MEMORIAM: FEKETE GYULA

„A történelem népekben él és népekben gondolkozik, népével az egyén földi halhatatlanságának is vége: semmiféle nemzetközi megváltás sem menti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melyben atomok voltunk, magva szakadt.”
(Németh László)

…. A nyolcvannyolcadik életévében elhunyt Fekete Gyula élete utolsó húsz évét egyszerre önkéntes és ráerőszakolt száműzetésben, a közélettől elfordulva, de nem tétlenségben élte. Megadatott neki, ami a jövőt látó embereknek csak ritkán: aggodalmai, jóslatai, sőt tudományos igénnyel megfogalmazott prognózisai a szeme láttára értek valósággá. Népünk feltartóztathatatlannak tűnő pusztulását mégsem önigazoló ökölrázással, Széchenyi módjára nem is kínzó felelősség alól felmentő tébollyal, hanem a nyilvánvaló belső megrázkódtatás dacára teljes tárgyilagossággal fogadta. …

Nem az fájt neki, ha a népi írók második vonalába rangsorolták, nem is az, ha a nemzet lelkiismereteként gúnyolták, vagy újabban eldurvult stílusban rigmust faragtak róla („Fekete Agyalágyula ordít, fogyik a magyar, dugjunk többet!” – Magyar Narancs!), hanem a közöny. A növekvő bajjal párhuzamosan terebélyesedő közöny.

Sorsszerű, hogy az élet minden területén jelentkező elöregedés, vele jegyben járva a tarthatatlan nyugdíjrendszer, az elégtelen gyermekáldás akkor kezdi áttörni a sajtó és a nyilvánosság egyéb formáinak falát, amikor ő eltávozott közülünk. A probléma még csak kevesek fejében üt szöget, teljes nagyságában még feltáratlan, a kései és óriási áldozatokkal járó megoldás felé mutató lépésekről, politikai döntésekről már nem is beszélve. Pályája végéhez közeledve Fekete Gyula keserűen jegyezte meg: az úgynevezett rendszerváltás óta egyetlen politikus sem volt a véleményére kíváncsi. …

A döntéshozóknak, politikusoknak ma nem kell éleslátás ahhoz, hogy megállapítsák: a népesedési válság örvénye beszippantja népünket. Legfeljebb ahhoz kellene bátorság, hogy ezt ki is mondják. …

Már 1964-ben megkongatta a vészharangot, zsigeri ellenérzését félretéve politikusoknál kilincselt azért, hogy hozzanak intézkedéseket a kellő népszaporulat visszaállítása érdekében. Fáradozását akkor még legalább részleges siker koronázta. A gyes 1967. évi bevezetését és ennek köszönhetően több százezer gyermek világra jöttét mindenekelőtt neki köszönhetjük, s az 1973-ban életbe léptetett és a hetvenes évek közepén demográfiai fellendülést hozott népesedéspolitikai csomag megszületése mellett is bábáskodott. …

Egyszer tört csak meg kicsit, a rendszerváltozás kisiklásakor…

Szellemi csemege, ahogy a személyijövedelemadó-tervezetet ízekre szedte, rámutatva arra, ha az eltartottak számát nem veszik figyelembe az adóalapnál, s tőlük függetlenül csak a létminimum adómentes, akkor tulajdonképpen adót vetnek ki a gyerekekre. …

A harmadikutas nemzeti gondolat megvalósítására szerveződött demokrata fórumban csalatkozott mindenekelőtt, amelynek alapító tagja volt. Úgy látta, Antall József kisiklatta az eredeti szándékot, s mivel Fekete Gyula bomlasztani nem akart, inkább hátat fordított a politikának.
Népesedési kérdésekben, a későbbiekben is hallatta a hangját – Elvénülésünk távlatai, S.O.S. Európa! - , de mint a dombról lefele haladó emberek általában, inkább már életművét rendezgette. Három kötetben, összesen háromezer oldalon jelentette meg válogatott közéleti írásait Naplóm a történelemnek, 1941-2000 címmel.

Beszélgetésünket, mi mással, azzal a kérdéskörrel zártuk: van-e remény a megmaradásra? Nem kertelt, kimondta, tárgyilagosan nézve nincs.
Ám a gondolatot folytatta, s idézte az Öninterjúban íróhoz méltó igényességgel megfogalmazott örök parancsot:
„Mert hátha a küzdelemnek akkor is van értelme, ha nem honorálja siker, elismerés, hála vagy egyéb malaszt. Még az is lehet: leginkább ekkor van értelme. Engem is elfog néha a racionális megfontolások kalodájában a reménytelenség, pedig az is lehet: olykor a történelmet épp a ráfizetéses, az el nem ismert, a legyalázott küzdelmek vitték előre, a Lehetetlen ostroma:”

Novák Miklós

Forrás: A lehetetlen ostroma / részletek/
Magyar Nemzet
2010. január 23