A BAMBUSZNÁD TANÍTÁSA

Sok évvel ezelőtt még Afrikából küldte el ezt az indiai legendát a Kór-Lap részére Pátkai István főorvos úr. Vajon ma hazánkban, vagy Európában hányan értik meg, és próbálják ezen elv szerint alakítani életüket? A nyugati királyság szívében volt egy csodálatos kert. A kert gazdája szívesen sétált a hűvös alkonyatban. Gyönyörködött a szebbnél szebb virágokban, bokrokban és mindannyiok között a kedvence volt a bambusznád. A gazda örömére a bambusz évről évre szebb és kecsesebb lett. Tudta, hogy tetszik a gazdának, de mindig szerényen és alázattal hajlott meg előtte.

A szeles napokon nem törődött méltóságával és önfeledten adta át magát a szél kedvének, boldogan hajlongott táncolt. A gazda élvezte a bambusz táncát.

Egy nap a gazda közelhajolt a kedvencéhez és mélyen a szemébe nézett. A karcsú nád földig hajolva köszöntötte mesterét.

„ Bambusz, kecses nád, használni szeretnélek” - szólt a gazda.

A kecses nád örömmel emelte fel a fejét, hiszen erre várt, ezért növekedett napról napra, végre betöltheti sorsát, - élete értelmet, jelentést kap. „Gazdám és mesterem, kész vagyok, használj engem tetszésed szerint” - mondta.

„Kincses nádam” - szólt ismét a gazda, komolyan, megfontoltan - „elérkezett az aratás ideje, leváglak és elviszlek innen.”

Remegve, döbbenten rázkódott meg a bambusz. „Levágsz édes gazdám, engem, aki a legszebb voltam a kertedben, akiben mindig gyönyörködtél? Ó, ez nem lehet igaz! Használj bárhogyan, de ne vágj el a gyökereimtől!”

„Szeretett nádacskám” - szólt újra a gazda és hangja egyre komolyabbá vált - „nem tudlak használni másként, le kell, hogy vágjalak.”

A kert elcsendesült. A szél is elállt és mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. A büszke, csodálatos bambusz meghajolt és suttogva szólt a gazdájához - „Gazdám, mesterem, jól van, ha másként nem használhatsz hát vágj ki, tetszésed szerint!”

„Bambuszom, le kell vágjam ágaidat is és megfosztalak a leveleidtől.”

„Mesterem, gazdám, könyörülj rajtam, kivágtál és megaláztál, meg akarsz fosztani ágaimtól, leveleimtől?”

„Szeretett nádacskám, nem tudlak használni ágaiddal és lombjaiddal.”

Az ég is elborult, a nap is elrejtette arcát. Egy lepke a rejtekhelyén hallgatózott és riadtan elmenekült. A bambuszt hideg verejték lepte el és kínok között suttogta:

„Mesterem, gazdám, fossz meg ágaimtól és lombjaimtól tetszésed szerint.”

„Kedvencem, kétfelé kell vágjalak és a bélésed is kivájom, mert csak így tudlak használni.”

„Mesterem, gazdám, vágj félbe és vájd ki bélésemet, hiszen a tied vagyok.”

A mester, a kert gazdája kivágta a bambuszt, megfosztotta leveleitől, félbevágta és bélését is kivájta. Gyöngéden felemelte és a kert forrásához vitte. A gazda a friss forrás vizét bambusz-csatornával vezette a kert száraz, kies vidékére.

Tavasz, kikelet köszöntött a kertre. Forrásvíz csobogott a kecses nádcsatornán és öntözte a szomjas, száraz földet. Minden nőt, kivirult és bő termést hozott. Rizst plántáltak és arattak a kies vidéken.

Bambusz, a kecses nád boldog volt, félbevágva, alázattal szolgált. Virágzó szépsége, teljes élete a megtörtségében vált gazdája engedelmes eszközévé.

Rajta keresztül az élet vize a kies földre ért, mely gazdája örömére bő termést hozott.

Indiai legenda. Feljegyezte Anne Hope és Sally, Training for Transformation, A Handbook for Community Workers, Mambo Press, 1984, Zimbabwe.

A történetet angolból dr. Pátkai István fordította