ÉRDEMES-E AZ ORVOSTÖRTÉNETET ISMERNI?

Nem "profi szintre" gondolunk természetesen, hanem úgy általában. Ahogy minden kultúrországban kívánatosnak tartják a medicina legfőbb korifeusai. Tegyük hozzá mindjárt: a medikusok is, mert az nem lehet véletlen, hogy pl. Debrecenben több mint kettőszáz hallgató választotta alternatív tárgyként.

Katalógusokkal bizonyíthatóan 95 százalékuk el is jár rendszeresen a meglehetősen későn / du.6-8 óra között / tartott stúdiumra. Az orvostörténet alatt természetesen nem dátumok és adathalmazok tömkelegének megjegyzését értjük, hanem annak az érdekes folyamatnak kronológiai és logikai követését, amely a primitív varázslattól a számítógépes diagnosztikáig elvezetett. Ahogy mondani szokás: ebben a differenciálódó tudományban, amikor Hetényi professzor szavaival "egyre többet tudunk egyre kevesebbről" a medicina históriája az egyetlen, amely még rálátást tud nyújtani az egészre. Szerénységre is int, mert a mai megdönthetetlennek tűnő igazságból lehet a holnap tévedése, továbbá ebben a tudományban legerősebb talán a bizonytalansági tényező, valamint divergálási tendencia a fejlődésben.

Egyrészt az élet jelenségeit molekulárbiológiai szinten ismerjük, génmanipulációval új egyedek hozhatók létre, korai stádiumban kiszűrhető a fejlődési rendellenesség, stb., másrészt nem tudjuk meggyógyítani az egyszerű náthát, a daganatok terápiájában nem biztos, hogy betartjuk a hippokratészi "primum nil nocere" elvét és egyenlőre tehetetlenek vagyunk a HIV-vírusokkal szemben. Tehát a bölcsek köve változatlanul ismeretlen.

Orvostörténeti szempontból érdemes értelmezni a napjainkban újra virágzó népi gyógyászatot. Gondoljuk meg, nem is olyan régen még ez volt bizonyos istenhátamögötti vidékeken az egyetlen kurtaív lehetőség. Okos emberek mindig akadtak, így olyan hasznos megfigyelésekre juthattak, amelyeket ma sem szabad lebecsülni. Gyógyteák, bedörzsölések, masszírozások terén feltétlenül, vagy lábszári vérrögösödésnél és agyi vértolulásnál a piócák alkalmazása. Az etnomedicina megítélésénél két végletet kell elkerülni: a teljes lebecsülését, mint korszerűtlen kuriózumot, másrészt az abszolutizálását és indokolatlan favorizálását a korszerű medicinával szemben.

Amerika felfedezésének évében írta a német Frank: "mundus vult decipi, ergo decipiatur", vagyis "a világ azt akarja, hogy becsapják, tehát be is csapják". Nemcsak a végső kétségbeesésében az utolsó szalmaszálba kapaszkodó beteg embert. A paciensek egy részének misztikus igényét jobban megértjük, ha ismerjük azok történetiségét.

A magnetoterápia sem új. A bécsi Franz Mesmer a 18. század második felében végigdelejezte fél Európát, nem eredménytelenül. Főleg anyagi szempontból. Mégsem lehet csak szélhámosnak bélyegezni, mert hitt abban, amit csinált, s eredményeit főleg hipnózis és szuggesztió révén érte el. Hogy ez mire képes: a hellaszi asklepeionoktól a középkori táncőrületekig, vagy napjaink pódiumlovagjainak vonaglást diktáló önkívületi állapotáig, futballmérkőzések gyakran vandalizmusba csapó "tömegjelenetéig" elég bizonyítékot ismerünk.

Miért lenne ez másképp a gyógyításban? Ha a láthatáron feltűnik egy-egy / főleg külföldi / csodadoktor, fényképről is magabiztosan tanácsadó iriszdiagnosta, telefonon titkos és "biztos" gyógyfluidumot ígérő közönséges kókler, be kell látni: a felháborodással semmire nem megyünk. Erre tanít a paramedicina történetisége, szívós túlélése.

Aki az orvostörténetben járatos, ritkán keveredik prioritási vitába. Nem árt ismerni egy felismerés előzményeit. A véletlenek csak azokat segítik, akik arra rászolgálnak. A gyógyító gyakorlatban pedig nincs műszer, amely az érzékszerveinket helyettesíthetné.

