EGY FÉNYKÉP

Karácsonykor megjelent a Magyar Nemzetben egy fénykép. Mivel a retró korszakát éljük, közelebbről meg se néztem, gondoltam, a Horthy-korszak egyik népkonyhája. A kép ugyanis egy kígyózó sort ábrázolt, amely a Blaha Lujza tértől a Rókus-kórház mögötti kápolnáig húzódott.

Aki nem ismerős Pesten, annak a hossz: néhány méter híján egy buszmegállónyi. Hát, a fénykép nem a Horthy-korszak szegénypolitikáját dokumentálta, hanem azt, hogy a karácsony előtti napon a Krisna-tudatú hívők- a krisnások – lencsefőzeléket osztottak a Blaha Lujza téren. Nem 1930-ban, nem 1945-ben, hanem 2009-ben Magyarországon, Budapesten.

A magyar társadalom igen kritikusan áll a szegényekhez. Sokáig tartotta magát a rátarti tévhit, hogy a szegénység oka a személyben keresendő. Mert iszik, munkakerülő, elszórta a pénzt, mert nem takarékos, tehát maga tehet a sorsáról. Csak hát ez a sor a Blahán hosszú ahhoz, hogy csupa alkesz, munkakerülő álldogáljon benne lencsefőzelékre várva. Amikor társaságban kissé emelt hangon elmeséltem a látottakat, néhányan azonnal vígasztaltak: ugyan, van egy csomó jómódú, aki brahiból beáll egy ilyen sorba. Oltári dumákat lehet hallgatni, és közvetlen tapasztalatokat szerezni a nép sűrűjéből. Elég hihetetlen, mert ki őrült meg karácsony előtt egy nappal beállni egy több száz méteres sorba amatőr szociológiai kutatásokat végezni?

Ne áltassuk magunkat! A szegénység olyan méreteket öltött, amit szégyellni dőreség. Olyan, hogy tisztes szegénység, csak a mesében létezik. A szegénység nem tisztes, hanem életveszélyes. Amikor a Gyurcsány-félék arról szavalnak, hogy átérzik, milyen lehet negyvenezer forintos nyugdíjból élni, hazudnak. Azok pedig, akik azzal uszítják a közvéleményt, hogy a kormány a henye nyugdíjasoknak kedvez, szintén hazudósak. Negyvenezer, de hatvanezer forintból sem lehet megélni. Még vegetálni sem.

Akik pedig egy bali nyaralás és egy wellnesshétvége között azt nyilatkozzák a sajtóban, hogy a boldogsághoz nem kell pénz, azoknak üzenem, hogy azért, mert nekik van. A boldogsághoz szigorúan véve tényleg nem kell pénz, elég, ha beleszeretsz valakibe, és nyakig úszol a boldoságban. A pénz nem kell a boldogsághoz, hanem az életben maradáshoz kell. De ahhoz alapvetően.
Magyarországon ma egyre nagyobb tömegeknek nem adatik meg még az élethez való alapvető jog sem. Alapvető jog a lakás és az evés, még akkor is. Ha az alkotmány ezt nem rögzíti ilyen póriasan.

Az áremelkedések és a folytonos adóemelések először megnehezítették a családok életét, majd az energiaárak állandó emelése megette a jövedelmek nagyját. A végső csapást a hiteltörlesztések drámai megugrása mérte a gyanútlan lakosságra. Aztán a munkanélküliség és az utolsó percig el nem hitt kilakoltatások elvégzik a magukét. Éjszakára megtelnek a köztéri padok és a szellőzőrácsok.

Áll a sor a Blaha Lujza téren, és azon gondolkozol, miért a krisnások? Miért nem az országgyűlési képviselők dobtak össze egy kis pénzt? Azt tudjuk, hogy a Fidesz narancsot és banánt osztogatott a Blahán, de arról nem tudunk, hogy közösen a képviselők gondoltak-e arra az éhes tömegre, amelyik csendben és megadóan állta ki a sorát a lencsefőzelékért.

A helyzet, mint a fotó dokumentálja, tragikus, mondhatni embertelen. És ilyenkor sajnos az ember undorral gondol az Operabáltól a zabálós parikig mindenre. Meg arra, amikor Bajnai miniszterelnök kerekre nyílt szemekkel dicsekszik, hogy a fogyasztás visszafogása nagyon tetszik az IMF-nek.

Be kellene ezzel a szöveggel állnia a sorba, vajon mit szólnának hozzá az éhező emberek?

Seszták Ágnes
Magyar Nemzet
2010. január 4