A KOPOGTATÁS ÉS HALLGATÓZÁS TÖRTÉNETE

A mellkas fölötti hallgatózásról elmondható, hogy „már a régi görögök is”, mert Hippokratész leírta a róla elnevezett loccsanást / succussio /, amely a mellkasi folyadéknál a rázkódáskor észlelhető. Azt sem volt nehéz megfigyelni, milyen jellegzetes az asthmások légzése, a decompensaltak légszomja, mégis hosszú évszázadoknak kellett eltelni, míg a mai értelemben vett auscultatio a fizikális vizsgálat kézenfekvő módszere lett.

A kezdő lépés egy kitűnő osztrák orvos, Leopold Auenbrugger nevéhez fűződik. Ő, a gráci kocsmáros egykori fia gyakran tapasztalta, hogy a hordókban a bor szintjét az egyszerű pincérek kopogtatással állapítják meg. Ez adta az ötletet a beteg mellkas hasonló vizsgálatához. Az eredmény nem maradt el, a siker azonban igen.

Pacientura bőven akadt, elvégre a bécsi spanyol kórház orvosa volt. Hét évig tartó fáradtságos megfigyeléseit 1761-ben hozta nyilvánosságra az Inventum novum ex percussione thoracis humani... barokkos című dolgozatában, melyben fizikális vizsgálatainak eredményeit boncolással szembesítette. A demonstráció kedvéért folyadékot juttatott a hulla mellkasába, hogy a töltött hordó hasonlatot jobban érzékeltesse.

Auenbrugger doktor kesztyűs, összecsukott ujjai hegyével kopogtatta a meztelen testet, élőn is sikerült eltérő hangokkal körülhatárolnia a mellkasi folyadékot, illetve a gyulladásos részeket. Meggyőző módszerét ugyanúgy nem vették figyelembe, mint később Semmelweis Ignácét /Mindkettőét Bécsben /, csak Auenbrugger nem volt lázadó természet. Türelemmel várta idejét, amely el is következett.

Igaz, közel négy évtized után és nem a kicsinyes Bécsben, hanem a nagyvonalú Párizsban, melyet a napóleoni háborúk osztrák-francia ellentéte sem befolyásolt. A császárvárosi kudarc több szempontból érthetetlen. A Habsburg-birodalmi egészségügy élén akkor a világ egyik legképzettebb orvos-szervezője: Gerard van Swieten állott, aki minden újszerű kezdeményezést pártfogolt. Talán ezt az egyet kivéve!

Másrészt a közeli és rivális Pádua egyetemének anatómia professzora, a híres Morgagni ugyanabban az esztendőben adta ki a De sedibus et causis morborum... című alapvető művét, amelytől a kórbonctani szemlélet megjelenését számítjuk. Morgagni szerencsésebb volt, s a patológiai szembesítést nem nélkülözhette többé a komoly klinikum.

Visszatérve a kopogtatáshoz, közben a vezető francia orvosok felfigyeltek rá. Elsősorban J.N.Corvisart, Párizs első számú belgyógyász professzora, Napóleon orvosa, aki 1808-ban lefordította és kiadta Auenbrugger művét a kopogtatásról, példátlan tisztességgel igazságot szolgáltatva a már élve elfeledett osztrák kollégájának.

Ettől kezdve kötelező lett a kopogtatás, amelyet aztán lemezzel / plessimetrum / és kis kalapáccsal, majd újra-ujjal végeztek, ahogy manapság. Corvisart nem volt eredeti elme, mégis a legnagyobb klinikusok között kell tisztelnünk. Nyugodtan állítható, az ő iskolája rakta le a korszerű medicina alapjait. Vonzotta és pártfogolta a tehetségeket. Sőt a két legzseniálisabbat betegként kezelte is, hogy végzetes tüdőbajuk ellenére befejezett életművet hagyjanak maguk után.

A mindössze 31 évet élt Bichat patológusként mutatott rá a morfológiai elváltozások jelentőségére, mikroszkópizálás nélkül alkotta meg a szövet / csontok, porcok, izmok, rostos szövetek, nyálka-és savós-hártyák, mirigyek, stb. / fogalmát. A tissu kulcsszó lett a francia és angol szakirodalomban. Ezzel lerakta a hisztológia alapjait.

