„A MŰVÉSZET NEM DEKORÁCIÓ, CIFRA SZAVAK KERESÉSE…”

Jelenits István piarista szerzetes, teológus, író, tanár advent első vasárnapján tartotta aranymiséjét!! Jelenits István ma az oly kevés hiteles emberek egyike hazánkban. Sok évvel ezelőtt a kórház kápolnájában karácsony alkalmából „Karácsony a XX. század magyar irodalmában” címmel tartott előadást. Ezt követően sikerült vele beszélgetnem. Ezt az interjút – mely semmit nem vesztett aktualitásából – ismételjük most meg.

- Először a piarista rendről, annak múltjáról és jelenéséről kérdeztem.

Rendünknk a XVI-XVII. század fordulóján született. Az alapító egy spanyol pap volt, akit Kalazanci Szent József néven ismer azóta az egyház. Ő Rómába került, és ott hosszú időt kellett eltöltenie, talán egyházi előléptetésre várakozva, és közben egyfelől a trentói zsinat utáni egyháznak a megújulási mozgalmába került bele, másfelől Róma szegény negyedeiben a szegények gondozásával foglalkozott. Igen sok kallódó gyerekkel találkozott. Ezeken igyekezett segíteni, és lassanként rájött arra, hogy akkor tud igazán segíteni, ha nemcsak hittanra tanítja őket, hanem iskolát szervez számukra. Akkoriban szükség volt ugyanis egy új értelmiségre, és azzal, hogy hasznos tudományokra oktatta őket a társadalomba való beépülés útját nyitotta meg előttünk. Ez volt az első ingyenes népiskola Európában.

Az iskola elment a legalapvetőbb ismeretektől az egyetemek küszöbéig. Ő látta, hogyha ingyenes iskolákat akar fenntartani, akkor olyan embereket kell maga köré gyűjtenie, akik hivatástudatból az egész életüket erre a feladatra szánva végzik a tanári és a nevelői munkát. Ezért szerzetesrendet alapított, mely kifejezett tanító rend, és abból a meggyőződésből fakad a célja, hogy a fiúk nevelése és oktatása közben a megszentelődés útján is előbbre lehet jutni. Számos olyan jellegzetesség, mely a régi rendeket jellemezte, a mi rendünkben egy picit háttérbe szorult. Nincsenek hosszú, nagy közös imádságok, a liturgia közös ünneplése is csak ritkábban adódik, de úgy érezzük, az a közös szolgálat, amit az iskolákban végzünk, közvetlen krisztus szolgálata is.

Még a rendalapító életében a piaristák Magyarországon is megtelepedtek. 1642-ben Podolinban alakult az első piarista iskola és rendház. Ez akkor nem is egészen tartozott Magyarországhoz, mert a lengyeleknek elzálogosított szepességi városoknak egyike volt, de oda már Kalazanci is úgy küldte az embereit, hogy tudta ez Magyarország, és számított arra, hogy onnan a magyar vidék felé is nyílik kapu.

És valóban megindult a rend terjeszkedése. Mikor a törököt elkergették, akkor volt itt igen sok szegény gyerek, aki tanulni akart és a városok, melyek olcsó, iskolafenntartó közösséget kerestek.
A Felvidékről a mi fiatal rendünk beáramlott és kiterjedt. A rend történetében egy szerencsés egybeesés volt, hogy a fiatal rend és egy poraiból éledő ország igényei, lehetőségei találkoztak. Elterjedt a rendünk és Ausztráliát leszámítva minden világrészben ott vagyunk. Azt hiszem, hogy egyik ország történetében sem volt akkora szerepe, mint az újkori Magyarország történetében. Talán azért, mert praktikus tudást is igyekezett adni és a nemzeti jellegzetességek iránt is érzékeny volt.
A két világháború között itt a kicsi Magyarországon 10 iskolát, gimnáziumot tartottunk fenn. 1948-ban ezeket államosították. 1950-ben 8 egyházi iskolát visszakapott az egyház, 2 közülük a miénk volt, így a rend folyamatossága megmaradt és tovább élhettünk hasonlóképpen, mint a ferencesek. Nekünk Kecskeméten és Pesten maradt meg az iskolánk.

- Az Ön nevét Esztergomban nagyon sokan ismerik, de életútját talán nem. Hogyan lesz valaki a piarista rend tartományfőnöke?

