CSOÓRI SÁNDOR: MOSTANÁBAN ÚJ ISTEN SZÜLETIK

A gondolatokat világosan megfogalmazó nyelv – stílus! – komoly cselekvés. Egy jó mondatnak néha nagyobb ereje van, mint az állig fölfegyverzett hadseregeknek. Éppen ezért a nyelvet is szigorúan gyakorlatoztatni kell, mint a katonákat.

■

Ahol a hétköznapi beszélgetésekben társalkodó felek nem a tények legteljesebb feltárására és az igazságok kimondására törekszenek, ott – nyugodtan elkönyvelhetjük – nincs közbiztonság.

■

Ha egy országban, ha egy nemzet életében nem folyamatos a gondolkodás, lehetetlen fölfedezni újabb és újabb alternatívákat. Magyarul: többféle megoldást kínáló elképzelést.

■

Néha az az érzésem, hogy Magyarországon csak a szétesés valóságos, amely nem lehet más, mint „születési hiba”.

■

Az elmúlt hetekben többször fölparázslott előttem a II. szárszói találkozó Németh László történelmi súlyú előadásával. Amikor először olvastam el beszéde szövegét, valamiféle ihlet sugalmazására azt kezdtem érezni, hogy Németh Lászlót üthetik, csépelhetik, de ezután csak Széchenyi és Ady társaságában tudom elképzelni. Az igazság törvénye és rendje ezt követeli meg tőlem.

Az első percekben kissé furcsa volt nekem is ez az egész új helyzetmegjelölés, de ma már büszke vagyok a ösztöneimre.

Az igazsággal nem lehet elkésni soha.

■

A kinyilatkoztatásnak lehet, hogy mindig van fényük, de tartós történelmük nincs. És ez vonatkozik a politikára is.

■

Marx ugyanúgy elkerülhetetlennek tartja a proletáriátus győzelmét, mint egyik tanítómestere, Hegel a világszellem győzelmét. Inkább költői együgyűség ez, mint filozófiai! Ma már világosan látjuk, mi lett a híres, nevezetes proletariátusból a Szovjetunióban, a közép-európai országokban, amelynek győznie kellett volna. Egy cudarul kiszolgáltatott réteg! A világ proletárjai helyett gonosz viccként – a világ kapitalistái győztek.

■

Az ember néha már csak a fejét vakarja: milyen közeli lett minden hozzánk, de nem természetes módon, hanem mesterségesen.

Vajon hány százaléka lehet ez az igazságnak?

■

Időnként magamtól is meghökkenek. Olyan mondatok jutnak eszembe, amelyekről – tudomásom szerint – soha, soha nem gondolkodtam. Például írom ezeket a fönti jegyzeteket, és minden következetesség nélkül ez a mondat ugrik a tollam alá: „A folyamatos rohangálás elszegényíti a tereket.”

■

Néhány sorral előbb Széchenyit emlegettem. Most ismét ő jutott eszembe. Egyik vallomásos írásában azt mondta: „Mindig méltó feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.”

■

Egyszer már írtam egy elevenebb eszmefuttatást arról, hogy az emberek ma nem saját gondolataikra hallgatnak. Ellenkezőleg arra, hogy melyikük olvassa vagy hallja meg előbb valaki más bölcselkedéseit. Mivelhogy a jó tájékozottságban is számít a gyorsaság és a jólértesültség.

■

Különb és színesebb vagyok a sorsomnál. Beképzelés nélkül ezt éreztem mindig.

■

Örömmel olvasnék egy szellemes és meggyőző tanulmányt arról, hogy most, amikor már rengeteg dolgot tudunk a világról, a világmindenségről, miért langyosulhatott el a műveltség szerepe az életünkben? Talán azért, mert a kultúra sose támad? És az érdekviszonyok nem úgy érvényesülnek, mint a politikai életben?

■

Magyarország anyagi erőforrásai egyre alacsonyabban buzognak. Trianon utóélete pusztítóbb kezd lenni, mint amilyennek a szörnyűség harmadnapján látták az elődeink.

