MEDITÁCIÓ A MAGYAR „ÜGYNÖKI” MÚLTRÓL

Az írás alcíme: „Hallgattassék meg a másik fél is.”

Az „Élet és Irodalom” (?!) és ez alapján egy esztergomi közösségi portál 80. születésnapjára időzített egy olyan írást Szállási Árpádról, melynek vádjait, célját értetlenül fogadták azok, akik tőle tanultak, akik tudják, róla, hogy nem halmozott vagyont, minden értékét a könyvekbe, a medicina történetének oktatásába fektette.

Családorvosként emberek gyógyítására tette fel az életét Kesztölctől Esztergomig.

Akik ilyen írásokra képesek, megjelenésüket támogatják - egy 80 éves tanár, adott esetben Szállási Árpád születésnapjára időzítve – azok mindenre képesek.

Szállási Árpád tanár úr az ekór-lap-hoz eljuttatott írását közöljük az alábbiakban

Ez a vád valóban „vörösvonalként” húzódik végig a különben is elég sok viszontagsággal és kudarcokkal teljes / és terhelt/ történelmünkön. Egyes vélemények szerint már Szent István az volt, amikor a nyugati kereszténység képviselőjeként tűzzel-vassal honosított meg egy tőlünk idegen életformát és kultúrát. Most lépjünk nagyot. Szapolyai János szintén „ügynök” volt, aki először tudatosan maradt ki a végzetes mohácsi csatából, mintha az megváltoztathatta volna a végeredményt.

Majd az önálló erdélyi fejedelemség megteremtésével nem tagozódott be, moszlimmá vált tartományként a nagy szultáni birodalomba. Nem beszélve Fráter Györgyről, aki Erdély védelmében, ritka kivételként „kettős ügynök” volt, míg az egyik fél, az ő esetében a bigott katolikus Habsburg hatalom, mint a saját papját, puszta gyanú alapján orvul meg nem gyilkoltatta. Vastag lexikont töltene meg a kisebb spionok listája, akiknek az ügyét utólag sem tisztázták és nem szól értük az a bizonyos rehabilitációs harang.

Az igazán prototípus Károlyi Sándor példája. Miután a Fejedelemmel, majd az itthon maradt kuruc brigadérosokkal egyetértve megkötötte történelmünk legkedvezőbb kompromisszumát, ama nevezetes Szatmári békét, amikor a kurucok közül senkinek a hajszála meg nem görbült, nagy riválisa, az akkor már lengyelföldön védelmet találó Bercsényi Miklós „természetesen” spionnak titulálta. Fel sem téve azt a kérdést, hogy a nyolc éves küzdelem és a pestis által alaposan megritkított „rongyos dolmányú síró kurucoknak” milyen esélye lett volna a kor legtehetségesebb hadvezére, a híres török-és franciaverő Szavoyai Jenő herceg csapatai ellen?

A 18. század második fele ilyen pregnáns példával nem szolgálhat, annál inkább Franciaország, ,nemcsak a politikus Danton, Desmoulins, Saint-Just, Marat, hanem a zseniális tudós Lavoisier és az abszolút ártatlan költő André Chénier tragikus sorsával, de ez „nem a mi asztalunk”.

A 19. század hazai bécsi ügynökeinek leghíresebb és hírhedtebb példája természetesen Görgey Artúr, akit nem kisebb emberek, mint itthon Vörösmarty Mihály továbbá az akkor már külföldnek számító Viddinből Kossuth Lajos nyilvánított írásban ügynöknek és árulónak.

Petőfi Sándor Kossuth Lajosra nemhogy az ország, de egy kecske vezetését sem bízta volna. Az egyik lángelme ezzel nem oltotta ki a másikat. Károlyi Sándor és Görgey esetében máig vitatkoznak, főleg a nem szakember, fanatikus amatőrök. Szerencsére ebből a besorolásból a Haza Bölcse kimaradt.

A magyar 20. század több történelmi tabló-kötetet töltene meg. Rajongott költőmnek, Ady Endrének sem volt mindenben igaza a politikus Tisza Istvánnal szemben, pl. amikor egyik 1914-ben megjelent versében „vad geszti bolondnak, gyújtogató csóvás embernek” titulálta. A vaskezű miniszterelnöknek módjában lett volna a beteg költő katonai felmentését megakadályoztatni, aki egy nagy fegyelmű, alkoholtilalmas kaszárnyában az általa oly szépen megénekelt „nótázó vén bakák közt” két hónap alatt biztosan elpusztult volna. És akkor nem születik meg „A halottak élén „ című csúcskötete.

