Vonzások és választások

Az ellopott és beolvasztott Babits szobor újraöntése érdekében Esztergomban civil kezdeményezésként gyűjtés indult. 2007. november 22-én a Dobó Gimnáziumban irodalmi estet szerveztek, hasonló céllal. Ezen hangzott el Kabdebó professzor úr tolmácsolásában az alábbi megemlékezés.

Babits és barátságai

Babits – ha csak teheti –, rangjabéliekkel veszi körül magát. Legendás már a fiatalkori indulás is: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula; a szenvedélyes levelezőtársak mindegyike ma már a magyar líra maradandó nagysága. Politikusok, filozófusok, költők következnek: Lukács György, Balázs Béla, Kunfi Zsigmond, Hatvany, de leginkább a Dienes-fiúk és feleségeik. És még az olyannyira különböző alkatú Móricz Zsigmonddal is megkísérli a maga félszeg módján a szerkesztői kapcsolatot barátsággá melegíteni. Ő is akarja a Nyugat Barátok Körét, ő is részt vesz a közös szilveszter-estéken, amelyek nem is szerkesztőségi összejövetelek, hanem inkább megelevenedett irodalomtörténeti arcképcsarnokok. Még a tanítványok kiválasztásában is ehhez a minőségi elvhez ragaszkodik – és szerencsés kézzel válogat. Talán az egy Kazinczy vezetett a magyar Parnasszusra annyi tehetséget, mint ahányat Babits személyes baráti környezetébe fogadott. Még az utóbb másod-, harmadvonalba sorolódók vagy a véletlenül fiatalon elhullottak is, ma is még említésre méltóak. De az igazi nagyok is hányan vannak: Szabó Lőrinc, Németh László, József Attila, Halász Gábor.

Ahogy a névsort olvasom, kísértetiesen egymásra rímel a kapcsolatok végső szakasza. Mintha egy elátkozott királyfi kísértené minduntalan a lehetetlent. Mert majd mindegyik kapcsolat története egyet bizonyít: a kísérletek reménytelenek. Még a szerényebb tanítványokat is el-elkapta a lázadás, még Sárközi György is nyilvános vitára nyitotta egyszer száját, hát még az milyen keserves párharcot vívhatott vele, akit nemcsak tanítvánnyá, de feleséggé is fogadott: Török Sophie még csak el sem szakadhatott tőle életbeli alteregója, a feleség sorsát vállaló Tanner Ilonka miatt. De – talán épp ezért – ez lett a legfájdalmasabb küzdelem. Tudjuk a szakítások, szembeállások okai különbözőek, hol a történelem, hol a világnézet, hol intrika, hol alkati kérdések szóltak közbe: vaskos kötetekben lehet mindezt dokumentálni. Dokumentálódott nem is egy.

És azután egyszerre csak mintha az átkos varázslat szűnne, Párizsból megérkezik egy fiatal magyar pusztai fiú, Illyés Gyula, Babits olvassa újabb verseit, és az egyik fiatallal, aki akkor már bejáratos hozzá, és még éppen nem lázadt fel ellene, József Attilával üzen érte, és ő – úgy tűnik fel – jelenlétével megszünteti ezt a rontást. Ekkortól kezdve mintha minden megváltozna. A személyében mindinkább betegségekkel küzdő költő körül felvirágzik egy elapadt folyóirat, lakásának fogadószobája az íróvá avatás szentélye lesz, az Esztergom-Előhegy-i kis ház pedig a beérkezettek zarándokhelye.

Volt-e valóban valami sorsszerűség a korábbi kudarcokban, és a kései változás a kapcsolatok valamely belső különbségét is felfedi-e?

Babitsnak igénye volt a rangbéli tanítványok összegyűjtésére. Mielőtt még az első igazán nagy tehetség, Szabó Lőrinc az útjába kerülne, már – szinte elméletileg – felkészül a fogadására. És egyben felkészül a kudarcra is. A Mythológia című elbeszélés és a Timár Virgil fia című regény ennek a szerepnek és ennek a kapcsolatnak az átgondolása. A Szabó Lőrincre méretezettnek tartott Mythológia megírása idején még csak nem is ismerte a fiatalembert, legfeljebb a Dienes-fiúkat és közvetlen tanítványát, az alkalmazkodó Komjáthy Aladárt. De ismerte Babits a mester és tanítvány kapcsolat rendszerint szakítással végződő történeteit, és ennek tükrében ismerkedett saját alkatával és igényével is.

Amilyen sorsszerű volt a Szabó Lőrinccel való találkozás, majd a szakítás, olyan véletlen az összefonódás Illyéssel.

Illyés nem költőnek készül, hosszú kerülők útján lesz azzá. Nem is kerül Babits költői iskolájába. Párizsból hazatérve Kassák Dokumentum című folyóiratának munkatársa, a Nyugathoz is Osvát hívja, még állást is ő szerez neki. Így is emlékezik: „Én nem voltam Babits-tanítvány; vagy – nehezebbfejűségem folytán – csak később, már halála után. Szerkesztőhelyettese voltam, majd szerkesztőtársa, végül szerkesztőörököse. Közelségünk mégis látszólagos. Nem volt egyetlen eset sem, amikor meghívás nélkül kerestem föl. Éreztem szeretetét, de ezt annak tulajdonítottam, hogy földik vagyunk.”

