50 ÉV A GYEREKGYÓGYÁSZATBAN

A Házi Gyermekorvosok Egyesületének vezetősége felkért, hogy a „Kávészünet-12” tudományos konferencián elhangzott előadásomat a Hírvivőben is közöljem. A 10 perc alatt elhangzottakat persze nehéz úgy leírni, hogy azt az élményt adja vissza, amit a hallgatóságnak az előadás jelentett. 50 év történéseit egyébként is nehéz 10 percben összefoglalni. Most mégis megpróbálom.

„MAJD AZ ANNA SEGÍT”

Először néhány szó a családi anamnézisemről: dédnagyapám kőművesmester, nagyapám építőmester, édesapám Kossuth- és Ybl-díjas építészmérnök volt. Én az építkezések, épületek világában, a rajzasztal mellett nőttem fel. Joggal kérdezik tehát, hogy akkor miért lettem orvos. Családunkon belül már kislánykoromban az a közvélekedés alakult ki, hogy „majd az Anna megcsinálja, majd az Anna segít!” 16 éves koromban határoztam el, hogy orvos leszek, így biztosan sok embernek tudok majd segíteni.

1952-ben, a kemény Rákosi korszakban érettségiztem. Az egyetemi felvételi kérelmemet a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára irányították, mert akkor nem oda ment az ember, ahová akart. Öregapám szerint én egy „igazi” Dávid vagyok, ugyanis rábeszéltem a felvételi bizottságot, hogy irányítsák át papírjaimat az orvosegyetemre. Szegedre küldték kérvényemet. 18 évesen szorongva indultam el Szegedre. Éjszaka 2 órakor szálltam vonatra, és csak 11-kor értem a célhoz. A tanulmányi osztályon közölték, hogy már vége a felvételi vizsgáknak. A titkárnő látta rajtam a kétségbeesést, megsajnált, és rövid telefonálgatás után azt mondta, jöjjek vissza délután kettőre.

ÉLETRE SZÓLÓ ÜZENET

A felvételi bizottság elnöke egy apámmal egyidős férfi, Krámli András, a kémia professzora volt. Megkérdezte, hogy miért késtem. „Kiskunfélegyházánál sokáig kalapálták a vonatot” – válaszoltam. „És a vonaton mit csinált?” – kérdezte. „Olvastam” – hangzott a válaszom. Ezután irodalomról, zenéről kezdtünk el beszélgetni. Megnyugodtam. Aztán újra a szorongás vett erőt rajtam, mert az elnök közbeszólt: „Köszönöm, elég”. Kérdésemre, hogy biológiai tárgyú kérdés miért nem volt, a következő, az egész életemet végig kísérő választ adta: „Kisasszony, az egyetemen mindent meg lehet tanulni, de az emberséget nem!” 1952 szeptemberében a Szegedi Orvostudományi Egyetem hallgatója lettem, majd másodéves koromban Budapesten folytattam tanulmányaimat. 1958. szeptember 27-én avattak orvossá.

AZ ESSZTERGOMI IDŐSZAK

1958-tól 1962-ig az esztergomi kórház gyermekosztályán voltam központi gyakornok (ma ezt a statust rezidensnek hívják). Dr. Patonay János volt a főorvos. Következetes és szigorú főnök volt. A gyermekosztály ekkor 60 ággyal működött. Nagyon sokat dolgoztunk. Az osztályon a főorvossal együtt mindössze 3 orvos dolgozott. Legkevesebb 10 alkalommal ügyeltünk. Ma már ritkán észlelhető betegségekkel találkoztunk, gyakori volt a csecsemőkori toxicosis, atrófia, a coli enteritis okozta extrém sorvadás. Ebben az időszakban vezették be az infúziót, mely csodát tett ezekkel a gyermekekkel. 1957-59-ben volt az utolsó két Heine-Medin-járvány. Én még láttam vastüdőben gyermeket, a mi korosztályunk ezért tudja igazán értékelni, hogy mit jelentett a Salk- és a Sabin-vakcina bevezetése. Első megrázó élményem egy, Waterhaus-Friderichsen-szindrómában elvesztett 5 éves gyermek volt. Pontosan emlékszem: szombati napon délután 2 órakor a saját lábán jött be a kórházba. Magas lázzal vettem fel az osztályra, ahol fél óra múlva kialakultak a típusos bőrvérzések. Jött a „főnök”, meglumbálta, a diagnózist felállítottuk, de a gyermekdélután 5 órakor meghalt.

MI TÖRTÉNT A KONYHAASZTALON?

Gyermekgyógyászati működésem második korszaka 1964-től 1972-ig tartott. Ekkor költöztünk Tiszaszederkényre (a későbbi Leninvárosba, a mai Tiszaújvárosba.) A mérnökök Borsod megyében kijelölték, hogy itt épül majd fel a Tiszai Vegyi Kombinát, a TVK. A sártengerből nőttek ki a panelházak. Csupa fiatal házas lakott ott és rengeteg gyermek. Ebben a sártengerben még babakocsit sem lehetett tolni, kicsi, négykerekű szekérben húzgáltuk a gyerekeket, amit persze ők nagyon élveztek. Mi pedig annak örültünk, hogy volt lakásunk!

