EMBER-RAGASZTÓ

A könyveim külsejére eddig gondosan vigyáztam. A belsejükre annál kevésbé. Igazság szerint körmöst kellene kapnom miattuk, mint elemista koromban Muharos tanító úrtól, aki, ha ételnyomot, ceruzafirkát vagy gyűrődést pillantott meg valamelyik tankönyvemben, azonnal kiállított büntetésből a katedrája mellé, hogy ne felejtsem el többé: a könyv nem naptár, nem asztalterítő, amelyet hétről hétre ki lehet mosni, sőt vasalni is.

Ugyanis én, olvasás közben, minden könyvemet alaposan összefirkálom. Egyik szövegrészt megkérdőjelezem, a másikat felkiáltójelekkel ugratom ki, a harmadikat aláhúzom, vagy három egymást erősítő vonalkával jelzem. Persze ezek a harsány jelölések nem úgy cifrították a könyvemet, ahogy egykor a régmúlt vagy gyűlölködő cenzorok szokták, hanem úgy, mintha a könyv írójával beszélgetnék. Ez a bölcselkedő rész remek, a másik kissé erőltetett, az egész tizenötödik oldalt pedig egyszerűen ki kellett volna hagyni. Úgy is mondhatnám, hogy – titokban – összefogva az íróval, újra megírtuk a könyvét. Természetesen csak alapos, nagyszerű könyvekkel lehet effélét végigcsinálni.

■

Nemcsak a regénnyel és az elbeszélésekkel történik meg hasonló furcsaság, hanem a versekkel is. Besenyei Ferenc egészen másképp mondta el Vörösmarty A vén cigány című versét, mint például Sinkovits Imre. Nemcsak a hangszín, nemcsak a shakespeare-i mélység lett volna más, hanem a tragikus remény minden sóhajtása is, holott szóról szóra ugyanazt a szöveget mondták.

■

Az április 25-i választás győztes éjszakáján Széchenyi István jelent meg előttem, anélkül, hogy számítottam volna rá. Mentünk haza Julival Ürömre és a József nádor utcai házunk előtt egy nagy, megmosdatott kő gurult elénk a Nagykevély tetejéről. És én egy villódzó Széchenyi-mondatot olvastam el rajta: Mindig méltó-feladat egy nemzetet megmenteni az emberiségnek.

■

Sok okos embert ismerek a környezetemben, de ezt mondhatnám úgy is, hogy Magyarországon jó őket látni, hallani nevetni, dühöngeni, de sajnos ez a nyüzsgő jelenlét csak rövid ideig tart. Utána órákig, sőt napokig azon töröm a fejemet, hogyan tudnék és valamilyen ember-ragasztó kenőcsöt fölfedezni, kitalálni, hogy hosszabb ideig is együtt maradhassanak.

■

Amelyik országnak, illetve nemzetnek nincs önálló szellemi életes, sosem lesz önálló kormánya.

■

Az igazi forradalmak – szinte mindig – szakítással járnak. Szakítással, kenyértöréssel. Bartók és Kodály forradalma azonban más természetű volt. Nem az elszakadás igazát keresték, ellenkezőleg, a múlttal való kapcsolatot teremtették újjá.

■

P.M., az a vöröses, lappangó, közéleti férfi nem nagy bűnöket szokott elkövetni, mivel ennél ő gyávább. De kicsiket folyamatosan! Emiatt, hogy élhessen: elaprózza magát az emberi nagyságot is. Úgy építkezik, mint hosszú-hosszú időn át a titkosszolgálat emberei: lépésről lépésre vérlázítóan ferdít.

■

Innen is, onnan is azt hallom, hogy mostantól kezdve mindenki jót akar cselekedni a politikai életben.

Tételezzük föl, hogy ez komoly szándék. De ha a megromlott demokrácia keretei között szeretnénk ezt az elképzelést diadalra vinni, máris bukfencezni kezd előttem a jövő. Miért? Azért, mert egymással ellentétesen akarni a jót, épp olyan végzetes, mint amilyen a reformáció és az ellenreformáció ütközése volt.

Megosztva végezni a jót: egyenlő lehet a rosszal is.

■

Egyik-másik politikus életében a lendületes, tetszetős beszéd és a magasban héjázó szónoklat a nemcselekvés formája is lehet.