Van-e megoldás?

Nincs!

Mostanában új Isten nem születik, aki igazítani tudna valamit a szörnyű dolgokon. Talán egyetlen töredékes esélyünk maradt. Mégpedig az, hogy a fogyóban lévő anyagi erőinket szellemeikkel kellene helyettesítenünk. Hiszen a találékonyságért, az értelemért is fizetni szokta. Egyszer már volt egy minket, magyarokat népszerűsítő mondat az ezredfordulón a Nature című angol nyelvű folyóiratban, amely valahogy így hangzott: „A huszadik századot Budapesten csinálták.” A különös mondat nem annyira a helyszínre vonatkozott, hanem Magyarországra, illetve azokra a magyar tudósokra, akik – szinte emberfeletti tehetségükkel – újabb és újabb csodákat csiholtak ki a mindenségből. Hosszadalmas lenne a névsor, ezért mindössze tíz nevet sorolnék fel emlékezetünk gyors felfrissítésére: Bay Zoltán, Wigner Jenő, Szent-Györgyi Albert, Szilárd Leó, Oláh György, Gábor Dénes, Kálmán Tódor, Békési György, Harsányi János, Teller Ede.

Egy másodpercre megálltam az írásban, hogy nem kellett volna-e a nevük mögé odaírni, hogy melyikük kapott Nobel-díjat. Végül úgy döntöttem, befejezésül csak annyit írok, hogy minden magyar legyen büszke rájuk!

■

Minél több szenvedést látunk a világban, annál ernyedtebben, annál fásultabban figyelünk oda a szenvedésre.

■

A nagy tettek a leveretés vagy a kijátszottság után is nagy tettek maradnak.

■

Kérdés egy fővárosi középiskolában:

Milyen társadalmi rendszerben élünk mi, mostani magyarok?

A fél osztály hallgat, a másik fele beavatottként rávágja, hogy demokráciában.

- És mi a háttér? Milyen ez a társadalmi rendszer?

A kérdéstől kisé összezavarodik az iskolai parlament, de egy kunarcú kisdiák mégiscsak föláll, és azt mondja: úgy hallottam, hogy a demokráciához igazán csak a szocializmus illik. Igaz ugyan, hogy a felnőttek – például a nagyapán is – azt mondja: a szocializmusnak nyikk-nyakk, vége van. A szocializmus csúfosan megbukott. Ami szerintem azt jelenti, hogy a demokrácia szívesebben dörgölőzik a kapitalizmushoz.

- Ezt valóban úgy hallottad, vagy te találtad most ki? – kérdezi a történelem tanára.

- Hát, nem is tudom. De azt a rettenetes és rémséges vörösiszapot is a szocialista kapitalisták engedték ránk zúdulni.

■

Kisebbségi sorsban az a szó, hogy politizálni, nem ugyanazt a fogalmat takarja, mint másutt. Erdélyben, Délvidéken vagy a Felvidéken az politizál sikeresen, aki öröklött dacból szívja teli mellkasát például jó levegővel. Vagy az, akinek a megfigyelői között is éppúgy dobog csak a szíve, mintha fekete kávéját kortyolgatná egy párizsi kávéházban.

■

Ha sértő vagy kemény igazságot akarsz kimondani, előbb teremtsd meg számára a légkört és a hozzá vezető utat is.

■

Lehajtom a fejemet, mert egy csúnya, megalázó gondolat röpköd, csapong benne: regényírók helyett csupán regényszereplők lehetnénk.

■

Akinek elég a tények és az igazság egy százaléka ahhoz, hogy a valóság kilencvenkilenc százalékát beletaszítsa egy szakadékba, az tudatos bűnöző. És persze, az is az, aki a nagy hatású hazugságot terjeszti. Egy ilyen emberi lény százszorta undorítóbb, mint akármelyik krokodil. 

Forrás:

Magyar Nemzet