"A múlt nem azt mondja meg nekünk, hogy mit kell tennünk, hanem, hogy mit kerüljünk el. "
Ortega
Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.): író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja. Csáth Géza unokatestvére. ( Wikipédia )
Ha csak egy verset írt volna a Hajnali részegség címmel, már akkor is beírta volna magát a legnagyobb magyar költők névtárába. E vers megszületése óta a magyar emberek másként néznek a hajnali égre. Tudtuk, sejtettük, de ő tudatosította bennünk, hogy „az égben, bál van, minden este bál van.”
Kosztolányit mindig is foglalkoztatta az elmúlás, a halál gondolata. Természetes, hisz a költők dolga megfogalmazni azt, amit más halandók a szerelemről, a halálról, az élet értelméről gondolnak, éreznek, de elmondani csak a költők képesek.
„Amit ma tartok, azt elejtem,
Amit ma tudtam, elfelejtem,
Az arcomat kezembe rejtem,
S elnyúlok az üres sötétben,
A mélyen-áramló delejben.”
( Ének a semmiről )
„Csak hús vagyok. Csak csont vagyok
Gép a fejem. Gép a kezem.
De ami elmúlt azt tudom,
Sírtam, nevettem az úton.
Én, ember, én. Emlékezem.
( A bús férfi panaszai )
Félt ő is a haláltól, mint minden halandó, mégis ezt írta:
„Nem félek a haláltól, mert tudom mi
Olyan, akár a többi földi holmi.
Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,
Csak por és por és por, az én porom”
Szenvedett, harcolt, vélt, majd valós betegségével. A lemondás és a remény élt benne.
„Egy hang kiált belőlem: élni, élni,
S egy másik is: a semmibe alélni,
Már látom a partját csillámlani.
Elülnek a gyötrelmek és a lázak
Rémképei, s fejembe fölcikáznak
A morfium arany villámai.
( Csöndélet a kórházban )
Magát látta akkor is, amikor soha nem tapasztalt mélységgel a halottakról írt:
„Volt emberek,
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább…
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
Az áhitat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
Kilobbant sejtcsomók.
( Halottak )
Halotti beszéd című verse a magyar költészet legszebb búcsúztatója:
„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
S mint fán se nő egyforma két levél
A nagy időn se lesz hozzá hasonló…
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
Mint önmagának dermedt néma csokra
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer,
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
Hányszor végiggondolhatta saját halálát:
„Milyen lesz a halál,
vajon rossz lesz-e, jó,
ez a végső, komoly
nagy, nagy szenzáció….
Lehet, hogy semmi lesz,
egy sárga délután
elalszik szivarom
s kinyílik néma szám…
Lehet, hogy szörnyű lesz,
mint a puskadurranás,
fülembe lárma zúg
s nem hallja senki más…
Pedig ekkor még nem emésztette a halálos kór.
Olyan messze még e zaj
s előre reszketek,
mint szcéna előtt
színházban a gyerek.
Oly távol még e zaj,
oly messze, kívülem,
szeretném hirtelen
befogni a fülem.”
( Délutáni meditáció )
Élénken foglalkoztatta „a nem ismert tartomány, melyből nem tér meg utazó”.
Hitt-e vajon az ismeretlen tartományban. Számos verse tagadja ezt:
„Én nem hiszek semmiben
Ha meghalok, a semmi leszek,
mint annak előtte, hogy
e földbe születtem. Szörnyű.
Hozzád kiáltok majd utólszor
Légy jó anyám, örök
És végül mégis. Legnagyobb versében a Hajnali részegség-ben így búcsúzik:
„Nézd csak tudom, hogy nincsen miben hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen…
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.”
Legyünk hálásak az „ismeretlen Úrnak”, hogy ilyen „vendéggel” ajándékozta meg a magyarságot! 125 éve született!!!
U.i.
„Pátzay Pálnál, a szobrászművésznél jártunk 1941-ben Illyés Gyulával, hogy megnézzük azt a halotti maszkot, melyet Babitsról készített. Az egyik polcról, fejjel hátrafordítva, észrevettünk egy gipszfigurát. Megkérdeztük Pátzaytól, az kinek a feje.
-Halotti maszk. De nem mutatom meg, mert megijednétek.
-Miért? Hiszen azt mondják, hogy a halál pillanatában kisimulnak az arcvonások, sokszor mintha mosoly is ülne az ajk körül, hasonlatosan a csecsemő mosolyához – feleltem én.
Kérésünkre aztán mégis megmutatta. Kosztolányi halotti maszkja volt. De az a maszk élt! Óriási daganattal a fél arcán vonaglott, jajgatott, utolsó pillanatában is kegyelemért esengett a halálhoz. Megdermedtünk a látványtól”…
(Gellért Oszkár: Kortársaim )