HONFOGLALÓ ŐSEINK GYÓGYÍTÓ SZOKÁSAIRÓL

Az ázsiai nomád népek történetét, szokásait, egészségügyét többnyire a szomszédos nagy kultúrák írásos forrásaiból ismerjük. Ilyen a kínai, a perzsa, az ószláv és a görög, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A hellén historikusokat külön hely illeti meg, hiszen Hérodotosz és Bíborbanszületett Konstantin írásai között több idő telt el, mint amióta a magyarok a Kárpát-medencében államot alapítottak.

Igaz, az ógörög történetírás egyik atyja minden lovasnomád népet szkítáknak nevez. Bölcs Leó császár fia viszont a Duna-Tisza közének új megtelepültjeivel került közvetlen kapcsolatba. Herodotosz megfigyelései rendkívül érdekesek és szakszerűek. Leírta, hogy a szkíták természetes szaporodása azért alacsony, mert a férfiak heréje a sok lovaglástól férfikoruk delén elsorvad, a nők méhe pedig rendellenes helyzetbe kerül. / Retroflexio uteri /. Az ő korából származik az a gyönyörű aranyedény, amelynek egyik oldalán egy harcos szakszerűen fáslizza sebesült társa lábát, a másikon a fogeltávolítás legegyszerűbb módját láthatjuk.

Bíborbanszületett Konstantin hasonló megfigyeléseket nem tett, tudósításai mégis felbecsülhetetlen értékűek. Az ősi gyógymódok nyomait mégsem csak írott forrásokban kell keresnünk. Segítségünkre lehet régészet terén a paleopatológia, mert a csontok sok mindent elárulnak.

Pl. Végeztek-e trepanációt?

Gyógyultak-e és mennyire a helyrerakott törések?

Akadt-e a csigolyákon szuvas elváltozás? A leletek szerint igen. Milyen lehetett a honfoglaló törzsek antropológiai összetétele, a normál testmérete, az átlagos életkor? Csupa olyan kérdés, amelyre a test szilárd váza évezredes távlatból is választ tud adni.

Harmadik hiteles forrásunk a szinte napjainkig megmaradt népi gyógyászat, amely a legmodernebb medicina ellenére is szinte a reneszánszát éli. Gondoljunk a csontrakó mesterekre, a gyógyító amulettek kultuszára /a magas vérnyomásnál használt „speciális” karkötő is annak számit /, és főképp a gyógyfüvesekre.

ABC-sorrendben haladva „Álomhozó fű” az atropa belladonna. Az „Áldott-fű” / centauria benedicta / őseink gyógykészletében gyomorerősítő hatással bírt. A „Boldogasszony rózsája”, vagy kövirózsa /septemvirum tectorum/ kifacsart nedvét egyes vidéken még ma is fülfájásra használják. A „Boldogasszony tenyere” /tenaceum balsaamita/ gilisztahajtó hatással bírt.

Kálmány Lajos gyűjtéseiből tudjuk, a Boldogasszony kultusz már a kereszténység felvétele előtt létezett a magyaroknál. Nevezetes és minden hazai orvostörténeti munkában megtalálható a „Csaba-íre fű” / Poterium /, amely gyengén összehúzó hatásával a sebgyógyulást segítette elő. A monda szerint Csaba vezér ennek segítségével állította talpra az elesett vitézeit. Ezért óriási becsben tartották. A „Golyvarontó fű” /ranunculus ficaria/, ahogy nevéből is kitűnik, „gugás nyak” gyógyítására volt használatos. A “Hasindító fű” / euphorbia / célját nem kell külön értelmezni. A „Hideglelést gyógyító fű” / gentiana centaurea / lázas betegségek ellenszere volt. Az „Innyújtó fű” / gratiola officinalis / reumatikus fájdalmaknál került alkalmazásra. A „Kelés-fű” / scabiosa arvensis / tályogot érlelő hatása még Melius Herbáriumában is ugyancsak méltatott. Akadt „Szépítő fű” / lepidium latifolium /, „Szerelem-fű”/ amarathus caudatus /, kozmetikai, illetve vágyfelkeltő célból. A „Torokgyík-fű” / scrophularia nodosa / nyilván többféle torokbaj: diftéria, mandulagyulladás, afta szuverén szere lehetett. A zárójelben felsorolt Linné-féle binominális terminológia is azt jelenti, megfigyelésük helyesnek bizonyult.

Egyáltalán nem meglepő a névsor végén a sok „Vérállató fű”. Ilyenek: a pásztortáska / Thlaspi bursa past ./, a galamb-gerely / geranium columb./, valamint a sanguisorba officinalis. Őseink füves pusztákon éltek. Nyilván megfigyelték az évszakokkal együtti flóra-változást, és ahogy a sok egyformának látszó közt az egyes állatokat, úgy a növényeket is megkülönböztették egymástól.

Mint minden természeti nép, a mienk is hitt a láthatatlan lények erejében. Rontók, boszorkányok, kísértetek, hegyi, vízi, erdei ártó szellemek testi és lelki bajokat egyaránt okozhattak. Ellenük a sámán védekezett. Szinte a legutóbbi időkig ismerték a szemmelverést, amelyre különösen az összenőtt szemöldökű személyek voltak alkalmasak. Régi népköltészetünkben a védekező ráolvasás ritmusait megtalálhatjuk.

A varázslást végzőknek testben-lélekben tisztának kellett lenni. Bizonyos rítusok végzése előtt meg kellett mosakodnia, tiszta ruhát venni. Ahogy Berde Károly professzor írja „A magyar nép dermatológiája” című klasszikus munkájában: „nincs az a liturgikus művelet, ami szigorúbban volna előírva, mint a varázsló gyógyítás műveletei. Az anyag és a tárgy, amit a varázsló munkája közben használ, csak mintegy vehiculuma, hordozója és közvetítője a gyógyító erőnek, de nem bárhogyan beszerezve, vagy bárhogyan alkalmazva. Mindennek módja, szabálya, előirt, feltételei vannak”. A népi értelemben vett gyógyító tudomány évezredek óta szájhagyományként szállt nemzedékről nemzedékre. Arra is vigyáztak, hogy egyazon családban maradjon.

Akadtak persze született tehetségek, vagy születésüknél fogva megjelöltek, pl.: a család hetedik gyermeke, a burokban született, vagy aki hat ujjal /táltos jelnek tartották még a csecsemő Ady Endrénél is /,illetve foggal jött a világra.

A sámán, illetve táltos után a bába, majd a kovács következett, aki foglalkozása révén lett az egészségügyben illetékes. A bába elsősorban a szülés, a gyermekágy és a gyermekbajok körüli teendőket látta el, míg a kovács inkább „traumatológiával” foglalkozott. Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak egyik ember a másiktól, hanem egyik törzsbeli a másikétól sokat sajátíthatott el.

Őseink gyógyító szokásairól köteteket írtak össze. Részben annak bizonyítására, mit jelentett egy nép életében az életösztön és a tapasztalat. A régi javasember mesterien tudta megnyerni páciense bizalmát. A múlt népi gyógyásza maga is hitt abban, amit csinált. A maiakról ezt nem mernénk állítani. A kereszténység felvétele után az ősi hiedelemvilág vallási elemekkel színeződött. Kialakult egy folklorisztikus érdekességű etnomedicinális hagyomány-rendszer, amelyet sem lebecsülni, sem túlértékelni nem szükséges. Önmagában is érdemes a millecentenáris megemlékezésre.

Szállási Árpád dr.

1996. június

.