Az „ügynök-áruló „Hatvani Lajos írta meg az egyik első, nem magyar nyelvű Trianon-ellenes munkát: „ Das verwundete Land,/ Berlin, 1925/. Illyés Gyulát jobbról-balról annak tartották. Jobbról, mert „lepaktált a bolsevista zsidókkal”, balról, mert ő lett volna József Attila tragédiájának a fő okozója. Elvégre őt hívták meg az 1934. évi oroszországi írókongresszusra, másrészt még Flórától is „megfosztotta”. Mintha nem a közös Múzsa döntött volna.

Egyformán kedvence volt Gömbös Gyulának, Révai Józsefnek és Aczél Györgynek, állították a mindenkori „jóakarói”. Nagy bölcsességét bizonyítja, hogy egyik vádat sem tartotta válaszra érdemesnek.

Bonyolultabb volt a helyzet a Kádár-Aczél nevével illetett több mint négy évtizedben. Ahol több biztosítási rendszer garantálta a „legvidámabb barakk „létének jogosultságát. Egyrészt az óriási többségében amatőr apparátus: a 70 ezer munkásőr állandó készenlétben tartásával és a legalább akkora belső-külső hírszerző monstrum megszervezésével. A feljelentős hazai hagyományokra alapozottan. Másrészt, aki nem érezte itt jól magát, nyugodtan „disszidálhatott”.Nem feltétlen politikai okból, inkább a jobb lét és boldogulás reményében. Nem mindenkinek vált valóra az elképzelése.

Többségük alig várta, hogy leteljék a külhoni állampolgársághoz szükséges idő, az első útja hazavezetett. Akkor itthon már néhány tisztes másként gondolkodó értelmiségi kivételével senki nem gondolt rendszerváltásra. Orwell nevét nagyon kevesen hallották, még kevesebben olvasták, azok sem hittek neki.

Az országnak volt 800 ezer párttagja, igen sok ismerten elkötelezett társutasa. Tekintettel, hogy a „beszervezés-behálózás „lehetősége alól a fenti közel egymillió ember mentesült, mint ahogy az a néhány öreg „reakciós bölény” is, maradtak hát az „elkötelezetlenek.” A többnyire apróbb stiklikkel zsarolhatók. Azok a kis nyulak, akik rettegtek a mindig támadásra kész agaraktól. A legtöbbjüknek nem is volt mit „besúgni”, hiszen nem lehettek olyan helynek még a közelében sem, ahol nagy titkokat őriztek. A kritikai véleményüket viszont sokkal szellemesebben is nyíltabban mondta el a színpadon Hofi Géza, az irodalomban pedig Moldova György.

Az „ideiglenesen itt tartózkodó” szovjet csapatok fegyverzeti készültségéről nyilván sem az XY fedőnevű kisembertől értesültek a „fellazítani törekvő” imperialisták. Profi felvevő gépekkel és kocsikkal járhatták a profi turisták kicsiny hazánkat, több áhított valutát hoztak, mint amennyi használható hírt kivittek. A nagy apparátus viszont tovább létezett, vicces volt látni a nyolcvanas években is vidáman masírozó dobtáras szürkeruhásokat, ugyan kik ellen védtek akkor a „munkáshatalmat”, amely már csak Kádár János vágyálmaiban létezett!

A főfoglalkozású kihallgatók pedig tették a megszokott dolgukat, elvégre ezért kapták a feltehetően nem kis fizetésüket. Majd elkezdődött a „nagy helyezkedés”, amelyről a kis emberek szinte semmit nem tudtak. Hétvégén művelték a kiskertjeiket, meghallgatták sörözés közben az akkor még színvonalas hazai focimérkőzéseket, a nagypolitika őket nem érdekelte. Bizonyíték volt rá a rendszerváltás iránti közömbösségük.

Külön fejezetet érdemel azon ösztöndíjas tehetségek esete, akikkel olyan „együttműködési papírt” írattak alá, hogy információkat küldenek a kinti, nem csak tudományos megfigyeléseikről. Néhány ilyen fiatallal magam is találkoztam, abban az elhatározásban tették, hogy lényeg az útlevél kézhez vétele, utánuk az özönvíz, úgysem fognak visszajönni.

