nekünk nem az a bajunk, hogy kicsinyek vagyunk vagy nagyok, hanem az, hogy csonkák.

Ismét közelednek nálunk a választások. Itt táncol előttünk a megszokott és a szánalmas balsors. Semmi más nem zakatol bennem, csak az, hogy most is olyan fabábuk leszünk, mint amilyenek 1990-ben voltunk? Minden bűnösnek és minden milliárdokat elsuttyantó pofának ugyanolyan demokratikus joga lesz szavazni, mint a megváltást váró kisemmizetteknek, a jövőtlenségtől tántorgó honfitársainknak.

Senki se gondolta módszeresen végig, hogy néha egy emberen is ugyanúgy múlhat a történelem, mint kétmillión. Ugyanis a többségi elvhez „egy ember hatalma is elég”.

Amíg a történelem nem változik át együttérzéssé, nem változhatnak meg a korszakok sem. Például a szocialista és a kommunista ember miben tér el, mondjuk, a kapitalistától nálunk? Abban, hogy a kapitalisták félénkebbek és tapintatosabbak, mint Lenin, Sztálin és Rákosi csemetéi. Úgy is mondhatnám, hogy a kapitalisták már klasszikusok. A kommunisták még primitívek, kiforratlanok, gyönyörűen berendezett gömbökben laknak, s minden ellopható barackért, malacért, pénzért, szántóföldért leszállnak a földre, hogy megszerezhessék őket.

A jövő  eddig az emberek számára valamilyen bizsergő ábránd volt. Menedék. Egyre inkább kiderül, hogy már nem az. A jövő csak bent a lélekben található. Mondhatnám úgy is, hogy a jövő  illegalitásba vonult vissza. Vagy úgy, hogy a jövő lassan, észrevétlenül elmagányosodik.

Hogy is írja József Attila?

            Mit oltalmazunk, nincs jelen,

            Azt most már támadóink védik.

            Elejtem képzelt fegyverem,

            Mit kovácsoltam harminc évig

Egy szétzilált nemzet nem lehet önálló tagja semminek. Sem Európának, sem a NATO-nak, sem az égi madárfészkeknek.

Tíz évig közéleti szereplő is voltam. A Magyarok Világszövetségének elnöke. Sokan gyűlöltek, irigykedtek rám, de sokan beszültek is.

A tíz év alatt sok mindent átéltem. Hosszú ideig, mint valami nagy irodában, azt tapasztaltam, hogy mindenki a „főnökhöz” akart igazodni. Ezzel szemben én azt szerettem volna, ha a lelkiismeretéhez közeledne és a leválthatatlan eszmékhez.

Miért? Azért, mert önmagunknak törvényt teremteni a legmagasabb rendű szabadást.

A manapság annyit emlegetett autonómia fogalma nem más, mint ragaszkodás az eredetünkhöz.

Ahol nincs anyanyelvű felsőoktatás, ott a középiskolák olyanok, mint az a vasútvonal, amely egyszer csak abbamarad a mező közepén.

A középiskola feltételezi az egyetemet. Még a szomszédos országokban is

Az asszimiláció  ellenszere a műveltség. Ez abból is kiderül, hogy a többségi nemzet először a nyelvet akarja mindenféle gyászos trükkökkel elvenni, mert a kétnyelvűség helyett nekik a félnyelvűség felelne meg leginkább.

Az óhajtott, a sóhajtott parlament csak addig volt mellett tágító remény, ameddig nem valósult meg. Mihelyt megjelent a valóságban is, elkezdtük vakarni a fejünket. Azt kellett tapasztalnunk, hogy semmi sem rongálja olyan látványosan a nemzet egységét, mint a képviselők egymás elleni gyűlölsége. Akárhányszor végignézem acsarkodásukat, az jut eszembe mindig, hogy másféle megosztottságra volna szükségünk a közéletben. A gyógyulás akkor kezdődne el, ha az államot a politikusok irányítanák, a nemzetet pedig a szellem emberei.

Mikes Kelemen pontosan tudta, hogy egyetlen olvasója sincs a kerek Földön. Mégis úgy írt, mintha tömérdek volna.

Forrás:

Magyar Nemzet

2010. március 18.