FORRADALMAK ÉS ORVOSOK

Magától érthetően nem közéleti szerepekre gondolunk, mert a napi politika és a hippokratészi eskü nehezen egyeztethető össze, a kettő más-más „műfaj” keretébe tartozik. Amikor a klasszikus francia forradalomban Jean-Paul Marat doktor a royalisták, valamint a középutat képviselő girondisták ellen harcolva a király kivégeztetésére buzdított, önmaga erkölcsi halálos ítéletét is aláírta. Majd a nagy gall drámaíró, Corneille dédunokája: Charlotte Corday végzett vele egy tőrdöféssel, 1793 július 13-án.

Guillotine medicin neve a gyors és biztos kivégzés szinonimája lett, amely kétes dicsősség egy orvos számára, noha ő az esztelen, öncélú vérengzéstől elhatárolta magát. Ugyanakkor a párizsi kollégák többsége tette a dolgát: gyógyította a betegeket, kötözte a sebesülteket, attól függetlenül, hogy a barikád melyik oldalán harcoltak.

Az 1848/49-es magyar forradalom jellegét a nemzeti függetlenség akarat határozta meg, ezért a legjobb tanároktól /Balassa, Stáhly, Sauer, Schöpf-Mérei/ az elsőéves medikusokig egy emberként álltak a szabadságharc mellé. A megtorlás nem maradt el, bár mint látni fogjuk, meg sem közelítette azt, ami 1956. november negyedike után következett.

Mai szemmel már rendhagyónak számit az 1919. évi „őszirózsás forradalom” messianisztikus hatása a magyar orvosi elit nem csekély hányadára. Ugyanis vesztes háború után, ellenséges gyűrűbe zárt kis, megcsonkításra szánt országban revolúciót kirobbantani „osztályharcos” alapon óriási felelőtlenség. A királyi román csapatok a kommunista hatalom megdöntése címén vonultak be Budapestre.

A vörös délibáb csábításának olyan kiválóságok estek áldozatul, mint a fül-orr-gégész Ónodi Adolf, a szövettanász Péterfi Tibor, vagy Madzsar József. Ez utóbbiról még az igen kritikus Haynal Imre professzor is csak elismeréssel tudott szólni. Az orvosok „minősített többsége” persze akkor is tette a dolgát, esküjéhez híven, politikai rokonszenvtől függetlenül igyekezett segíteni az ország kivérzett népén.

A második / még vesztesebb / világháború után a szisztematikusan kiépített totális diktatúra, amely minden terminológiai nyakatekertség ellenére sokkal inkább volt a frusztrált, karrierista értelmiségieké, mint a kétkezi munkásoké, túlságosan is sokat foglalkozott a forradalmak történetével. Nem sejtve, hogy egyszer majd vissza is üthet. Minden addigi szocialista filmben volt legalább egy forradalmi felvonulás, a rendszer „rituális ünnepei” katonai rendezvények benyomását keltették. Így semmi meglepő abban, hogy 1956 október 23-án a tömegek rutinosan, fegyelmezetten vonultak az utcára demonstrálni, számon kérve az addigi szörnyűségeket.

A tömeg a saját lelkiállapotában követelt, a hatalom ugyanabban lőtt. Nem számolva a beláthatatlan következményekkel. A sebesültek, illetve halottak számával, mert az élet értékét keleti mércével mérték. Miként a szenvedés-adagot, a katorgától a GULAG-ig.

Érdekes, hogy 1956 orvostörténeti feldolgozása még várat magára. Egy-egy visszaemlékezés megjelenik, ilyen pl. Vilmosi Györgynek „Egy sebészorvos forradalmi naplója”, s legutóbb az Orvosi Hetilapban Laczay Andrásé, az egykori rabtárs Lambrecht Miklósra emlékezve. Még a különben igen gazdag emigrációs irodalom sem jeleskedik e téren, bár szeretném, ha Csernohorszky Vilmos barátomék ebben megcáfolnának. Vigyázzunk a történeti távlat kivárásával, mert véle fordított arányban fogy a szemtanúk száma. Magam is közéjük számítom.

