MEGSZÓLAL A JÁSZOLBÖLCSŐ

Hűvös volt az éjszaka. A tél még nem múlt el, a tavasz még nem jött. A vendégfogadó udvarán egy férfi ült a földön. Köpenyében burkolódzott. Kezét időnként fázósan kinyújtotta a bogrács helyén maradt parázs fölé. Nézte a tüzet, és nem mozdult.

Ajtót nyitottak az udvarra, kövér, nagydarab vendégfogadós jött ki a tűzhöz. Megállt a magányos ember előtt.
Uram, jöjj aludni, bezárom a házat.
A férfi a fejét ingatta.
- Hát... ha kint akarsz maradni éjszakára, én nem bánom. Legfeljebb behúzódsz az istállóba. De itt kint hideg van.
A csöndes ember csak legyintett.
A fogadós állt egy darabig, azután elment az udvar végébe. Kis idő múlva visszajött, maga után húzott a földön valami ormótlan ládafélét. Kettőt-hármat belerúgott, mindjárt szét is esett. Egyik darabját a tűzre dobta, aztán vidáman összedörzsölte kezeit.
- Tüzelj ezzel, Uram, ezekért a vén, korhadt deszkákért már nem kár, csak a helyet foglalják. Még az elődöm hagyta itt. Az istálló és a kocsmaszoba között volt a jászolfalon.
A férfi felkapta a fejét, felnézett a csillagokra.
- ...én meg kidobtam néhány hónapja ezt a vén jászolt, és szép új jászolt tettem a helyére, hadd lássák a Betlehembe jövő utasok, hogy a vendéglős törődik az állataikkal is.
A virrasztó ember nem is vette észre, mikor ment el mellőle a fecsegő fogadós, csak nézte a tüzet.
A lángok végigfutottak a vastag deszkán, és ropogva falták a jászoldeszka oldalát. A tűz fellángolt. Zizegett-ropogott a fa a tűzön, hol énekelt, hol suttogott, és senki nem értette, mit mond, csak az az ember, aki ott ült előtte.
- Ugye megismersz? – kérdezte a jászoldeszka. – Tudtam, hogy még találkozni fogok veled. Három éve voltál még, nem kísértek tanítványok. Felém fordultál a vendéglőteremben, átnéztél felettem az istállóbarlangba, aztán ismét reám néztél, és elmosolyodtál. Tudtad, hogy a te bölcsőd voltam.
Bólintott a tűz mellett ülő. Kezét a lángok felé tartotta, a lángok pedig mind a kéz felé küldték melegüket.

Én voltam a bölcsőd – mondta büszkén a jászol -, az én ölemben aludtál és gőgicséltél hetekig. Itt adtak legelőször helyet neked az emberek. Az emeleti nagyszobában talán szebb ágyacskád lett volna, de édesanyádék elégedettek voltak ezzel is. Nem volt ez olyan rossz hely, mint mondják egyesek. Vannak vendégek, akik a világért fel nem mennének az emeleti szobába, mert lenn a nagy teremből átlátnak a jászol felett az állataikhoz is, mivel nincs fal az istálló és a szoba között. Én állok csak az alacsony kis kőfalon, előttem a vályú, én meg sűrű bordáimmal a szénát ölelem a csacsik feje előtt. A kereskedők mindig meghallották, ha valamelyik ügyetlen üszőcske belegabalyodott a kötelébe, és bőgött keservesen segítségért.

Jó meleg is volt a barlangocskában. A sziklás hegyoldalt átforrósította a nyári nap, télen is megtartotta a meleget. Jól érezték magukat itt az állatok. Húzogatták szájukkal a szénát a jászol rácsai mögül, hozzád nem férhettek, még rád is leheltek melegen.
A tűz összeesett, elégett a deszka. Aki előtte ülte, lehajolt a másikért, és lassan, óvatosan a tűzre tette. Csakhamar lángolt az is.