- 1932-ben születtem. Nagyváradon kezdtem el gimnáziumi tanulmányaimat, majd Pesten a piaristáknál folytattam. Édesapám is piarista diák volt. Elég korán feléledt bennem a gondolat, hogy belépek a rendbe. Elsősorban a tanítás és a nevelés vonzott. Diákkoromban már tanítottam és ezt érdekesnek találtam. Úgy láttam, szívesen tanulnak tőlem. Aztán átéltük az államosítás két évét. Mivel és pesti diák voltam, úgy állapodtunk meg, hogy hazulról végzem az egyetemet és utána léptem a rendbe, így rövidebb ideig kellet a létszámkeretet igénybe venni. 1955-ben elvégezve az egyetemet beléptem a rendbe, 1959-ben teológiai doktorátust szereztem és elkezdtem a tanári munkát. Kecskeméten tanítottam 5 évig, ezután Pesten. Most is irodalmat tanítok. A teológia és az irodalom találkázásában van a Biblia és már 20 éve a rendi teológiai főiskolánkon biblikus tárgyakat adok elő. Minden időmnek a javát az oktatás, nevelés foglalja le. Szeretném a diákokat a gondolkodás örömébe bevonni. Jó barátom volt Pilinszky János, és az ő hagyatékát rám bízták. Azt rendszereztem. Ez egy tartós, maradandó feladatnak ígérkezik.

- A mai eltárgyiasult világunkban milyen szerepe lehet az irodalomnak? Az emberek nagy többsége mindennapi megélhetési gondokkal küzd. Lehet-e szerepe mindennapi életünkben a művészeteknek?

- Nagyon hiszek az irodalom fontosságában, hivatásában, és hiszek abban is, hogy az emberekben egy ilyen világra nyíló érdeklődés van. Ezt igazában a művészet elégíti ki, semmi más, illetve a művészetekkel kapcsolatban a vallás. Meggyőződésem, hogy azt az embert, aki a művészetekkel kapcsolatos fogékonyságát elvesztette, azt a vallás is nagyon nehezen tudja elérni. Jézus is a költészet nyelvén szólt, nem a tudományén, azokkal a szavakkal, melyek az ember saját belső tapasztalatát idézik fel. És ez megint csak a költészet szava. Ideig óráig 1-1 emberben, vagy embercsoportban persze háttérbe szorulhat az érdeklődés. Manapság pedig fenyeget az a veszedelem, hogy sokan úgy gondolják, fölösleges luxus a művészet, nem érünk rá, hogy ezzel foglalkozzunk. De ez elképesztő félreértés! Mert a művészet nem dekoráció, cifra szavak keresése és ráérő emberek időtöltése, hanem a leglényegesebb dolgokról való beszédnek, vagy szótértésnek, vagy gondolat kifejezésnek az egyetlen lehetséges eszköze.

- Önt most Esztergomba hívták előadást tartani. Mit jelent Önnek ez az 1000 éves város?

- Számomra nagyon sokat jelent. Egyfelől személyes emlékek úgy kapcsolódnak hozzá, mint gyerekkori kirándulások célpontja kerékpárral, csónakkal. Ezeket a találkozásokat az ember nem felejti el. Ahogy messziről meglátjuk a Bazilikát... Azok a perspektívák is ismerősek számomra, amik a Babits házból kínálkoznak, s amiről az ő veresi szólnak. Nagyon szeretem azt a kis prózai írást is, amiben ő Esztergomról ír. Örülök annak, hogy a középkori Esztergomról most annyi minden előkerül és kiderül, hogy mi mindent rejtenek még itt a falak, és a föld mélye. Esztergom Szent-István városa, az ország fővárosa, egyházi központ. Ha történelmünk folytonosságában gondolkodunk, ezt nagyon komolyan kell venni. Másfelől, mint Babits említett kis dolgozatában, azt, hogy Esztergom most újra véghely, ennek a városnak sajátos szimbólum értéket ad. A török időkben úgy volt véghely, hogy északra kezdődött tőle Magyarország, és a Duna bal partján „idegen” föld. Ez a sajátos sebzettség a várost megrendítő jelképpé emeli.

- Néhány hónappal ezelőtt a Kór-Lap utolsó oldalán Pilinszky verseket jelentettünk meg. A visszhangokból és kollégákkal történt beszélgetésekből úgy érzem Pilinszky költészetét, verseit kevesen értik. Önnek, mint a Pilinszky hagyaték kezelőjének mi erről a véleménye?

