CSOÓRI SÁNDOR: ŐSZI ÁGRECSEGÉS

Kezdjük egy közhellyel. Amióta a televízió nélkülözhetetlen házibarátunkká lépett elő, érzékszerveinket, szokásainkat alaposan megváltoztatta. Elkezdtünk leszokni például a csöndről. A fényképekkel szemérmesen díszített fal is elveszítette a szerepét. Régen a paraszt nagyapa képét a „pincesoron” százegyszer is megnézték a vendégek, noha már látták százszor, de ki venné észre ma, amikor a képernyőn épp New York felhőkarcolóit láthatjuk egy helikopter három utasával együtt?

Aztán pedig a repülőteret. Pár száz várakozó géppel egymás mellett, amelyek nemsokára Afrikába, Dél-Amerikába vagy éppen Spanyolországba indulnak.

Kinek jutna ilyenkor eszébe öregapa a pincesoron? A kapájával, a permetezőgépével, a puttonyával? Senkinek!

Sajnos, bennem is csak egy elvont gondolat fészkelődik. Valami olyasmi, hogy korunkban a kép sokkal inkább tűnik valóságosnak, mint a szó!

Nincs itt ebben az állításban valamiféle csalás?

■

Baloldali szomszédunk házat készül építeni. Dimbes-dombos kertjében már napok óta hatalmas karvalygépek dolgoznak reggel hét órától délután hatig, mert a fűvel és bozóttal benőtt domboldalban – állítólag – sok kő és sziklatöredék lappang.

A gépek olyan dühvel estek neki a munkának, hogy szenvedélyüktől megbénul a tollam.

Szikladarabokat eddig ugyan még nem találtak, de a keresés mámorában tömérdek szép földet hordtak ki a faluvégre, ahelyett, hogy teraszos szőlőkertet építenének. A földet is kidobják a szeméttelepre? Hirtelen rosszkedvem lesz a lesújtó hanyagságtól.

Meg kell innom egy pohár hideg vizet.

Megiszom.

Alig teszem le a poharamat, egy furcsa mondat indul el bennem. Azt se tudom: világos-e vagy csak annak látszik? Ide írom: „A gondolatnak épp úgy talaj kell, mint a fáknak a sziklák között.

■

A jelen idő semmivel se cserélhető fel. Ha lustaságból vagy hanyagságból holnapra vagy holnaputánra hagyjuk a gondjait, épp a jövőnkről mondunk le felelőtlenül.

■

Gondolkodni félvállról nehéz, ítélkezni könnyebb.

■

Pályám elején azt olvastam egy elfelejtett nevű francia író könyvében, hogy Arthur Rimbaud, a fiatal költő-lángelme Afrikába utazik, ahol a versírást abbahagyja, és gyarmati üzletekbe bonyolódik bele. Őrült vállalkozásaiban nemcsak a fegyverkereskedelem szerepel, hanem a rabszolga-, azaz emberkereskedelem megbocsáthatatlan bűne is. Meg akarta venni a Földet Istentől? A világ ura szeretett volna lenni? A szerző olyan változatról is beszámol, hogy Rimbaud nyolc kiló aranyat rejtegetett derékövében.

Abba kellett hagynom az olvasást. Igaz, lehet ez az egész? Nem volt a közelemben senki, akitől megkérdezhettem volna, hogy Rimbaud a nyolc kiló aranyat nem a fejében és a szívében hordozta inkább, mint a derékövében?

■

Régóta figyelem, hogy a lázadás szó alig hangzik el köztünk, beszélgetéseink közben. Ugyanígy hiányzik az írásainkból is. A politika szóhasználatában helyette többnyire a reform szót használjuk. A lágy, a békéltető, a csatazajoktól távol eső fogalmat. Nem csodálom, hogy az áprilisi választások után hány kommunista és hány liberális homlok ráncolódott össze, amikor Orbán Viktor újfajta forradalmat emlegetett.

Eddig ez persze még csak szó volt. Cél és remény. De bennem föltámadt valami különleges dac, amely a lázadás fogalmát ébresztgette ismét mély álmaiból. Ok nélkül lázadni ostobaság! De még nagyobb ostobaság az, ha a bűnök sorozatát más követi el, s mi bűnhődünk helyette.