Eleve különböző pozícióból indultak, és úgy keresték az egymás felé vezető utakat, de Illyés tartózkodó természete révén soha sem merészkedtek egymást sebző közelségbe. Illyés első írásai Babitsról nem a bennfentes bűvészinas magyarázatai, hanem a messziről jött ember tapogatódzó-ismerkedő keresései. Leveleit olvasva, mégis a feltétlen bizalom él bennük egymás iránt: az újon jött versei végső megoldását Babits szerkesztői-mesteri kezére bízza. Nem is egyszer. És ő, a máshonnan jött ébreszti rá éppen a legjobb és legszükségesebb időben Babitsot költészete közösségi értékére: az európai távlatú nagy nemzeti költőt ő tudatosítja Babitsban, és segíti a szerkesztőt az újabb nemzedék költői és emberi példájává emelkedni.

E távolról közelítés bensőséges életrajzi jelenetei: az Előhegyen készül Babits párnapos vendéglátása mellett a Hősökről beszélek, míg ugyanakkor Babits az Amor Sanctus latin himnuszait teremti újjá magyarul. És Illyés étlen-szomjan szalad Babitséknak felolvasni a Három öreget. „Szerényen s kissé tétován kezdte a fölolvasást, mégis valami titkos büszkeség lázában, mint aki maga sincs tisztában műve értékével, vagy nem mer hinni benne, ámbár titkon és belülről nagyon is hisz és tisztában van.” És cserében: Babits nagy művét, a Jónás könyvét ismerteti majd Illyés előtt. A fiatalabb költőnek biztonságérzetet ad a nagytapasztalatú szerkesztő jóváhagyó figyelme, az érett mester pedig a magyar líra rég várt megújulását élvezi, a nemzeti jelleg korszerű újjászületését.

Végül is Babits utolsó szájmozgását az új barát figyelhette, aki oly mesterien tudta a távolsággal védeni a közelséget, az önkéntes szolgálattal összeegyeztetni a személyes szuverenitást.

Ő lett az, aki a nemzeti költő feladatát szekértáborba szorítva vitte tovább, első lépésként – vállalva az embertelenedő világ pergőtüzét – éppen a Babitsra emlékező kötetben gyűjtve össze a nemzet humanista szellemi értékeit.

* * *

Képzeljünk el egy furcsa Vihar előadást, ahol Shakespeare utolsó művét nem a megbékélés szellemében adják elő, hanem Prospero – a hagyományosan jóságos varázsló – pálcájának intésére, könyveinek-tekercseinek varázserejével éppen a gonosz szabadul el. Úgy, ahogy Bergman Varázsfuvolájában Sarastróból egy modern despota lép elő. És ezzel megvilágosodik a huszadik századi irodalom és történet – fonák jellege. A világháború ellenében a Vihart fordító Babits Prosperója egyszerre csak nem humanista álompolgárként, hanem vihart felkavaró, személyiségi jogokat sértő Cipolla lovag előképeként jelenik meg. „Jönnek a pokol zászlai” már őbennük is! Erre, a Prosperóban, de őbenne, Babitsban is életre kelt szörnyűségre válaszol majd meg kétségbeesésében az olyannyira, olyannyiszor félreértett Magyar költő kilecszáztizenkilencben szövege. A mester-tanítvány viaskodás Babits és Szabó Lőrinc között eszerint nem a jó Prospero és a rossz Kalibán egymásnak feszülése, hanem elszámolás a mindkettőben (és így-úgy mindenkiben, akik ezt – azt – a századot megéltük) benne élő pokollal, valahogy úgy, ahogy Bartók a század elején szembeállította a Két portréban a torzat és az ideálisat. Vagy ahogy ugyanakkor Ezra Pound előre látja: „Caliban casts out Ariel”. Így válik érthetővé az általam eddig olyannyira értetlenséggel fogadott Szabó Lőrinc-i emlékezés-jelenet a mesterről, amelyet az Áradás! áradás! című vers fogadtatásaként jegyzett le. A versben a különítményesek, a terroristák, a huszadik századot félelemben tartók bemutatása történik. Kísérteties történet: „1920 tavaszán… nyilván aktuális élmények hatása alatt írtam… talán harmadik vagy negyedik prózai költeményként, ezt a verset. Délután elvittem Babitsnak. Könyvtárszobájában, a díványán fekve olvasta végig; utána remegni kezdett, s azt mondta, hogy »ennél nagyobb verset Vörösmarty óta nem írtak«. Minthogy addigi írásaimat csak kitűnő ígéreteknek tartotta, ez a dicséret egészen elkábított. Nem is tudtam hinni neki, és nyilvánvaló, hogy Babits dicséretében elsősorban a saját félelmei szólaltak meg.” Továbbírhatom az anekdotát, immár a poétika gondolatmenetére váltva: az átélt és az eljövendő félelmek kimondásának merészségétől riadhattak vissza mindketten, mint tették velük egy időben mind a század legnagyobb költői. Megriadva – mégis kimondva. Együtt, kórust alkotva, mint a görög tragikusok.

