Egy közéleti orvos a múltból

Hamary Dániel

1826-1892

Realista korunk a romantikus hősöket idealizált figuráknak tartja, akik legföljebb Jókai fantáziájában léteztek, a valósághoz főleg az ellenőrizhető történelmi események révén volt közük. Mint a Baradlay fiúé a szabadságharchoz, a sort az átlagolvasó tetszés szerint tudná folytatni. Pedig a Nagy Mesélő környezetében annyi igazi hérosz élt, hogy ízlése szerint válogathatott közülük.

Sokan még ebbe az óriási életműbe sem fértek bele, a jellegzetesen jókais álnevek alatt sem ismerjük fel énük mását. Pl. az anyai ágon komáromi eredetű kortárs Hamary Dániel doktorét, akinek kanyargós pályafutásában a Bugát Páléhoz és az Almási Balogh Páléhoz hasonlóan nem volt önző mellékzöngéje a közéleti szerepvállalásnak. Akár a szabadságharc, akár a kiegyezés idején, de mindig a nemzeti ügy mellett, a mindenkori tisztsége és tisztessége teljes hatásfokával. Megérdemli; hogy regényes alakját az alábbi szerény emlékcikkben felidézzük.
Hamar Dániel kalaposmester és Patkó Lídia fia 1826. március 25-én Tatán jött a világra. Komárom megye második legfontosabb településén, amelynek szűrszabócéhe Debrecenével vetekedett. Az Esterházy-uradalom szomszédságában sajátságos cívisélet alakult ki, markánsan protestáns szellemiséggel.
A polgárosuló iparosok szívesen taníttatták gyermekeiket, kivált, ha helyben akadt megfelelő középiskola. Egyedül a német nyelv alapos elsajátítására tett egy kis óbudai kitérőt, majd magántanuló, végül a dunántúli reformátusok szellemi központjába, a pápai híres kollégiumban kötött ki, méltó maturátus megszerzése végett. Később híressé vált földije, Jókai Mór akkor hagyta el az iskolavárost, amikor Hamar Dani (a nevét még így írta) oda megérkezett. Így aztán az újdonsült önképzőköri jegyző nagy elődeinek (Petőfi, Jókai) már csak az emlékével találkozott. Irodalmi próbálkozásaiért két ízben is dicséretben részesült, volt könyvtáros és lapszerkesztő, valamint a reformkor szellemének megfelelően jurátus, hogy majd prókátor lehessen.

A jogot 1847-ben elvégezte, két dolgot azonban ”hamar” felismert. Azt, hogy jurátusi bálványa: Deák Ferenc, továbbá literátus példaképe: Bajza József, túlságosan nagyok a követhetőséghez, ezért más területen kell próbálkoznia. Ekkor kötött ki a medicina mellett, amelynek akkor már akadt egy Balassa Jánosa, elég vonzó egy másik jövőképhez.
Az első éves pesti medikus azonban 1848. tavaszán már természettan helyett a történelemből vizsgázott. A gyakorlatban és jelesen. Ott találjuk a márciusi ifjak között: a 12 pont proklamálásánál, Táncsics kiszabadításánál, mindig Vasvári Pál oldalán. A forradalmi napok elmúltával szülőföldjére ment, ahol éppen a nemzetőrséget szervezeték. A „veszélyben a haza” jelszavára a tatai Hamar família négy tagja ragadott fegyvert és vettek részt a schwechati csatában. Közismerten mérsékelt sikerélménnyel. A némi kémiai ismeretekkel rendelkező ifjú aztán jelentkezett a védtelen ország legjobban védhető erődítményébe, a szülőföldhöz közeli komáromi várba. De nem az egészségügyiekhez, hiszen akkor a várban Szinnyei kimutatása szerint közel félszáz jól képzett orvos serénykedett. Igaz, akadt teendőjük, mert Klapka tábornok emlékirataiból tudjuk, hogy a 18 ezer harcos mellett kb. 5 ezer sebesült és beteg zsúfolódott össze a katakombarendszerű komáromi kórtermekben.

Hősünk tehát a tüzérséghez jelentkezett, a rettenthetetlen hírű Krivácsi alezredes parancsoksága alá. Az eseményeket az ő könyvéből követhetjük. Előtte publikált a győri „Hazák”, az „Életképek”, a „Munkások Újsága”, valamint a „Március Tizenötödike” hasábjain a „Közlöny” 1848-ban közölte a tatai leveleit, ugyanekkor jelent meg a „Nem kell szerzetes rend” című pamfletje, amelyben az állam és az egyház szétválasztását szorgalmazta. Erősen protestáns szempontok szerint, vagyis a pápista befolyás korlátozásával.