Úgy vettem részt benne, mint Tolsztoj nagy regényében Pierre Bezuhov: szemlélődve, szorongva, semmit sem csinálva. Azt eddig is tudtam emlékeim alapján, hogy az első halálos lövések Debrecenben dördültek el. A rendőrség közelébe csak a munkások mertek vonulni, mi megfelelőnek vélt távolságból figyeltük a történéseket. Négy halottja lett ennek az értelmetlen sortűznek, s Koczogh Ákos professzort azért távolították el november 4.-e után a világirodalmi tanszékről, mert a temetési szertartáson áldozatoknak nevezte a halottakat.

Mindenki a rádiót figyelte, az Irodalmi Újságot falta. Jó lett volna bizony naplót írni, mert a memória olykor megcsalja az embert. Mégis: nem lehetett elfeledni Illyés Gyulának az „Egy gondolat a zsarnokságról”, Tamási Lajosnak a „Piros a vér a pesti utcán” című szívbemarkoló versét, Németh Lászlónak az „Emelkedő nemzet”, Déry Tibornak a „Barátaim”, valamint Füst Milánnak az „Elégia Thukydidesz modorában” című megrázó írását.

Ebben a lázas légkörben kerültem egy teherautó tetején október végén a fővárosba. Szétnézni, kíváncsiságból. Öcsém a Mária utcai állatorvosi kollégiumban lakott, én is ott húztam meg magam. Láthattam, hogy a betört kirakatok értéktárgyai érintetlen maradtak, az utcákon a pénzgyűjtő ládák bankjegyei gyűlnek, őrizetlenül is. Láttam a cirkáló pesti srácokat, olykor a puska nagyobb volt náluk. Napok alatt fogalommá vált a Korvin-köz, a Kilián-laktanya, a Széna-tér. Egyszerre ismert hős lett Maléter Pál, Szabó bácsi, Dudás József, Pongrácz Gergely. Új folklór és humor született, pl. esti mese a rádióban: „jó estét gyerekek, a barikádokon vagytok már?”.

Láttam a Köztársaság-téri „ásatásokat”, a markológépek katakomba-kutatását. Aztán november 4-én ágyúdörgésre ébredtünk. A rádióban elhangzott Nagy Imre segély-kiáltványa. Magamra kaptam lenge öltönyöm, s átsurrantam a közelben lévő II. sz. Sebészeti Klinikára, ahol már mindenki a „fedélzeten”, azaz a műtővé átalakított pincehelyiségben tartózkodott. Rubányi professzornál naivan friss diplomás orvosként „szakmai szolgálatra” jelentkeztem. Akadt ott operatőr bőven, mentősök is, sokkal bátrabbak, vagányabbak és jobb helyismerettel rendelkezők.

Dicsekvésre aligha érdemes, hogy rövid ideig egy odavetődött belga újságírónak voltam a tolmácsa. Aztán kalandos vargabetűkkel kerültem később haza.

De ott, a professzor irányításával Kölley adjunktustól Berentey tanársegédig /nevüket akkor hallottak először / mindenki operált. Ha ez eddig szóra sem érdemes, hogyan dolgozhattak a Péterfi-kórházban? Az irányító Lambrecht Miklós kollégát ugyanis 15 évre ítélték érte.

Negyven esztendő távlatából megállapítható, az egészségügyben különösen a sebészek és a mentősök végeztek emberfeletti munkát. Az utóbbiak közül nem egy lett bátorságának az áldozata. Nem tudom, van-e az 56-os mentősöknek emléktáblája. Ha nincs, ideje lenne pótolni. Arról sincs statisztikai kimutatás: hány orvost vontak felelősségre - Marat - és Che Guevara-szerű hivatásos forradalmár kollégákkal nem találkoztam, hivatásukhoz méltó helytállókkal annál inkább. Több főorvost, beosztottat mozdítottak el helyéről, noha az emigráció első hulláma már relatív orvoshiánnyal járt.

Az azóta elhunyt Lambrecht Miklós barátomtól hallottam: a váci fegyház kórháza tele volt elítélt orvosokkal. Jó lenne sine ira et studio, illetve pro memoria listát készíteni a forradalom aktívan részes kollégákról. Míg nem késő. A mózesi negyven év elmúlt. Igaz, az ígéret földjétől még messze vagyunk, de remélhetőleg új fáraók fogságába nem fogunk visszakerülni. Ha igen és önként, akkor megérdemeljük.

Szállási Árpád dr.

1996. július