MI A BECSÜLET?

A becsületről beszélni könnyű, írni nehéz, mondta a szerkesztő. A pedagógus hozzátette, hogy a fiatalság előtt szóba hozni sem tanácsos, legyint, szembekacag, lesajnál, beint, esetleg beolvas. Például így: ti papoltok nekünk becsületről, éppen ti? Vagy így: maszlag az egész, nem becsület kell, hanem önmegvalósítás. S még jó, ha nem ezt mondja: a becsületet a becstelenek találták ki, üzlet ez is, biznisz.

Nem ostorozom ebben a felfogásban. Vélem, a becsületről írni is, beszélni is könnyű, csak nem nagyon érdemes, becsületesnek lenni viszont nem mindig könnyű.

Fiatalokkal kevés a találkozásom, akik néha mégis fölkeresnek azoknak nem kell magyarázni, mi a becsület, tudják. Én is tudom, axiómaszerűen, mint a kétszerkettőt. Megfogalmazni csakugyan nem könnyű. Szinonimákkal körüljárni semmivel sem jobb az idem per idem meghatározásnál /”becsületes az, aki tisztességes”/ vagy az ellentéteiből visszakövetkeztetésnél /”aki erkölcstelen, nem lehet becsületes”/ - ezek az eljárások nem vezetnek eredményhez.

Az effajta definíciókkal azért is baj van, mert sokszor kátyúba visznek. Például az ember azt hinné, becsületes az, aki megtartja a törvényt. Csakhogy a törvény folyton változik – mostanában egyre gyorsabban -, a becsület ellenben nem Próteusz. Ha a törvény tálcán kínálja azt, amiért pár éve börtön járt, hitelét veszti, miként az a becsület is, amely készségesen együtt járja a táncot vele. A hóhért akasztják fordítottjáról van szó: a hóhérok megdicsőüléséről. Még emlékszünk az akasztásaikra, most tapsoljunk a pálfordulásaiknak?

Ne csodálkozzék, akit az öntudatos fiatalság ezért szembeköp.

Csakhogy az öntudatos fiatalokkal is van egy kis baj. Megkérdeném tőlük: mire vagytok olyan öntudatosak? Hogy apáitok és nagyapáitok ballépéseiben nem vettetek részt, ez nem érdem, pusztán életkorotok következménye. Könnyű nem részt venni a kiegyezésben, a milleneumban, az első világháborúban, a tanácsköztársaságban, a Horthy-korszakban, a második világháborúban, a fehér a barna és vörös terrorban mindazoknak, akik akkor még nem éltek. Ettől azonban még ne higgyétek becsületesnek magatokat. És azt se higgyétek, hogy ebben a forgatagban senki sem volt becsületes. Csak persze nem a zászlólobogtatók, a szónokok, a kirakatemberek, a percemberkék. Éppúgy nem, mint a lapulók, a köpönyegforgatók, a minden rendszeren egyformán jófiúk sem.

A becsület ugyanis helytállás, vállalás és tett.

Kitetszik ebből, hogy becsületesnek lenni nem veszélytelen foglalkozás.

Lehet nem gonosznak lenni, nem ártani, törvényt tisztelni: ez derék dolog, de önmagában véve még nem becsület. Sőt még nem is okvetlenül tisztességes. Aki hosszú életet élt, tudja: sok esetben becsületesebb kijátszani a törvényt, mint betartani. Hol volnának ma a törvény alkotói, ha valaha a törvény kijátszói nem mentik meg az életüket?
Thomas Hobbes határozta meg nagyon világosan a törvény és a jog közti különbséget: a törvény kötelezettség a jog pedig lehetőség valamit tenni vagy nem tenni: a törvény tehát szükségképpen megalkuvás, még ha jó is, míg a jogban felcsillan a szabadság reménye. A törvény tilt, a jog enged. Milyen szép volna, ha szabadon élhetnénk jogainkkal. Sajnos nem lehet, az egyéni kívánságok teljesülését korlátozni kell, a köz javára. Ez volna a törvény dolga. A becsület dolga pedig: minden pillanatban megítélni, hogy a torvény vagy a jog szelleme érvényesüljön-e.
Kant kategorikus imperatívusznak nevezte a helyes ítélkezés belső biztosítékát, és bízott benne, mint isteni adományban. De isten fukar kezekkel mérte a kategorikus imperatívuszt, nem mindenkinek jutott belőle. Lehet, hogy nem is isten adta – természettudományosabban szólva: nem genikus -, hanem mindenkinek egyedileg meg kell szerezni. Ez többek közt azért nehéz, mert a kategorikus imperatívusz gyakorta ellentétes az egyéni érdekkel. A becsületért néha az életet is kockára kell tenni, s ez még hagyján, de a jólétet is, ami ellen az önérdek nagyon határozottan tiltakozik. Jön az alkudozás a becsület és a becstelenség között, és a küzdelem nagyon egyenlőtlen, mert a mérleg serpenyőjébe a becsület alig tud egyebet dobni a tiszta lelkiismeretnél, míg a becstelenségnek számtalan nyomós érve van. Egyetlen reménység mi lehet nyomosabb a tiszta lelkiismeretnél?

Itt következik a buktató. Az ember ugyanis azt hinné, lelkiismerete minden embernek – magától értetődően – van. Csakhogy nincs. A lelkiismeret finom és drága készülék, megszerzése sokba kerül /nem pénzbe természetesen/, származástól és rangtól, jóléttől avagy szegénységtől függetlenül van vagy nincs. Ki kell termelni.

A becsületesség ellentéte nem a becstelenség /ez túl egyszerű volna/, hanem a szemérmetlenség. Persze a szónak nem erotikus, hanem társadalmi értelmében. Szemérmetlen világban élünk, és ez érthetővé teszi fiataljaink gyanakvását. Fiaim, csak gyanakodjatok, hiszen úgy nőttetek fel, hogy sohasem tudhattátok, mikor hazudnak nektek, mikor csapnak be. Most divatba jött a szabadszájúság, és úgy harangoznak az orosz nevekkel feldíszített őszinteség nagyharangjával, hogy ez már önmagában nyílt vallomás amellett eddig hazudtunk. Fiaim, csak gyanakodjatok, hogy aki eddig hazudott, nem hazudik-e most is. Ne a szavakra figyeljetek, hanem a tettekre. Hogy vajon, ha ugyanazok ülnek a nyeregben, akik eddig is magas lovon jártak, nektek marad-e bár egy öszvér vagy csak egy szamár, amely iát kiálthat a többi szamárra, akik tettek helyett szavakban hisznek.

Tudomásul kell venni, hogy a becsület kemény dolog, s méghozzá ritka is, mert nem jó üzlet. Ma, amikor egyre nehezebbé válik a megélhetés, nagy kerítő a szemérmetlenség. Pénzt és jólétet kínál és ennek nehéz ellenállni. A becsület itt kezdődik, a lemondásnál, az ellenállásnál, az ígéretek betartásának követelésénél, kiharcolásánál.

A szónak nincs már hitele, ne beszéljetek többé a becsületről. A tettekre figyeljetek!

Benedek István