CSOÓRI SÁNDOR: TITOKRÁCSOK 1.

Kilencven évig hallgattunk a meghamisított trianoni békeőrültségről

Vasárnap este. Vagy inkább éjszaka már? Az ajtó fölött ketyegő fakeretes óra hamarosan elüti az éjfélt. Öt perccel ezelőtt kísértem ki jókedvű, zajos barátainkat a kertkapuig. Búcsúzkodás közben azt éreztem, hogy szívesen maradtak volna akár hajnalig is, különösen a férfiak, aki ezúttal nem az aranysárga tokaji bor kedvéért mondtak volna le az alvásról, hanem az órákon át húzódó viták izgalma miatt.

Évek, évtizedek óta rendszeresen összejártunk, hogy tarthassuk egymásban és magunkban is a lelket. Egyszóval: megtettünk mindent, amit megtehettünk. Mi voltunk az „elmaradott hagyományőrzők”, a „divatjamúlt hazafiak”, a „földalatti rasszisták”, hébe-hóba még földfelettiek is. A határon kívüli magyarok folyamatos emlegetésével mi haragítjuk magunkra a szerbeket, a románokat, a szlovákokat, a cseheket, az ukránokat, s nyilvánvaló, hogy még az álarcban köztünk sétálgató Istent is.

Ha mindezek a vádak – ködükkel és füstjükkel együtt – igazak volnának, baráti találkozóinkat nem a mai napra szerveztem volna meg, hanem június 4-re, a trianoni békeszerződés megkötésének évfordulójára.

Sajnos e napnak nincs meg az a riadóztató ereje bennünk, mint például az aradi tizenhárom kivégzése napjának, október 6-ának. Sokszor már napokkal előbb meghallunk magunkban egy-egy gyászdobot: igen, igen, ez már Damjanichnak szól meg Dessewffynek, Török Ignácnak s még tíz sokcsillagú társuknak, akik közül négyet golyó általi halálra ítéltek, kilencet pedig kötél általira. A kivégzés végrehajtója Fanz Bott volt, Brünn város hóhéra. Talán azt is tudják sokan, hogy ugyanezen a napon végezték ki Pesten Batthyány Lajost, a szabadságharcos ország miniszterelnökét.

Nem tudom, igazam van-e, de én hetedik gimnazista korom óta, valamiféle sugallatra hallgatva, máig azt hiszem, hogy Európa szabadságharcai és forradalmai közül a mi 1848-49-es forradalmunk volt a legköltőibb történelmi eseménye földrészünknek, amely jeleneteiben az ógörög tragédiákkal rokonítható. Az aradi vértanúk mellett gondolunk csak Petőfi halálára a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti mezőn, kozák lovasok áradatában. A tizenkilencedik század egyik legnagyobb lángelméje nem a keresztfán végzi, hanem áttüzesedett lópatkók alatt.

Vagy említsük meg Rózsa Sándor betyárcsapatát, amelynek tagjai bujdosóként éltek hazájukban, de amikor védeni kellett ezt a jégverte országot, hazát, éppolyan feltételek nélküli szívvel harcoltak érte, mint a tizenhárom fő-főember, a tizenhárom vértanú.

1930-ban születtem, tíz évvel a trianoni „békekötés” után. Tízéves voltam, amikor nagyjából megtudtam, hogy mit takar maga a fogalom. A földrajztanárunk úgy magyarázta el nekünk Trianon tébolyát, hogy a magyar történelem korábbi századaiban csak kétszer szakadt ránk hasonló végzet. Az első 1241-ben a muhi pusztánál, a „kalandozó tatárok” förgeteges győzelme miatt; a második a mohácsi vész pokoli óráiban, amelyet százötven éves török hódoltság hosszabbított meg. A harmadik az 1920-as trianoni „megegyezés” volt, amely még a török hódoltságnál is irgalmatlanabb s pusztítóbb máig.

A törökök sokáig nézték szülőhazánkból az eget, de amikor végleg elmentek, nem vitték magukkal sem Erdélyt, sem a Dunántúlt, sem a Duna-Tisza közét. Velünk marad Kassa, Pozsony, Nagyvárad, Beregszász, Kolozsvár, Eszék, Arad, Szabadka, Temesvár, Szatmárnémeti, Ungvár, Lendva, és még sorolhatnánk tovább tízesével a városokat és tájegységeket, a hegyek és a falvak százait.

Csehszlovákiának 61 630 négyzetkilométernyi országrészt adtak Trianonban. A románoknak 103 093-at. Tízezer négyzetkilométerrel többet, mint amennyi megmaradt nekünk, a csonka hazának. A történelmi Magyarország területe kevés híján 283 ezer négyzetkilométer volt kilenc évszázadon át. Trianon utáni 92 963 négyzetkilométer lett. Vagyis egyharmadára csökkent!

De Magyarországnak nemcsak a földjét vették el, hanem tízmilliónyi lakosát is, amelynek harminc százaléka színmagyar volt. Lássuk, milyen sors jutott a legnagyobb elszakított területrésze, Erdélyben és a Partiumban élő magyaroknak. Szinte elég, ha csak magát a Székelyföldet említem. Semmi sem indokolta, hogy a székely-magyarokat vérfoltos tálcán átadják a románoknak. Egyetlen szót se szólhatnék, ha például a köztudottam magyar Erdélyi Fejedelemség helyett sok száz éves erdélyi román fejedelemség őrizte, gazdagította, befolyásolta volna Erdély sorsát Mátyás király halála óta az első világháborúig. ….

Csoóri Sándor

Forrás:

Magyar Nemzet

2010. szeptember 4.