A JÖVŐ ORVOSAIRÓL

A mai orvosok gyakran felteszik a kérdést: vajon minket, gyerekeinket, unokáinkat kik fogják gyógyítani? A napokban nekem is eszembe jutott ez a kérdés, amikor az egyetemek megküldték kórházunknak a rezidensi állásokra benyújtott pályázók névsorát. A hatályos szabályok szerint - és most ne azt vitassuk mennyire célszerűek, logikusak ezek a szabályok – meg kell hallgatni a jelölteket és véleményezve őket.

A meghallgatás tapasztalatait szeretném megosztani az olvasóinkkal!

Az eseményen a kórház vezetése, az érintett főorvosok és helyetteseik vettek részt, így neurológiából, psychiatriából, belgyógyászatból és anesteziológiából került sor beszélgetésre, az ország különböző egyetemeiről jött frissen végzett orvos kollegákkal.

Általános tapasztalatként kell megjegyeznem, hogy sokan voltak azok, akik – több mint félszáz vizsga, szigorlat után – sem tudták leplezni szorongásukat, feszültségüket, annak ellenére, hogy megpróbáltuk oldani azokat.

Egy gyakorló orvos számtalanszor kerülhet stressz szituációba, adott esetben pillanatokon belül kell döntenie. Minden ilyen szituációba kerülő kollega átél egyfajta pánikreakciót. A felszabaduló adrenalin segíthet a sürgősségi döntésben. A bennünk feltörő pánikot le kell győzni. Ez a stressz okozza, hogy az összes értelmiségi hivatás között a mi átlagos életkorunk a legrövidebb.

Persze az évek múlásával, a tapasztalatok megszerzésével ez a rutin is eljöhet.

Általános tapasztalatként kell azt is leírnom, hogy ezek a fiatalok rendkívül jó alapképzésben részesültek. Ámulva hallgattam napra kész tudásukat, Európa számos részén a nyári gyakorlataik során olyan ismeretekre tehettek szert, amiről az én nemzedékem nem is álmodhatott. Nyelvtudással rendelkeznek, sok esetben több idegen nyelvből is.

Mi hát a probléma?

Lehet, hogy nem is probléma, csak életkorom és - ma borzasztó szóösszetételben így próbálják kifejezni - eltérő szocializálódási körülményeim miatt, nem tudok szabadulni attól a régi gondolattól, hogy jó orvos csak művelt, az élet különböző területeire széleskörű rálátással rendelkező doktor lehet.

Az általános megfogalmazásról a konkrétumra térve: Lehet-e jó orvos az, aki eljön egy beszélgetésre az esztergomi Vaszary Kolos Kórházba, de fogalma sincs, ki volt Vaszary Kolos? Jó, magyarázzuk figyelmetlenséggel, udvariatlansággal, hogy ha már pályázok egy kórházba, és szeretném ott indítani a pályámat, elemi dolog lenne legalább a kórház névadóját megismernem!

De nem csak ilyen lokálpatrióta kérdést tettem fel, hanem megkérdeztem egy belgyógyásznak készülő kollegát tudna-e néhány jelentős, neves belgyógyászt mondani a magyar orvostörténetből, és Korányiék neve ismeretlen volt a pályázó előtt!

Vajon az egyetemi képzést irányítók nem ismerik azt a mondást, ami különböző formában fogalmazódik meg, de a lényege az: hogy a havasi emberek akkor esnek igazán pánikba, amikor a havazás eltünteti a nyomaikat és nem tudják már honnan jöttek! Az orvostörténet oktatása, ismerete hozzá tartozna hivatásunk megbecsüléséhez, önbecsülésünkhöz!

Mindezt persze tekinthetjük pusztán az egyetemi képzésünk hiányosságának, melyen viszonylag könnyen lehetne segíteni, és talán még nagyon sok pénzbe se kerülne! De hiányérzetem a beszélgetések során tovább fokozódott.

Lehet-e jó orvos, aki nem ismeri Balassa Bálintot vagy Babits Mihályt? Sajnos a kérdés más megfogalmazásban is felmerül: Kell-e ahhoz ismernie valakinek Balassa Bálintot, vagy Babits Mihályt, hogy doktor legyen?

Új perspektíva van hivatásunk előtt. Az egészségügyi ellátásunkat a költség-haszon elv járja át. Az orvos elszakad a betegtől. A röntgenes otthon fotelből nézi és elemzi a filmeket, a sebésztől lehet, hogy több száz kilométerre fekszik majd a beteg, de a technika lehetővé teszi így is a beavatkozást. A nanotechnológia, a genetika átalakítja a gyógyítás évszázados módszertanát. A protokollok, az algoritmusok alkalmazása fokozatosan kiszorítja a klasszikus orvost és helyét az intelligens számítógépek veszik át. Nagyteljesítményű házi computereinkbe reggelente betáplálunk majd néhány fontos adatot vitális paramétereinkről, azok megadják a szükséges gyógyszer, táplálék-kiegészítő dózisát, előírják a szükséges mozgástevékenységünket és nekivághatunk a mindennapjaiknak.

Elmegyünk a munkahelyeinkre, nem fogjuk tudni, hogy az egy falanszter. Kit érdekel majd Madách, és az Ember tragédiája.

Hippokratész óta ezt a hivatást az empátia, a betegek szeretete és a tudomány fejlődése határozta meg. Az előbbi 2 fogalmat viszont a művészetek, a költészet, az irodalom, a festészet és a zene nélkül nem tudjuk definiálni, így ez gépek által nem is helyettesíthető.

Lehet, hogy a tudomány a falanszterben meg tudja majd hosszabbítani az életünket, de milyen áron??

Kicsit pesszimistára sikerült a fiatal kollegákkal történt beszélgetésről való tudósításom.

Talán ennél árnyaltabb a kép. Okos, kiváló szaktudású kollegák pályáztak. A diploma megszerzése még nem tesz senkit orvossá. Nagyon sok múlik azokon, akik majd bevezetik őket a gyógyítás mindennapjaiba, vagyis rajtunk, már öregedő, de sokat látott orvosokon.

Madách végszavánál többet senki nem tudott eddig a témában megfogalmazni:

„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”