■

Jó tíz évvel ezelőtt, Budapest egyik ferences templomában együtt szerepeltünk Böjte Csabával, a rend messze sugárzó, erdélyi emberével. Egyikünket se zavarta, hogy nem ugyanannak az egyháznak a megkereszteltjei vagyunk.

 

Szereplés után behívtak mindkettőnket egy, a templomhoz tartozó terembe, egy koccintásra. A templom plébánosa vidáman tisztelt meg bennünket azzal, hogy egy „szent embert” és egy „valóságos költőt” kér arra, kóstolják meg: iható- a gyöngyöző sárga bora. Egyszerre nyugtattuk meg, hogy a legendás miseborok között is megállná a helyét.

 

Koccintottunk. Gondolom, hogy Böjte Csabának ez a derűs pillanat ébreszthette föl az emlékeit. Jó néhány évvel korábban feltűnt neki, hogy az egyik ferences atya soha nem iszik vizet. – Vizet? A világért sem, csak bort! Megkérdezte tőle, hogy miért van ennyire rossz viszonyban a vízzel. A válasz egyszerű volt, de hibátlan. – Azért fiam, mert a vízben a halak paráználkodnak.

■

A huszadik század folyamán nemcsak a tudomány szakosodott, hanem a nagybetűvel írható Igazság is. Amiből pedig az következik, hogy sok újfajta részigazság nyüzsög és csapong körülöttünk. Forduljunk arccal egy pillanatra a demokráciánk felé. Két évtizeddel ezelőtt kigombolt ingnyakkal léptünk a felségterületére, hogy másnap és harmadnap kiszellőztethetjük Magyarországot, és új történelmet írunk magunkról.

Hát ez bizony nem sikerült!

A részigazságok újkori népmesékké alakultak át, és a mesemondók kéjjel, lágy hangon kezdték el meséiket: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörűséges, kádári diktatúra.”

■

És ha már a töredékes, csalfa igazságok is idekerültek a tollam közelébe, nem feledkezhetem meg Bertrand Russel angol filozófusról, matematikusról, logisztikusról, aki egyszer, nagyot sóhajtva, azzal állt elő, hogy ha véletlenül találkozna Istennel, azt kérdezné tőle: Miért nem adtál elegendő információt az embernek? Ha adtál volna, boldogabbak lennének.

■

Egy váratlan pillanatban a fiatal Illyés Gyula azt kérdi minden magyartól: Szerintetek mi bonyolultabb egy svájci óránál?

Illyés – regényesen szólva – körülnéz, s bölcsen súgja meg a választ: Egy alma!

■

Ha egy tájban gyönyörködöm, vagy ellenkezőleg, fintorogva járatom meg rajta a szememet, pontosan tudom, hogy nem én alkottam a kiserdőt, a „homok-rétet”, de közben azt is tudom, hogy a szóban forgó táj vagy a csodálkozás nem létezhetne nélkülem.

Vajon nem így vagyunk-e a társadalommal és az állammal is? Egyiket se mi hoztuk létre, de a mi eleven viszonyulásunk nélkül nem létezne.

Ezt a kissé képtelen, badar kérdést félre lehet söpörni, de aki megtenné ezt, előbb-utóbb diktatúrát készítene ismét elő.

■

Az alábbi történet nem kódorgó mese és nem is a képzelet szüleménye. Az idősebb nemzedékek körében néhányan még emlékeznek aljas kieszelőire, de az újabb nemzedékeknek már fogalmuk se lehet róla.

A történetet, jómagam, a botrány egyik szereplőjeként – Illyés Gyulától hallottam.

Az ötvenes évek elején Rákosi és Révai mindenkáron azt akarta, hogy idejétmúlt Himnuszunk helyett legyen egy másik himnuszunk. Újabb, lelkesítőbb, életrevalóbb és persze olyan, amelyik nem Isten nevével kezdődik.

A szöveg megírására Illyés Gyulát kérték fel, az új szöveg „megzenésítésére” pedig Kodály Zoltánt. Mindketten tudták, hogy ha vállalnák a felkérést, az a történelem megszentségtelenítése lenne, de ha tudták is ezt, mégiscsak személyesen kellett egyeztetniük.

 

Tanácskozásuk fél percig se tartott. Illyés azt kérdezte Kodálytól:

Szerintem ezt a történetet minden magyarnak tudnia kell. Éppen úgy, mint azt, hogy Árpád fejedelem vezérletével jöttünk be a Kárpát-medencébe.

 

Csoóri Sándor

 

Forrás: Magyar Nemzet

2010. július