Ez csak rendszerváltásig volt érvényben, de a morálisan indokolt elvándorlás akkor gyorsult fel. A nagy számok törvénye szerint feltehetőleg a hazajárók között is akadtak „informátorok”, bizonyára olyan szánalmasan csekély hatásfokkal, mint az itthoniaké, akiket kétévenként néhány dollárral a zsebükben/ a többit, ha volt, elkobozták a határon/ kiengedtek külföldre. Párttagság és baloldali elkötelezettség ez alól szintén kivételnek számított.

Talán illetlenség nagy elődökre hivatkozni, de ugyanezen nem épületes hazai hagyomány a kádári korban szinte tragikomikusan folytatódott. Szerény személyem 1960 óta foglalkozik orvos történelemmel és 1964. óta igyekeztem minden nemzetközi orvostörténeti kongresszuson részt venni, valamint előadás tartásával igazolni. Egy kivételével mindig a saját költségemen, tehát sátorlakóként, mint konzerveket fogyasztó. Az előadások megtartása korabeli külföldi kiadványokkal igazolhatók.

Jellemző, hogy minden „szocialista” országban létezett kötelező orvostörténeti oktatás, kivéve Magyarországot. Ez szintén ellenőrizhető! Minden nemzetközi kongresszuson főleg az utódállamokat népes küldöttség képviselte hivatalosan és hivatalból ellátottan, nem sátorban, - kivéve kishazánkat. Ez persze csak a kapitalista országokban tartottakra vonatkozik. Hiúságból vagy patriotizmusból, de ezt pótolni igyekezve jártam ki nyugati kongresszusokra

Beszámolóimat az Orvosi Hetilap, olykor más fórum is mindig leközölte. A nemzetközi orvostörténelmi kongresszus eredetileg francia ötlet volt, de a hetvenes években már e téren is elkezdődött az „anglománia”. Az alelnök Louis Dulieu professzor azért hívott meg mindig, és haláláig leveleztünk, mert én a románokkal együtt, bár egyre szerényebb eredménnyel, de még a frankofon vonalat képviseltem. Így lettem mind Sienaban / 1968/, mind Párizsban / 1982/ üléselnök. Ez utóbbiról Honti József barátom magnófelvételt készített. Ma is megvan a gyűjteményemben.

Londonban /1972/ Schultheisz professzorral, Düsseldorfban /1986/ Schultheisz Emil professzorral és Antall József főigazgatóval volt szerencsém együtt lenni. A kinti magyarokat legszívesebben kerültem volna, de nem tehettem. Pl. Böröcz Józsefet, az autószerelőt, aki képletesen egy füzér paprikáért mindig megbütykölte 1958-as kiadású, használtan vett Opelomat, amely 1982-ig hűségesen szolgált. Másrészt a könyvből tanult nyelvi ismereteimet igyekeztem kint gyakorolni. A kitűnő Csernohorszky Vilmos barátom meghívásait sem lehetett visszautasítani, annyit köszönhetek neki. A 42 esztendős körzeti orvosi ténykedésem alatt egy új Skoda Octavia, egy használt Opel Rekord és egy, szinte a roncstelepről összeeszkábált WV volt az „autóparkom”.

Összvagyonom társasházban egy könyvtár, pedig a szintén szakmabeli párommal mindig szerényen és takarékosan éltünk. Nem akármilyen gyarapodás! Kimutathatóan 18 nemzetközi kongresszuson tartottam előadást, főleg francia nyelven. Több mint félezer dolgozatom és 20 könyvem jelent meg, miközben 68 éves koromig körzeti, illetve családorvosi ténykedést láttam el Esztergomban, négy évig véle párhuzamosan Debrecenben előadtam, 1998 óta pedig folytatom az orvostörténeti disciplina oktatását, szakavatott vélemények és az önkéntes hallgatók száma szerint sikerrel.