- Nekem az a gyanúm, hogy Pilinszkyt az nem érti, vagy azok nem értik (talán egy nemzedék is idetartozik), akinek van egy bizonyos verskultúrájuk és azokkal a várakozásokkal közelednek Pilinszky verseihez, amiket más verseken alakítottak ki. Ő olyan költő – igazi nagy költő – aki a költészet egész eszköztárát megújítja, átalakítja, és a költészetről alkotott fogalmaink módosítására kényszerít. Hallatlan érdekes Pilinszky költői világa. Ha rábízza magát az ember, akkor ő elkalauzolja. Sokszor idegesíti a versolvasót, hogy nem tudja, kiről van szó a versben, hogy csöppentünk ide. Azokat a kérdéseket nem kell feltenni, amiket egy más verskultúrán edzett emberekben felébrednek. Rá kell bíznunk magunkat a vers mozgására. Például vegyünk egy versrészletet az

„Elég” című versből:

„A teremtés bármilyen széles
Ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkéstem.”

Ebben az a csodálatos, hogy nemcsak közöl egy közérzetet, hanem szinte meg is teremti bennünk. Illetőleg végigjáratja velünk ennek a mozdulatait. Maga a teremtés szó kinyit előttünk egy nagy tágasságot. Utána rögtön ott van az ól. A teremtés négy, az ól egy szótagos. Ezekhez, hogy orvosi hasonlattal éljek, meg kell mozgatni a szemizmainkat. Különböző perspektívák váltásához kell hozzászoknunk.
Majd elkezdünk tájékozódni. Teszek, veszek. Ezek a rövid szavak, a kihagyásos mondatok, a tájékozódó emberek akadályokba ütköző mozdulatait idézik fel önkéntelenül. Mindenhol határokba ütközök. Végigolvasva a verset, ennek van egy koreográfiája, ami az én tájékozódásom koreográfiája és a végén tényleg azt mondom itt a gondolat, a képzelet nem tud kibontakozni, hisz az ólnál is szűkösebb a világ.

Van egy másik korai Pilinszky vers

„Halak a hálóban”

„Csillaghányóban hányódunk
partravont halak
szánk a semmibe tátog,
száraz űrt harap...”

Ugyanaz az élmény. A mindenség egy háló, amellyel kifogtak minket. Nem ott vagyunk, ahol kellene, ez börtönként vesz körül minket, egymásba harapunk, ez a világ nem a mi világunk...
Ez a korai vers egy idegesítő vagy képtelennek látszó metaforával mondta el. Az „Elég” című versben, pedig mindenféle metafora nélkül, de a perspektívák váltásával azoknak a hiányos mondatoknak egymás mellé rakásával ugyanazt a dolgot tudta szinte belső tapasztalattá tenni. Apró példa ez Pilinszky kötészetének a nagyságára.

- Mégis hol a helye napjainkban a költészetnek? Egy példát szeretnék hozni; az általam korszakos, nagy költőnek tartott József Attilától az elmúlt hónapokban sem rádiókban, sem televíziókban nem hallottam, de még az írott sajtókban sem olvastam egyetlen verset sem. Sajátos értékzavar jelentkezik, hisz József Attila néhány versében a proletáriátusról, ill. a vörös csillagról is írt.

- Persze ilyen van. De ez nem az irodalmat igazán szeretők értékzavara, hanem akik politikai szélfújások szerint tájékozódnak. Biztos, hogy egy kívülállónak meglehet az a gyanúja – még egy irodalomtanár is kívülálló lehet, ha rossz tanár – hogy József Attila csak annak köszönhette sikerét, vagy a felkapottságát, hogy a rezsimnek a költője volt, mert a proletáriátus élményeit, igényeit tette szóvá. Nem erről van szó. Ezzel együtt nem tagadható, hogy mélyen azonosult a külvárossal, de ugyanakkor költészetében olyan metafizikai mélységeket nyitott meg, olyan kérdéseket tett fel, melyeket ennyire élesen és tudatosan a magyar irodalomban nem volt szokás felvetni. József Attila költői hangjának a legegyenesebb folytatója éppen Pilinszky, aki egyáltalában nem volt sem proletár, sem marxista, hanem a létezés alapkérdései után érdeklődött, olyan kivédhetetlenül, mint József Attila. ….

Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.