Én voltam ott az első és akkor még egyetlen gyermekorvos. A kórházak messze voltak, Miskolc 30 kilométer, Debrecen pedig 50 kilométer távolságban. Magamnak kellett minden problémát megoldani, a korszülött-ellátástól az akut életmentő esetekig. A koraszülött T. Lacikát is ekkortájt vizsgáltam, hogy aztán majd 30 év múlva fényképpel lepjenek meg, melyen már a történész Laci apuka látható gyermekével. Az ilyen esetek bátorítanak fel arra, hogy így visszatekintve elmondhassam: munkámat betegeim megelégedésére végeztem. Hanem mi történt a panellakásom konyhaasztalán? Az agronómus apuka a faluból hozta 18 hónapos kisgyermekét, aki megkóstolta a cigarettacsikkeket. Az apa fogta a gyermek fejét, a gyermek ordított, (már amennyire tudott), én pedig a táskámban lévő szondával kimostam a gyomrát. Hálából húsvétkor bárányt kaptam ajándékba. Még izgalmasabb volt a következő emlékezetes eset. A 2 éves gyermek lelopta a konyhaasztalról a kolbászkarikákat, és aztán félrenyelte. Amikor beestek az ajtón, a gyermeknek nem volt spontán légzése. A kolbászt kikotortam a torkából, majd fújtam bele a levegőt. Itt az anya fogta a gyermek fejét, és zokogott. Mire a mentő megjött a gyermek felsírt – de örömömben én is sírtam! Ezt hívják újraélesztésnek.

RADECZKY MARS

Gyermekorvoskodásom harmadik helyszíne 1972-től napjainkig kis megszakításokkal (2 év Országos Közegészségügyi Intézet, 4 év polgármesterkedés): Dorog. Egy aranyos kis csapat dolgozott itt együtt. Az idősebbek biztosan emlékeznek rá, hogy a krónikus betegeket füzetben kellett nyilvántartani. Kégel Eszter kolléganőmmel úgy gondoltuk, hogy ezt az átláthatatlan nyilvántartást rendszerezni kéne. 1983-ban(!) Milankovics Viktor, a 3 gyermekes matematikus apuka volt olyan kedves, hogy elvállalta a számítógépen történő feldolgozást. Ekkor döbbentünk rá, hogy milyen magas a krónikus légzőszervi betegek száma. 1984. szeptemberben tartottuk első előadásunkat Szombathelyen „A krónikus gyermekbetegek felmérése és elemzése Dorog városában” címmel. A következő évben a krónikus betegek közül kiemeltük a légzőszervi és a kardiológiai eseteket. E témáról Tatán tartottunk előadást. Megjósoltuk, hogy 2000-ben mekkora lesz a krónikus légzőszervi betegek száma. 1984-ben ez félelmetesnek tűnt, de sajnos az idő bennünket igazolt, ma már az egész országban 8-10% között mozog ezen betegek aránya. 25 évvel ezelőtt kutatni kezdtük, hogy mitől köhög annyit olyan sok dorogi gyermek. Ismertük a levegőt szennyező üzemeket, de akkor semmit nem tudtunk tenni. A fordulat 1987-88-ban következett be. Ekkor Cholnoky Péter professzortól felkérést kaptunk, hogy a Magyar Gyermekorvosok Társasága északnyugat-dunántúli csoportjának konferenciáján tartsunk előadást. Előadásunk címe: „A 0-3 éves korú gyermekek akut légúti megbetegedéseinek korrelációja a levegőszennyezettség mértékével”. A Kádár-korszak végén még mindig nem volt könnyű levegőminőségi adatokhoz hozzájutni. Az Országos Közegészségügyi Intézet párttitkárának kellett bólintani ahhoz, hogy az adatokat megkapjuk, és a munkát közösen elvégezhessük. Az eredmény meglepő volt: kén-dioxid- és a porszennyezettség mértékével mutatta a legnagyobb arányú korrelációt a megbetegedések száma. Frank Kálmán professzor előadásunk után megjegyezte: „úgy tűnik, körünkben megjelentek a zöldek”. Igaza volt! 1988 novemberében megalakítottuk a Dorogi Környezetvédelmi Egyesületet. Ezután, mint egyesület, már „könnyebb” dolgunk volt. Kégel Eszterrel együtt serényen dolgoztunk, és munkatársainkkal közösen elkészítettük a város környezetvédelmi stratégiáját. A mű 2000-ben született meg. A Magyar Gyermekorvosok Társaságának 2000-ben, Debrecenben megtartott nagygyűlésén „A dorogi gyermekgyógyászok befolyása a város környezetvédelmi stratégiájára” címmel előadást tartottunk. Előadásunk sikert aratott, és a szervező bizottság nevében Oláh Éva professzor asszonytól különdíjat vehettem át. Vizsgálódásainkat folytattuk, kimutattuk, hogy ahogy javul a dorogi levegő minősége, úgy csökken a heveny megbetegedések száma.

2008. szeptember 27-én vehettem át aranydiplomámat! Kérdezhetnék, most mit csinálok? Még mindig dolgozom, gyógyítom az „unokákat”! Bizony, sokan járnak még a rendelőmbe, a szülők közül sokat csecsemőkoruk óta ismerek. Büszke vagyok arra a szerenádra is, amit két évvel ezelőtt a dorogi bányászzenekar adott tiszteletemre. A Radecczky Marsot húzták el, mert 2 évvel ezelőtt egyik tagjukat a Lyme-kórjából gyógyítottam meg.

Végül: köszönöm őrzőangyalomnak, hogy vigyáz a betegeimre és rám. Hogy megengedi, hogy még 76 évesen is gyógyítsak.

Dávid Anna, ARANYDIPLOMÁS GYERMEKORVOS

Forrás:Hírvivő

2010.