Legsikerültebb és legmaradandóbb értékű műve a már említett „Komáromi napok 1849-ben”; a dicsőséges másfél hónap ihletett, hiteles dokumentuma. Lesújtó és felemelő fejezetekkel. Az előző jelző azért, mert korán jelentkeztek a széthúzás jelei. A Kossuthhoz hű Thaly Zsigmond alezredes politikailag kezdettől gyanakodott a főleg katonai aspektusokat mérlegelő Klapka tábornokra, a Damjanich Jánosra emlékeztető bátorságú Kosztolányi Mór ezredes (Kosztolányi Dezső őse) mindvégig ellenezte Krivácsi ezredessel együtt a vár feladását.

Noha a kitörések gyakran jártak részleges és végleges veszteségekkel, hosszú távon mégis csak a tisztes feltételek közötti szabad elvonulásra volt esély. Mint tudjuk, Klapka tábornok ezt ki is alkudta. De már az ostromállapot bekövetkezte előtt kihirdette a kockázatot nem vállalóknak az erődítményrendszer elhagyását, kivéve az orvosokat. Annyi ezer rászorulót mégsem lehetett önkéntes ellátásra bízni. Kivált, ha nem mindenki állt hivatása magaslatán. Ezért a tábornok elrendelte, hogy orvos csak Buzay törzsorvos engedélyével maradhat távol a gyógyítástól. Felemelő viszont, hogy a többségi kitartott fogadalma mellett.

A mindig kuruc érzelmű Hamary könyvéből tudjuk; a szlovák és német nevű várvédők jelentős része nem is tudott magyarul, mégis a végsőkig való helytállás, illetve a kemény tárgyalás hívei voltak. Akadt sáncmunkára jelentkező fogoly orosz tiszt és megérkezett egy izraelita harci egység Óbudáról, Einhorn Ignác rabbi vezetésével. Utolsók közt hagyták el a várat és egyikük sem emigrált. Vállalták a következményeket.

A vár kulturális élete külön fejezet. A megjelenő ”Komáromi Lapok” szerzői közt találjuk Egressy Bénit, Lisznyai Kálmánt, Hamary Dánielt és Jókor Károlyt, (Jókai rokonát), a zenei repertórium pedig fejedelmi udvarokéra emlékeztetett. A zenekari igazgató Egressy Béni, a karnagy Doppler Károly volt, itt hangzott el először a máig híres Klapka-induló, a magyar himnusz hangjai, gyakran felcsendültek Verdi, Donizetti operái, Strauss melódiái, mert „fegyverek közt nem hallgatott a múzsa”.
Végül a pákozdi csata első évfordulóján, 1849. szeptember 29-én a kialkudott kilenc feltétel mellett feladták a várat. Ötödik volt, hogy „a Komáromban létező elnyomorodott, s beteg harcosok jövője biztosíttatik”. A medikus tüzér költői szavaival tehát Komárom nem lett Szigetvár, Klapka pedig Zrínyi Miklós, mégis bevonult a nemzeti hősök panteonjába.

Ha Hamary csupán ezt az egyetlen könyvet írta volna, akkor sem feledkezhetnék meg róla. Pedig jóval többet tett a közjóért. Az óbudai zsidó ifjakhoz hasonlóan ő is itt maradt, sok zaklatást és többheti fogságot szenvedett. Az egyetemi élet éledésével már ott látjuk az újrakezdők megfogyatkozott csapatában.

Orvosi oklevelét az 1853/54-es tanévben szerezte, utána szülővárosában lett gyakorló orvos, valamint közösségi mindenes. A tatai tó partján 1858-ban fürdőt építtetett, az iskolában könyvtárt alapított, 1861-ben Tata-Tóváros tanácsosa, 1863-ba a Neszmély vidéki borásztársulat pénztárnoka lett. Vidékről egyik felélesztője a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek, alapító tagja a Kisfaludy Társaságnak a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatnak. A kiegyezés évében Komárom megye tiszteletbeli főorvosává választották, megalapította a Tatai Honvédegyletet, 1869-ben a 64. zászlóalj ezredorvosa, 1870-ben a tatai iskolaszék elnöke lett. A következő évben elhagyta kedves szülővárosát. 1871-76 között Sopronba dandárorvos, 1876-tól az 1889-ben történt nyugdíjazásáig a fővárosi I. honvédkerület törzsorvosa és egészségügyi előadója. Szinnyei szerint minden valamirevaló tudományos és emberbarát társaság alapító, illetve támogató tagja maradt az 1892-ben bekövetkezett haláláig.