Ezért habilitáltak az arra illetékesek l999-ben magántanárrá. Ezt honorálta 2010 június 18-án a Debreceni Egyetem 80. születésnapom alkalmával megfelelő kezekből kapott díszoklevéllel és ezüstéremmel, s ugyanazon a napon / lehet ez véletlen? / az Élet és Irodalom egy ellenem indított durva támadással. Az állítólagos „ügynöki” múltam okán. Nyugodt lélekkel jelentem ki, én mindig csak a magyar orvostörténelem „ügynöke” voltam. De annak igen lelkes. Lévén átlagtehetség, másra sem erőm, sem időm jutott. Senki ne értse félre, a mennyiség még nem garantálja a minőséget. Teljesítményemtől nem estem hasra, sem a fejemre, de én írtam meg először az ezeréves Esztergom egészségügyi történetét és megtaláltam az Országos Levéltárban Babits Mihály kórlapjait. Azokat előbb szaklapban, majd kötetben publikáltam, így beépült a hatalmas Babits-bibliográfiába. Esztergom díszpolgárrá választásomnál ezek voltak a fő szempontok. Nagyecsednél a II. Rákóczi Ferenc Gyűjtemény ajándékozása

Meglepett a támadó személye: Kadarkay Árpád, hiszen én az itthoni családjának az orvosa voltam, míg be nem kerültem Esztergomba / 1968/. Ismeretség igen, de barátság nem alakulhatott ki köztünk míg pl. a szintén kesztölci festőművész Nyilasi Tiborral igen/.

Állításaiban igen sok a bizonyítható valótlanság és az ellentmondás. Nem felel meg a tényeknek, hogy forradalmár lett volna. Pár évvel ezelőtt jelent meg Barsi Szabó Gergely példaértékű szociográfiai munkája: „A kesztölci köztársaság 1956” / Timp Kiadó, 2006/, amelyben Kadarkay nevű személlyel nem találkozunk. Még az adatközlők között sem, pedig a szorgalmas szerző minden fellelhető emigráns személyt megkeresett. A még élő koronatanúk és a levéltári dokumentumok sem utalnak ténykedésére.

Tehát itt valami sántít, az egész utólagosan kitalált blöff. Később kifejti, hogy a belbiztonsági szolgálatnál dolgozó volt osztálytársa, a már elhunyt Valovics Ferenc a disszidálása óta figyeltette / tehát 1956-től /, másutt pedig hogy 1967-ben én hívtam fel rá a belügyiek figyelmét. Igen, én 1960 tavaszán kerültem a kigúnyolt „köztársaságba”, de a nyomozók nem Kadarkay Árpádot, hanem a már négy éve bujkáló Simonek Lukácsot, a forradalom egyik valódi vezérét keresték.

A három fő vezetők közül egyik emigrált, Lukács „eltűnt”, a harmadikat felakasztották. Simonek Lukácsra is ez sors várt volna. A nyomozók tudták, hogy az orvosnál előbb-utóbb mindenki megfordul, tehát foglalkozásomnál fogva a fókuszba kerültem. Az apa, id. Simonek Lukács csak tőlem szerezhette az asztma ellenes gyógyszert /Asthmamid/, az is nyilvánvaló volt, hogy nem magának. Kézi gyógyszertárból ki lehetett adni más receptre is. Akkor már többen tudtuk Lukács búvóhelyeit, de senki nem árulta be. Lám csak ha „besúgó” lettem volna, Lukács aligha ússza meg az 1963-as amnesztiáig.

Nem volt valami nagy hőstett hallgatni, a kesztölciek előtt viszont le a kalappal! Ajánlom honfitársaim figyelmébe ezt a kis könyvet. Vajon egy hasonló méretű magyarok lakta helyiségben, megúszta volna-e egy Simonek Lukácshoz hasonló forradalmár? Tartok tőle, hogy nem! Kadarkay hivatkozik egy állítólagos villanyírógép megjavíttatására. Könnyű ellenőrizni, hogy akkor még legföljebb a főváros főhelyein létezhetett villanyírógép. Esztergomban, pláne szervize biztosan nem. Aztán a Fürdőszálló-beli talákozás. Ezt jobb lett volna elhallgatnia. Ott nem politikáról volt szó.

Saját elmondása szerint baráti köréhez tartozott: Heller Ágnes, Konrád György és Szelényi Iván. Ezt egyszer nékem is említette. Ám hogy közéjük jártam volna belügyeseket informáló szándékkal, ezt illő, sőt kötelező lenne azért dokumentumokkal bizonyítani. Pl. hogy a fentnevezett és még szerencsére élő illusztris személyek találkoztak-e valaha velem, vagy tudnak-e egyáltalán a létezésemről? Nem tudom elképzelni, hogy valótlanságot állítsanak a cikkíró kedvéért. Tehát nem értem Kadarkay Árpádnak sem a szándékát, sem az időzítését .