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy ellenség én vagyok.
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
S a legvégén, te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled

Így, pont nélkül a vers végén – annak mindegyik, a költő által korrigált változatában – várva maguk közé társakat, a század költőit. Akikben mindben ott munkált a szörnyeteg jelen, ami ellenében mindenkinek saját magának „meg kell váltani” önmagát, barátját, esetleg ellenfelét. Hozzásegítve ezzel olvasóit, hogy szövegeik bennük tovább munkálhassanak. Életben maradhassanak. Szabó Lőrinc sírva olvasta fel a verset, emlékeznek kortársai, személyes-életrajzi empátiát érzékelve a gesztusban. Pedig szerintem nem - nemcsak! - azt siratta, hogy valaha a rossz Szabó Lőrinc föllázadt a jó Babits ellen, hanem megértette: „nincs senkim kívüled”. A megrendültség a közös sorsnak szólhatott, amellyel együttesen kellett (volna?) szembesülniük. Nekik kettőjüknek, poétikailag érvényes költészetüknek, -- és kellene talán beleborzonganunk mindnyájunknak, akikre hagyományozódott ez a rejtélyes (és jóval több, mint életrajzot pózoló) szöveg.

Mert nemcsak a Szabó Lőrinc-i őrjöngésben, hanem Babits Laodameiájának klasszikusokból táplálkozó megszállott vámpírságában és a Vérivó lányok elvetettségben-kiszolgáltatottságában is ott fortyog a Szabó Lőrinc-i Szun Vu Kung és Kalibán szörnyeteg szenvedélye. Mint ahogy a Húsvét előtt és a Különbéke egyként Faust pokolra készülő elkeseredését mondja tovább ’nem ünnep előtti’ hangulatban: „béke, béke, legyen béke már!” – sóhajtja-üvölti az egyik, „s minden dolgok apja valóban a háború” – válaszolja a másik, amikor a húsvéti harangszó a lövészárkok és a „lepratábor” felett zokog. És a huszadik századian európai-módra elképzelt Buddha-Prospero ’jóságos’ békítő rendteremtésében is benne a kegyetlen diktátum, amint „egy hegyet tett rá” a fogadást elveszítő lelkes majomkirály-mérnökzsenire – úgymond – „kíméletesen”. Ez a kíméletesen szervezett ’rendteremtés’, ’békepaktum’, ’diplomáciailag garantált félrenézés’ az a lecke, amelynek rettenetességei még kétségbe ejtőbb „tények”, mint a század nyílt „botrányai”. Eszembe jut a Szun Vu Kung-vers meggondolkodtató előadója, Némethy Ferenc színész barátom, aki a vers értelmezésében több, mint félszázada figyelmeztetett erre. Valahányszor utalok a versre, megjelenik előttem kételkedő fintora.

Ezért ajánlja Szabó Lőrinc a maga Harc az ünnepért kötetét 1938-ban „első mesteremnek” (majd az Összes verseiben emlékének dedikálja), mert ekkorra, összefogva poklot és a menny igényét, tudatosodik benne: egyformák voltak. Az életrajzi különbözés csak anekdotikusan lehetett szétválasztó (a külvilág fordította szembe őket egymással, meg az egymásnak átadott asszony -- Babitsné Török Sophie -- hatalmi praktikája), az emberben benne élő szörnyeteg együttérzékelése összekapcsolja bennük Prosperót és Kalibánt. És gyanakszom, ha legfontosabb kortársaik költészetét (mondjuk Rilkétől Yeatsig, T. S. Eliottól Ezra Poundig, Kavafisztól Gottfried Bennig és természetesen József Attiláig) végiggondolnánk, hasonló megállapításokra juthatunk. Imigyen képviselhetik századukat a világirodalom egyetemességében. Bennük és általuk a „zűrzavar korában” az akár zajosan-őrjöngve, akár „kíméletesen” megtörténtek és ezek kényszerű elviselése-megszenvedése ellenében megszólalt – Rilke és Yeats szavával: -- a „tragic joy” elégiai derűje. Szöveggé formálódott a létezés metafizikuma.

A meghatottan előadott Babits-versben a közös költői beszédmódban megfogalmazódó „rettenetes” keserűséget éli át Szabó Lőrinc, és egyben glóriával átallépte azt, ráeszmélve az összetartozás ünnepi esélyére. Felmutatva formálódó hitének szent titkát, -- Pilinszky későbbi szavával: -- a mélypont ünnepélyét. „Társuk leszek” – motyogta magában az első verseit formálgató diák, és: „éreztem, az vagyok!” – szemlélhette utóbb megváltásra váró pokolbéli társaiként kora legjobbjait.

Ennek a pokolnak mond ellent az esztergomi Előhegy, ennek az ünnepnek a magaspontját kereste itt, e tájon a költő és az ember Babits Mihály.

Kabdebó Lóránt