És akkor még alig szóltunk a nem jelentéktelen orvosról. Már az Orvosi Hetilap első évfolyamában érdekes kazuisztikai esetet közölt, egy beteg szó szerinti elbeszélés alapján. Bár a stílus inkább a szerző írói vénájáról árulkodik. Címe elég talányos: „Sajátságos lefolyású görvély-(vagy buja-)kór”. A beszédes páciens anamnézisében szerepel a bujakór, melyet belsőleg adagolt „higiblacs” segítségével kikezeltek. Mégis a „makknyakon” újra jelentkezett egy bujasenyves fekély. Szerzőnk ennek ellenére a görvélykór mellett voksolt.

Hamary a szakmai nyelvújítás terén még Bugáton is túltett. Nála a ”hamiblany” (kalium hydrojodicum) azért is „hamiblag”, az említett „higiblacs” pedig Bugát szótárában nem is szerepel. Valószínűleg a „higanyibolat”, vagyis a higanyjodurátnak még magyarosabbnak vélt változata. A fura kórrajz alapján a szerkesztőség sem tudott egyértelműen álltást foglalni, bár a szerzőtől eltérően inkább a bujasenyv kórisméjét valószínűsítette. Ugyanis a jódkezelés a vénuszi nyavalyát legalább annyira tünetmentesíti (ha hat egyáltalán), mint a görvélykórt. A cikket szép stílusa, a szerkesztői tapintat és a gyakorló orvosi buzgalom teszi idézésre érdemessé.

A következő, a Semmelweis-cikkről híres 1858-as évfolyamban 16 alszárfekélyes beteg sikeres kezeléséről számolt be. A bevezető itt (is) költői, mert páciensei eddig valóban „rossz lábon álltak”, majd a kezelés után „lábra kaptak”. A főleg 30-40 év közötti betegeknél visszértágulatot nem említ, így traumás fekélyek, nehezen gyógyuló sebek lehettek. A sikeres kezelés egyszerűségében és józanságában rejlett. Mindenekfölötti nyugalom, tisztaság, összehúzó kenőcsök: cserfahéjfőzet és ólomecet olivaolaj vehiculumban. A fentiekből talán kitetszik, e költői lélek orvosként nem járt a fellegekben.
Legmeglepőbb teljesítménye azonban az eső magyar nyelvű kardiológiai könyv megírása, mivel nemhogy szívspecialista, de még belgyógyász sem volt. Könyve Komáromban jelent meg, ami azért is érdekes, mert 112 oldalon tárgyalja ezt a fontos betegségcsoportot, míg az első magyar nyelvű belgyógyászati tankönyv mindössze 89 oldalt szentel neki.

Forrásmunkáit korrekt módon megjelöli. A fizikális diagnosztikát Sauer Ignác előadásai alapján tárgyalja, Bamberger, Canstatt és Martmann a klinikai kútfői, ám Corvisart, Skoda, Bright és Bouillaud is helyén van a kötetben. A kórbonctani szemlélet képviselői: Rokitansky Virchow és Arányi (aki szintén földije volt), ajánlott receptjei nem tükrözik Skoda terápiás nihilizmusát. A szívidegesség „maladie des etudiants”, miként írja, tanulókorában ő is átesett rajta. Vajon melyikünk nem! Főleg az izgatószerek, a kávé és tea mértéktelen fogyasztásának mellőzését ajánlja. A múló „szívgörcs” (angina pectoris) és a „szívhűdés” (infarctus) leírása klasszikus, fájdalomcsillapítónak Heberden után borban oldott mákonycseppeket javasol, a szívtájra borogatást és általában nyugalmat.

Kardiológiai cikkeit Sauer tanár kórodájából a „Gyógyászat” című konkurens lapban kezdte közölni, de a Hetilaphoz sem lett hűtlen. Amíg gyakorló orvosi idejéből futotta. Amikor 15 éves kényszerszünet után újra rendezték a „Magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlését”, a kezdeményezők közt őt is ott találjuk. Előterjesztője az orvosi segítő egyesületnek, előadása azonban érdekesebb. Egy fogamzásgátló eszköz tervét terjesztette elő, pessariumszerű kaucsukból készült méhszájkupakot, amely megbízhatóbb, mint a szakadékony kondom. Főleg a fenyegető vetélésben szenvedő nők kímélésére. Az addig ismert pessariumok (Cramer, Mayer, Menge) elsősorban a méhelőesést voltak hivatottak megakadályozni.

Szépszámú szépirodalmi próbálkozásairól lehetne még szólni, a Soprontól Mehádiáig szóló útikönyvéről, de azt hisszük, ízelítő megemlékezésnek ennyi is elég.

Rejtély, hogy nagy földijével, önképzőköri elődjével, jurátus kortársával, azaz Jókai Mórral miért nem volt szorosabb a kapcsolata!

Az óriás vetett volna árnyékot a kisebbre? Meglehet. Utólag nézve persze Hamary Dániel sem volt jelentéktelen valaki. A komáromi és a kardiológiai könyve mindenképp azt bizonyítja.

Szállási Árpád dr.