Egyszeri Lekötés

Tavaly egy magyar hetilap címlapján hatalmas, fenyegető tigris állt, pórázát egy nagyjából a térdéig érő, rettegő kis emberke próbálta egy vaskos póznához kötni, az ironikus-talányos alcím pedig az volt: egyszeri lekötés. Ám a főcím feloldotta a talányt: „Sikerül-e újraszabályozni a globális pénzügyi rendszert?”

Most Európa urai éppen ezen dolgoznak. Bár a globális bankadó, a „bankok bevonása a közteherviselésbe” helyénvaló a nemzetállamok kormányai részéről, ám attól tartok, elkéstek. Nem kicsit, nagyon! Úgy hat-hétszáz évvel.
Már akkor is megkésett lett volna, amikor 1838-ban elhangzott Amschel Rotschild híres mondata: „Engedjétek meg, hogy én bocsássam ki és én ellenőrizzem egy nemzet pénzét, és nem fogok azzal foglalkozni, hogy kik írják a törvényeket.” De honnan és hogyan jutott ide a világ?
A pénz: „médium”. Közvetíti a társadalmakban zajló, az idők folyamán egyre komplexebbé váló anyagi cseréket, a mélyszerkezetben azonban döntő fontosságú szakrális funkciót lát el. Az első aranypénzeken is ott volt a mára szakrális rend földi helytartójának, az uralkodónak a képmása, hogy így méltósággal ruházza fel azt, aki az uralkodó jelvényét felmutatja. Vagyis ekkor még a teljes és feltétlen bizalom a pénzben, elválaszthatatlan volt a pénz fizikai testétől. Logikus, hogy a pénz közösséggel szembeni „magán” jellege értelmezhetetlen volt, hisz épp a szakrális közösség értékítéletének jelzésére szolgált, amely funkciót nem lehetett a közösségtől elvonni, elidegeníteni. Értelmezhetetlen volt a pénz magánfelhalmozása is, mert a pénzt csak „Isten szerinti” célokra, vagyis a szakrális közösség épülésére lehetett felhasználni. Hasonlóan volt a pénz kölcsönzése, s az ezért való kamatszedés is. A kamat ugyanis maga a deszakralizált abszurditás, hiszen korlátlan növekedést feltételez, illetve provokál ki. A folyamatos exponencialitás azonban az életet elpusztító rákos burjánzással azonos, és az erre irányuló törekvés szüli a profitot és a kapitalizmust.
A kapitalizmus lényege, hogy minden piaci tevékenység „szabaddá” válik, így az is, ami sokkal több kárt tesz a létezésben, mint amennyi hasznot hoz. Ezt a kollektív öngyilkosságot az az aktus rejti el, amely lehetővé teszi, hogy térben és időben máshol halmozódjanak fel a hasznok és a károk (költségek), és a hamis értelmezési ketrecbe zárt alávetettekkel elhitetik, hogy ha „iparkodnak”, nekik is jut a haszonból, és ha mégsem, akkor nyomorúságukat csakis saját maguknak köszönhetik. Így jutunk el a 15. század kritikus elágazási pontjáig, amikor már maga a keresztény egyház is bekapcsolódik a deszakralizációs pusztításba: a búcsúcédulával létrehozza a globális „megbocsátásipari művek” üzleti vállalkozását. Ezzel a folyamattal a pénz is radikálisan átalakul, és a deszakralizáció fegyverévé válik. Arra szolgál, hogy segítségével a teremtés inverze alakuljon ki.
Isten a semmiből teremt valamit, a kapitalizmus globális pénzhatalmi rendszere viszont a valamiből teremt semmit, ezért nevezte II. János Pál a „halál kultúrájának”. Gigantikus ígéretmágiával, globális pilótajátékkal „pénzt teremt”, ami azt jelenti, hogy „beárazza” a jövő exponenciálisan növekvő profitjait. Ezek azonban nemcsak a „mostban” nem léteznek, hanem a jövőben sem fognak, mert a létezés szakrális egyensúlyra épül, és nem a megállíthatatlan, mindent elpusztító növekedésre, amiből a profit származik. Az emberek egyre nagyobb részét tudják így rávenni, hogy valóságos munkájukkal megszerzett megtakarításaikat a tőzsdéken, befektetési alapokon keresztül ezeknek a végzetesen hamis exponenciális délibáboknak a kergetésére áldozzák. És amikor ezt a pénzt pontosan kiszámítható módon elvesztik, akkor a valós áldozataik válnak semmivé, addig felhalmozott vagyonuk pedig jelképes áron a rendszer hatalmi magjának haszonélvezőihez kerül.
Miként szabadulhatna ki az emberiség e végzetes csapdából? A válasz nem egyszerű, mert a világ valamennyi emberi közössége ki van szolgáltatva a globális pénzhatalmi rendszernek és az értékszivattyúknak. Minden országban felépítették helytartóságukat, amely „nemzetinek és függetlennek” mondja magát, miközben „függetlensége” az adott emberi közösségtől való függetlenségben és a globális pénzhatalmi rendszertől való függésben nyilvánul meg. A megoldás stratégiai lényege tehát a tudatos leszakadás e végzetes folyamatokról. Ez főként lelki, erkölcsi és szellemi fordulat (forradalom!) segítségével érhető el. E fordulat első állomása az lehet, hogy a közösség nemzetállami és önkormányzati szinteken is olyan politikai erőket és szereplőket emel az uralmi térbe, akik ezt képesek megérteni, s rendelkeznek a gyakorlatias eljárások ismeretével, amelyek a fokozatos elszakadáshoz szükségesek. Ez csak egy olyan összehangolt nemzetstratégia segítségével érhető el, amely képes egyszerre ebbe az irányba mozdítani a társadalmi-gazdasági újratermelési folyamat minden döntő elemét, alrendszerét. Euró­pa uralmi struktúráinak ezt kellene most előmozdítaniuk.

Bogár László
Forrás:MOK
2010. június 23.