Léteznek a medicina históriájában "illik tudni" személyek. Ilyen Hippokratész, legalább a híres eskü és aforizmák erejéig. Az eskü eredetileg görögül: ethosz, tehát egyben etikai magatartásra is kötelez. Nem betarthatatlan és elfogadható kompromisszum a beteg-orvos kapcsolatában. Galenosz nevét a magisztrális galenikumok őrzik, a gyógyszergyár erdők árnyékában is. Leonardo da Vinci felülmúlhatatlan anatómiai rajzairól minden kultúrembernek illő tudni, Vesalius bonctanáról viszont elsősorban az orvosoknak.

Eredetileg orvos volt a heliocentrikus világkép első megalkotója: a lengyel Kopernikusz, viszont "csak kézműves" felcser a sebészet megújítója a francia Ambroise Paré. Aki kardiológiával foglalkozik, kötelessége tudni az angol William Harvey felfedezésének jelentőségéről. Ő tisztázta először a vérkeringés mechanikai törvényszerűségeit, hogy a vér összmennyiségének állandóságát csak konstans cirkuláció biztosíthatja. Einthoven híres húros galvanométere nélkül ma aligha lenne diagnózist is kiíró elektrokardiográf, az orvos Galvani megfigyelése nélkül modern élettani kísérletek. Mióta baktérium-kultúrákat tenyésztenek, mások is észrevették, hogy a penészgomba elpusztítja a telepeket. Pl. a magyar Rigler Gusztáv professzor, már 100 évvel ezelőtt. Fleming volt az első azonban, aki a miért kérdést feltette és tisztázta is az okokat. Ebből született a penicillin, illetve az antibiotikus éra.

A hippokratészi "primum nil nocere" 19. századi értelmezése a "non infectio" elve.

Kell-e külön hangsúlyozni örök büszkeségünk: Semmelweis Ignác Fülöp e téren szerzett, ma is időszerű érdemeit!

A klinikumtól a közegészségtanig az állatkísérletektől az emberi terápiáig mindenben nem kevés tanulsággal szolgál az orvostörténelem. Bizonyíték rá többek között "A medicina krónikája" című reprezentatív kiadvány nem csak orvosi körökben tapasztalt, példátlan sikere, népszerűsége.

Orvostörténeti ismeretek birtokában az általános történészek is jobban megismerhetik saját kutatási területüket.

Gondoljuk meg, ha egy hadseregben vérhas vagy tífuszjárvány lép fel, mivé válik annak harci ereje?

Egy-egy diktátor / Hitler, Sztálin / elmebeli állapota mekkora befolyással lehetett a történelmi eseményekre! Vagy Wilson elnök paralízise, a bennünket sújtó trianoni döntés idején.

Az is orvostörténeti téma, hogy minden háború kitermeli a maga járványát. Még a legújabb korban, a legmodernebb diagnosztikus eszközök birtokában, a legjobb higiénés körülmények között is. Gondoljunk az öböl- háborúban részt vett amerikai katonák rejtélyes betegségére, vagy a vírusok hallatlan alkalmazkodó képességére.

Külön izgalmas témakör a medicina és a művészetek kapcsolata. Ismeretében méltán beszélhetünk orvosi műveltségről. A zeneterápia sem új. Albert Schweitzer előtt már az ókorban is tudtak róla. Az elmegyógyintézetek lakóinak groteszk rajzai-festményei bizonyítják a kreativitás megőrzésének fontosságát, nem ritkán kivételes művészi erejű alkotásokkal.

Az irodalomban Csehov és Németh László nevét mindenkinek illik ismerni. Töredékes és esetleges érveim mentsége a szűkre szabott terjedelem. Mégis talán kitetszik, ebben az információ-robbanásban, annyi nem könnyen elsajátítható egzakt tárgy mellett / biológia, biokémia, anatómia / miért tartanak ki a debreceni, főleg elsőéves medikusok az alternatív tárgy mellett. Ösztönösen érzik, hogy arról a múltról van szó, amely nélkül jövőkép sem létezik. Az orvostörténet nem holt anyag, hanem vitális segítség a folyamatok megismerésére. Ráadásul érdekes is, a száraz adathalmazok színesítésére. Elsajátítani soha nem lehet elég korán, vagy túlságosan későn.

Önként, szórakoztatóan befogadva, humanista indíttatással. Ebben az agyon technicizált világban, az emberi kapcsolatok erősítésére.

Nagy szavak nélkül, apró gesztusokkal, hogy hatékonyabbá válják hivatásunk.

Forrás: Szállási Árpád:

Orvostörténeti mozaikok

1998.

Kiadó: Pulmo-Dent Bt.