- Kérlek – mondta a jászoldeszka -, ne sajnálj. Csak tégy a tűzre bátran. Boldog vagyok, hogy még egyszer melegíthetlek. Milyen boldog voltam, amikor először az ölembe tettek, édesanyád karjából tettek oda. Az öreg József megcsókolt, és sírt örömében. Elénk álltak a házbeliek, az utasok, a vendégek, a szolgálók. Rád mosolyogtak, megcsodáltak és megáldottak, amint illik. Tetszettél neki, édes kis gyermek voltál. Hallottam a múltkor, hogy József azóta meghalt, és testvéreid is felnőttek már.
Szelíden bólintott az ember.
- Aztán jöttek a pásztorok. Olyan csodálattal néztek reád, mintha nem is közönséges ember volnál. Durva, bütykös kezük megsimogatott engem, amikor megáldottak téged. Angyalokat emlegettek, ragyogó fényességet az éjszakában. Csodálatosan szép éjszaka volt. Az emberek sokat beszéltek akkoriban egy szikrázó üstökös csillagról, amely Izrael felett ragyogott. Ma már tudom, hogy miért akkor tűnt fel a csillag.
Ismét a tűzre vándorolt néhány gerendadarab. A jászol lábai.
- Később finom ruhájú bölcsek jöttek – mesélte a jászol -, és leborultak előttünk. Jó illatú tömjént szórtak a tűzre, mirhaolajat adtak édesanyádnak, hogy ápolja vele gyermektestedet. És aranyat adtak Józsefnek, az útravalón kívül minden pénzüket odaadták. Harminc aranyat! Sokat értél nekik, Uram.

Még őriztelek egy ideig. Azután egyik éjszaka sietős kezek kiemeltek jászolbölcsődből. József eloldotta öszvéreteket a másik oldalamról, és kivezette az udvarba. Téged meleg takaróba burkoltak, Márai ölébe vett, és még a hajnal előtt elmentek napnyugat felé.

Néhány vékony gerendadarab maradt már csak. Az egyik tűzre került.
Még azt akarom elmondani neked – mondta sietősen a jászol -, hogy utánad egy kisgyermek az én ölemben menekült meg a biztos haláltól. Iszonyatos nap volt. Katonák jöttek, gyerekeket kerestek, és amelyik házban kétéves vagy annál kisebb kisgyermeket találtak, azt karddal átszúrták a király parancsára. A gazdám menyecskelányának két hónapos kisfia volt. Rémülten rohant összevissza a házban, hogy elrejtse. Végül is betette hozzám a széna alá. Ott jártak-keltek egész nap a római légionáriusok, úgy vágták le a zsidók gyermekeit, mint a jércét. És nem vették észre a kisdedet, pedig az egyikük még a szénába is beletúrt. A kisgyermek többször is felébredt, és nem sírt! Érted ezt Te, Uram? Ó, hogy borult rám este a gazdám, amikor elmentek a katonák!

Sok gyermeket tettek azóta az ölembe már az utasvendégek is, mind átaludta az éjszakát sírás nélkül. Sok állatot etettem azóta, de beteg állat nem volt azóta istállónkban. Sok nehéz esztendeje volt a gazdámnak, de a széna mindig elég volt a jászolban az éhes állatoknak
Az utolsó dorongok hullottak a tűzbe. Lobogott és magasra csapott a láng. Megvilágította a földön ülő Embert.

- Végül is, Uram – mondta a jászol -, kidobtak a vendégfogadóból. Néhány hónapja arra várok, hogy összevágjanak, és megemésszen a tűz. Te ma erre járj, és utoljára én melegítselek fel téged. Ott voltam a születésednél, részese voltam a nagy örömnek, és örömmel égek el érted. Ha az emberek ki is vetettek engem, én mégis boldog vagyok, hogy hozzájárulhattam az örömükhöz.

A lángok elültek, a jászol elhallgatott. A tűzbe néző ember hirtelen felegyenesedett, mint aki nem hisz a szemének. A jászolból csak két tüzes karó maradt egymáson átvetve. Tűzből formált kereszt.

Azután elhamvadt az is. Aki pedig ezen az estén visszaért oda, ahonnan elindult az emberekért, arcát a csillagokra fordítottak és így szólt:

Igen, Atyám!

H. Németh István