A másik lángelme a kórboncnoknak indult és belgyógyásszá vált Laennec neve elsősorban a cirrhosis hepatis leggyakoribb formája révén ismerős. Az ő zseniális ötlete volt a kopogtatást hallgatózással kiegészíteni. Saját vallomása szerint gyermekeket látott játszani, akik fülükhöz illesztett lyukas pálcikán át hallgatták a távolból jövő fémtű-csengést. Ekkor gondolt rá, mi lenne, ha csöves eszközön keresztül hallgatná a beteg mellkasát, hiszen meggyőző tapasztalat szerint az felerősíti a hangokat.

Előbb papírosból csövet csavart, zsineggel körülkötötte, s a beteg szíve fölé helyezte. Az ismerős hangok felerősödtek. Ez volt az első stetoscóp. Könyve 1819-ben jelent meg, a nagyszerű Corvisart mester még olvasta, de az időközben elhunyt Auenbrugger sajnos már nem. A mű címe: De l’ auscultation / A hallgatózásról / minden idők egyik klasszikus remeklése.

A hallgatócső kezdetben egy kifaragott üreges fadarab volt, amelyen át Laennec mindent meghallott és tökéletesen leírt / amphorás légzés, hörgi légzés, bronchophonia, stb. /.

A sors kegyetlen játéka, hogy mind a 31 évet élt Bichat, mind a 45. évében elhunyt Laennec a tüdővész áldozata lett. Mindketten sokat foglalkoztak a kórbonctanával, ez utóbbi pedig a klinikumával.

Érdekes volt a bécsi iskola további viselkedése. Auenbrugger kortársa, de Haen professzor tudomást sem vett róla, utóda, M. Stoll már alkalmazta, de nem kürtölte világgá. Pedig erkölcsi kötelessége lett volna. A Habsburg császárvárosi fakultáson két évtizednek kellett még eltelnie, hogy Laennec, illetve Auenbrugger felfedezését J. Skoda professzor meghonosítsa.

Sokat tett a módszer finomításáért és népszerűsítéséért. Furcsán társult nála az öncélú diagnosztikai bravúrhoz a teljes terápiás nihilizmus. Mi magyarok mégis kivételes hálával gondolunk rá. Azon kevesek egyike volt, aki Semmelweis felfedezésének horderejét felismerte, s tőle telhetően támogatta. Másrészt iskolájából kerültek ki azon elődeink, akik a pesti egyetemen a korszerű fizikális diagnosztikát bevezették.

Elsőnek a gyermekgyógyász Schoepf-Merei Ágost nevét kell említeni, aki 1842-ben magyar nyelvű terjedelmes tanulmányt írt a kopogtatásról és a hallgatózásról. A következő, 1843-as esztendőben Sauer Ignác került a pesti belgyógyászati katedrára, egyenesen Skoda mellől.

Tovább nem lehetett kérdéses a kopogtatás és hallgatózás kötelező alkalmazása. Az eszköz finomodott. Előbb fából esztergálták, majd átvette szerepét a fémcsöves készülék, fülre helyezhető bakelit hallgatóval.

Fornet Béla professzor még a 60-as évek elején is ragaszkodott a stethoscophoz. A „ félfüles” instrumentumból később kialakult a kétágú csővel meghosszabbított, gombos végű fonendoszkóp, melyet az injekciós fecskendővel együtt a modern medicina szimbóluma lett.

Ahogy mondani szokás: „ az orvosnak az érzékszervei mindig kéznél vannak”, a kopogtatásra és hallgatózásra márcsak praktikus okokból is szükség van. A nehezen teret nyert fizikális diagnosztikát semmilyen gépesítés nem teheti feleslegessé. A sebészre is másképp néznek, ha fonendoszkóp lóg a nyakában. Jelkép lett és marad Aesculapius kígyós botjával együtt. Azzal a különbséggel, hogy használata marad. Minden más vizsgálat ma is csak „ kiegészítés” hozzá.