IN MEMORIAM KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.): író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja. Csáth Géza unokatestvére. ( Wikipédia )

Ha csak egy verset írt volna a Hajnali részegség címmel, már akkor is beírta volna magát a legnagyobb magyar költők névtárába. E vers megszületése óta a magyar emberek másként néznek a hajnali égre. Tudtuk, sejtettük, de ő tudatosította bennünk, hogy „az égben, bál van, minden este bál van.”

Kosztolányit mindig is foglalkoztatta az elmúlás, a halál gondolata. Természetes, hisz a költők dolga megfogalmazni azt, amit más halandók a szerelemről, a halálról, az élet értelméről gondolnak, éreznek, de elmondani csak a költők képesek.

„Amit ma tartok, azt elejtem,

Amit ma tudtam, elfelejtem,

Az arcomat kezembe rejtem,

S elnyúlok az üres sötétben,

A mélyen-áramló delejben.”

( Ének a semmiről )

„Csak hús vagyok. Csak csont vagyok

Gép a fejem. Gép a kezem.

De ami elmúlt azt tudom,

Sírtam, nevettem az úton.

Én, ember, én. Emlékezem.

( A bús férfi panaszai )

Félt ő is a haláltól, mint minden halandó, mégis ezt írta:

„Nem félek a haláltól, mert tudom mi

Olyan, akár a többi földi holmi.

Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,

Csak por és por és por, az én porom”

Szenvedett, harcolt, vélt, majd valós betegségével. A lemondás és a remény élt benne.

„Egy hang kiált belőlem: élni, élni,

S egy másik is: a semmibe alélni,

Már látom a partját csillámlani.

Elülnek a gyötrelmek és a lázak

Rémképei, s fejembe fölcikáznak

A morfium arany villámai.

( Csöndélet a kórházban )

Magát látta akkor is, amikor soha nem tapasztalt mélységgel a halottakról írt:

„Volt emberek,

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit,

hatnak tovább…

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl

Az áhitat, az ima és a csók.

Idézetek egy régi-régi műből,

Kilobbant sejtcsomók.

( Halottak )

Halotti beszéd című verse a magyar költészet legszebb búcsúztatója:

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

S mint fán se nő egyforma két levél

A nagy időn se lesz hozzá hasonló…

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

Mint önmagának dermedt néma csokra

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer,

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”

Hányszor végiggondolhatta saját halálát:

„Milyen lesz a halál,

vajon rossz lesz-e, jó,

ez a végső, komoly

nagy, nagy szenzáció….

Lehet, hogy semmi lesz,

egy sárga délután

elalszik szivarom

s kinyílik néma szám…

Lehet, hogy szörnyű lesz,

mint a puskadurranás,

fülembe lárma zúg

s nem hallja senki más…

Pedig ekkor még nem emésztette a halálos kór.

Olyan messze még e zaj

s előre reszketek,

mint szcéna előtt

színházban a gyerek.

Oly távol még e zaj,

oly messze, kívülem,

szeretném hirtelen

befogni a fülem.”

( Délutáni meditáció )

Élénken foglalkoztatta „a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó”.

Hitt-e vajon az ismeretlen tartományban. Számos verse tagadja ezt:

„Én nem hiszek semmiben

Ha meghalok, a semmi leszek,

mint annak előtte, hogy

e földbe születtem. Szörnyű.

Hozzád kiáltok majd utólszor

Légy jó anyám, örök

És végül mégis. Legnagyobb versében a Hajnali részegség-ben így búcsúzik:

„Nézd csak tudom, hogy nincsen miben hinnem,

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen…

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban

hogy lelkek és göröngyök közt botoltam

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.”

Legyünk hálásak az „ismeretlen Úrnak”, hogy ilyen „vendéggel” ajándékozta meg a magyarságot! 125 éve született!!!

U.i.

„Pátzay Pálnál, a szobrászművésznél jártunk 1941-ben Illyés Gyulával, hogy megnézzük azt a halotti maszkot, melyet Babitsról készített. Az egyik polcról, fejjel hátrafordítva, észrevettünk egy gipszfigurát. Megkérdeztük Pátzaytól, az kinek a feje.

-Halotti maszk. De nem mutatom meg, mert megijednétek.

-Miért? Hiszen azt mondják, hogy a halál pillanatában kisimulnak az arcvonások, sokszor mintha mosoly is ülne az ajk körül, hasonlatosan a csecsemő mosolyához – feleltem én.

Kérésünkre aztán mégis megmutatta. Kosztolányi halotti maszkja volt. De az a maszk élt! Óriási daganattal a fél arcán vonaglott, jajgatott, utolsó pillanatában is kegyelemért esengett a halálhoz. Megdermedtünk a látványtól”…

(Gellért Oszkár: Kortársaim )