■

Hol van napjainkban az úgynevezett magyar kálvinizmus? A mesékben vagy a baráti ugratásainkban. Némelykor egy-egy erőteljesebb kézszorításban, amelynek csak lelke van, de szavai már nincsenek. Pedig örömmel látnám jelenlétét – akár pártok helyett is – magunk között.

■

Az emberek nagy része azt érzi naponta, hogy rengeteg eseményről, látnivalóról lemarad. Az egyik azt sajnálja, hogy a televízióban csak néhány képet látott a bálnákat gyógyító orvosok munkájáról; a másik azt panaszolja, hogy épp akkor érkeztek meg a vendégek, amikor Budapest első nagy bombázásáról beszéltek a rádióban, és eltelhet újra tíz év, amikor valaki ismét megemlékezik erről a szörnyűségről. És így tovább, és így tovább! Olyannyira kitágulhat a hiányérzet köre, hogy valaki egyszer azzal állhatna elénk nagy komolyan: ő csak akkor tudna tárgyilagosan beleszólni az emberiség mai gondjaiba, ha legalább tíz televízióadást nézhetne egy időben, mert így összegyűlhetne annyi érve, annyi ütőkártyája, amennyi kijelölhetné az útját, hogy merre kell elindulnia az igazság irányába.

Azt hiszem, hogy egy ilyen embert – ha szemérmesen is – de előbb-utóbb úrültnek kell neveznünk.

■

Borbarát? Gerincbarát? Gyűlöletbeszéd? Ha ezeket az új, divatossá vált szóösszetételeket hallom, lúdbőrözni kezd a hátam közepe. Erőltetett plakátszó valamennyi.

Azt az újságoldalt, amelyen ilyen csinálmányszavakat találok, mindig összetépem. Abban reménykedem, hogy a papírsikolyok egyszer majd összeadódnak és magához térítik ezt a fásult nemzetet.

■

Van néhány megemésztésre várakozó rögeszmém. Ide írom az egyiket: „Az emberiség előbb-utóbb – az Isten után – saját magával kényszerül majd szembesülni. A legizgalmasabb kérdés az, hogy föl mer-e ugyanúgy lázadni önmaga ellen, ahogy Isten ellen föl mert és föl tudott?

Nietzsche kijelentésével, hogy isten halott, el kellett volna kezdődnie a kereszténység lassú haldoklásának is. De nem kezdődött el.

Hasonló helyzetbe került mára az irodalom is. a költészet halott – hallom innen-onnan. Gondoljunk Nietzschére, és reménykedjünk.

■

De gondolhatunk Illyésre is. A Költők egymás közt című verésnek első szakasza így hangzik:

Nem lehet tisztességes ember, / ki a versírást abbahagyja./ Az igazmondást hagyja abba.

■

Isten bizony: tiszta szívemből mondom, hogy parasztelődeimnek semmi közük nem volt az irodalomban megszületett szürrealizmushoz, mégis úgy fogalmaztak néha, mintha ők találták volna ki. Szíjjártó István bátyám asztalosmestere volt Zámolynak, de foglalkozása miatt – csak úgy mellékesen – az egész Fejér megye nyelvoktatását is rá lehetett volna bízni. Naponta nyolc-tíz ember fordult meg a műhelyében, akiket órákon át ő tartott szóval. Akár egy megedződött filozófia- és történelemtanár. Végigszenvedte az első világháborút, Ukrajna területén esett fogságban, s ha jól emlékszem Poltaván töltött tíz hónapot, fogolyként.

Tíz-tizenegy éves koromban az ő műhelyében lábatlankodtam legtöbbet, mert ott mindig történt valami. Emlékszem, egyszer koporsókészítés közben kérdezte meg az utcabeli boltosunk:

Koporsógyalulás és szegelés után meg tudja enni nyugodtan a vacsoráját?

Ettem én már halott mellett is az első háborúban. Nem tehette mást. Reggel lemértem a deszkákat, legyalultam őket, összeraktam, nemsokára jön a festés... De ha boltos öcsém, arra vagy kíváncsi, hogy amúgy mit érzek, elmondhatom. Újabban sok őszi ágrecsegést hallok a szívem felől.

Forrás: Magyar Nemzet

2010. október 30.