A szándékát azonban sejtem. A biztonság kedvéért újra átnéztem a Borbándi Gyula által szerkesztett „Emigrációs lexikont”. Alapos munka, aki pár cikket összeizzadt, annak már külön címszó alatt jutott. Pláne a professzorokénak, Szász Tamástól Kerényi Károlyig. Kadarkay Árpád a névmutatóban kétszer szerepel.

Lefordította és 1978-ban kiadta Bölöni Farkas Sándor nagyszerű amerikai útinaplóját, tisztelet érte. Egy példányt én is kaptam belőle. Ez a munka különb kivitelezést érdemelt volna a gazdag Kaliforniában egy professzortól. Így emlékeztet egy 50-es kiadású, puha fedelű hazai pártbrosúrára.

A másik műve, „Human Right in American and Russian Political Thougth”/ Washington,1982/ a szakemberek szerint sem akkora teljesítmény, amely nagyon hiányozna, ha nem lenne. Ezt hosszú hazai ösztöndíj nélkül is meg lehetett volna írni. Barátaimtól tudom, hogy Kadarkay neve nem tartozik a magasan „jegyzettek” közé. Ha tévednék, sorolja fel a műveit a kitűnő bibliográfus Borbándi Gyulának címezve. Megteheti, még nem késő!

A nagy Buffon / nem a Torino kapusa/ szerint „a mű minden, az ember semmi” / l’oeuvre c’ est tout, l’homme c’est rien /, s ez alól Kadarkay Árpád sem kivétel. Nem mindegy, hogy valaki a világelső Harvard Egyetemen ad elő asztrofizikát, vagy a Tokahama Egyetemen politikai tudományokat / political sciences /. Lehet mindkettőnek professzori titulusa, a kettő mégsem ugyanaz. Puskás Öcsi is focista volt, Zutyinger II. is a vecsési gyümért csapatából. Mégis „micsoda különbség”, ahogy Pesten mondják.

Sosem tagadtam, de nem is dicsekedhettem azzal, hogy minden nyugati utam előtt és után „tájékoztató és tájékozódó „ szándékkal magnószalagra véve/ persze a zsebben/ kihallgattak, amelyekben sok „furcsa magyarázkodás” lehetett és nem jó érzéssel bár, de mégis kíváncsian hallgatnék vissza. Jelentést szerencsére nem írattak velem. Aki talál, mutassa be a másolatát és én akkor restelkedve megkövetem

Az egész jelenséget szégyenletesnek kell tekinteni. Vadászati hasonlattal élve egyazon eseményben a nyúl és az agár helyzete nem egyenlő. A nyúl soha nem akar az agárral találkozni, az indul el a gazdája irányításával hajtóvadászatra. A nyúl bizonyára mindent elkövetne az életben maradásáért. Mert sok zsarolásban a puszta lét volt a tét.

Egy-két sarkított adattal egy életet tönkre lehetett tenni. Indokoltnak tartható a közzététele, ha valaki később politikai karriert akart befutni. De aki soha senkinek nem ártott, később pedig csömörében mindig messze elkerült minden politikai mozgalmat, annak a nyugdíjas napjait felesleges megkeseríteni!

Koromnál fogva még emlékszem az Élet és Irodalom indulására, sokáig járattam is. Pár kivágott kitűnő cikkét máig őrzöm. Sajnálom, hogy a politikai hecckampányok hevében ide jutottak.

Aztán hol vannak azok a bizonyos személyiségi jogok? A saját gyermekét brutálisan meggyilkoló apa nevének csak a kezdőbetűit lehet kiírni, míg a másikét teljesen, a címével együtt. Nem nehéz a „Ki Kicsoda” kötetből kimásolni.

Nagyon szomorú ez, de talán segít eltávozni ebből a megutált világból. E téren „kitűnő” munkát végeznek. Akár gratulálhatnék is. Azt már nem mondhatom a mások nevében, hogy” uraim, sok sikert és csakis így tovább!”

Tisztelettel: Szállási Árpád dr.