AZ EMBER ÉS A KŐ

Rám is rám foghatja bárki, hogy sokakkal együtt engem is a kétségbeesés nevelt. A világhiány, a lekváros kenyér, a nagyra nőtt gondok vérszegény szakácsnője.

Nem kérkedem ezzel semmiképp, de nem is pironkodom miatta soha. Időnként attól szomorodom csak el, hogy jó hírű regényíró helyett legföljebb engedetlen regényalak lehetnék.

1945-46 táján hallottam először azt a szót, hogy dogma. Persze úgy fogadtam be magánszótáramba, hogy azt se tudtam, mit jelent. Fafejű, zárkózott fogalom volt, amelyet fél évszázad alatt kétszer vagy háromszor írhattam le. Hagytam, hogy bebábozódjék. Ha nem tévedek, 1973-ban ejtettem ki arcátlan kéjjel, amikor a nagy francia író, André Malraux Mao Ce-tunggal beszélgetett Kínáról. Főtémájuk a keleti modernség előtt hömpölygő kínai fiatalok jövője volt. Kína Sztálinja azt bizonygatta, hogy baj lesz a jövővel, mert a kínai fiatalok zöme dogmatikus. Pedig – erősítette meg Mao – a dogmánál sokkal, de sokkal hasznosabb a tehéntrágya.

Szegény, szegény emberiség! Azt hiszem, az lesz a jó, ha ezt a stílust nem folytatom.

Az ember és a kő két kozmikus erő. Két természeti tünemény. Az egyik mindenképpen lefelé törekszik, már súlyánál fogva is. Ez a kő! A másik pedig fölfelé tör természeti tulajdonságaival és adottságaival. Ez meg az ember!

Olyanok, mint egy naponta lejátszódó dráma két szereplője.

Csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb meggyőződése és hite mellett. Aki hű magához, az az életben bátor is! S a bátorság néha nem más, mint a lélek előkelősége. Tudom, nem illik dicsekedni, de most mégis elmondom: ez volt az én vezérlő eszmém is hat évtizeden át.

Négy hónapja múlt el a nyolcvanadik születésnapom. Ennek ellenére sokan még ma is emlegetik az ünneplések sorozatát. Ünnepi délután a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Méltatások, politikai elemzések a rádiókban, televíziókban, Szokolay Sándor zeneművének a bemutatása Budapest egyik nevezetes templomában, püspöki prédikációval, imával, amely ikertestvére a költészetnek... És így tovább, és így tovább!

Örültem ennek a többnapos ünneplésnek? Igen, de mire befejeződtek az ünnepi esték, naponta legalább háromszor kivert a veríték. Az ördög vihogott és örült a lucsoknak, én pedig titokban ezt írtam a jegyzetfüzetembe: „Az öregedés nem ünnep.”

Olyan korszakokban és politikai rendszerekben, amelyekben csak a lélek lehet független és a bujdosásra is vállalkozó szellem, az íróféle embernek mindig résen kell állnia. Gondolkodnia kell a kőművesek, a papok, a sírásók, a kecskéjét legeltető cigánylány tudatával és képzelőerejével, hiszen akadnak olyan pillanatok, amikor a hétköznapi élet helyett maga a nyelv lesz a világ. Az egyedüli teljesség.

Egyik régi népdalunk két sorát idézem:

Elment, elment az én párom,

Világgá ment egy fűszálon...

Lehetséges ez? Nem! Azt is mondhatnám, hogy lehetetlen. Mégis ép a lehetetlenség hiteti el velünk a valóságot. Az egyedül maradás, a hirtelen bekövetkező árvaság. Gondolják el: hol dülöngélhetett még ekkor a nászéjszakázó európai szürrealizmus, amikor ez a valóságfölötti eset egy „ismeretlen költő” lelkéből előtört? Mondjuk, hogy egy fiatal tehénpásztor „nyelvi mindenségéből”. S mi másért, mint azért, hogy a földi emberben megismerhessük a földön túli embert is!

Unatkozom, nézek egy hangyát. Tehát nem vagyok. Ő vajon gondol-e valamire?

A magyar szellemi, történelmi és irodalmi életben lüktető, tágas szerepe van a forradalom szónak. Bujtogatónk, vigasztalónk, úgy tölt meg bennünket reménnyel, mint ahogy égető nyárban forrásvízzel mi töltünk meg egy hatalmas vizes hordót. Más országokban nincs ilyen susogásra késztető tartalma a forradalomnak, mint nálunk. Vajon miért? Azért, mert a mi egynéhány forradalmunk, szinte kivétel nélkül meghasonlott forradalom volt: erkölcsileg mindig győztünk, de „testileg” mindig legyőztek bennünket. 1848-49-ben éppúgy, mint például 1956-ban. A dicsőség a miénk maradt, de miénk maradt a leveretés, a reménytelenség és a megtört gerincek hulladéka is.

Az április 25-i választási győzelemről Orbán Viktor úgy beszél, hogy a végsőkig agyonnyomorított Magyarországon valóságos forradalom zajlott le. Mégpedig győztes, teremtő forradalom, amelyhez hasonlót eddig mi soha nem élhettünk át.

Alighogy Orbán értelmiségi politikusként nevet és rangot adott az eseményeknek, a babonás kutyák még aznap elkezdték ugatni a holdat. Vér nélküli forradalom? Ki látott már ilyet ezen a tájon? Furcsamód a második napon már az emberek is ugatta. Ilyen forradalom nincs a történelemben! – harsogták. A nyakkendőjük izgett-mozgott, idegesen verte vissza a parlamenti fényeket.

A baloldali képviselőket értettem, hisz végre számukra is kiderült, hogy az igazság mára fontosabb lett, mint a múlt időben összegereblyézett tények. És a Jobbik? Lehet, hogy kezdetben jót akart, sajnos azonban rosszul is lehet akarni a jót. De hagyjuk ezt, részletkérdés. Inkább azon csodálkozom, hogy a három kis párt képviselői közül senki se ismeri bensőségesen a magyar történelmet, mert ha ismerné, rögtön eszébe juthatott volna 1848 márciusa, amely az első ilyen forradalom volt történelmünkben, mint amilyenről a miniszterelnök beszél.

1848. március 21-én Petőfi levelet ír Arany Jánosnak. Íme, a levél első része:

„Öcsém, Jankó! Megvallom, nagyon kár volt azzal fárasztanod magad, hogy más ember levelét lemásold s azt nekem elküld. Ha azt gondolod, hogy én pletykákban gyönyörködöm, titánilag csalatkozol. Azért semel pro semper, hagyjuk el a pletykákat. Kivált ily időkben! Forradalomban! Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!... Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? Mert vér nem folyt? Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg. Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; már pedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket.”

Ennek a történelemtől súlyos, lírai levélnek van még egy másik meglepetése is. a levél szélére ezt írja Petőfi: Az ide mellékelt verset nyomtatta ki legelőször a magyar szabad sajtó. Tedd el emlékül e példányt belőle.

A példány, mint tudjuk, a Nemzeti dal volt.

Csoóri Sándor

Forrás: Magyar Nemzet

2010. június 21.