IN MEMORIAM DR. BOHÁR LÁSZLÓ / 1915 – 1986 /

95 éve született Bohár László neve. Egykori kollegánkról keveset tudtam, és valószínűleg keveset tud a mai orvosnemzedék.

Viszont szerencsés helyzetben vagyunk, hisz fia, ifj. Bohár László ma is velünk dolgozik, a CT laboratórium vezetője. Megkértem, az emlékezésre, hogy megtudjuk:

 

Megkapva Osvai főorvos úr felkérését, hogy foglaljam össze édesapám, Dr. Bohár László életútját, még nem tudtam, milyen hálátlan feladatra vállalkozom. Hogyan lehetne a rendelkezésemre álló néhány írásos dokumentum és egyre fakuló emlékeim alapján méltóképpen bemutatni egy orvos életét, aki négy évtizeden keresztül viselte gondját egy Komárom megyei település, Tokodaltáró lakosságának?

 

Hogyan tudnám hitelesen érzékeltetni, hogy ez a körorvosi élet mennyi fáradtsággal, lemondással járt? Gyermekként természetesnek tűnt számomra, hogy apám szinte egyetlen éjszakát nem aludt végig, sokszor kétszer-háromszor is beteghez hívták, nem számított ritkaságnak, hogy havas téli estéken lovas szánkóval vitték beteghez a világtól szinte elzárt Ótokodra. Ennél csak az volt rosszabb, mikor bányabalesethez szólította a kötelesség és a szokásos fehér köpeny helyett bányászruhában, ’’kobak’’-kal a fején indult el otthonról.

 

Ezeket az éjszakákat nem csupán édesanyám töltötte ébren, hanem mi gyerekek is nyugtalanul forgolódtunk ágyunkban, amíg haza nem ért. Mégis, közel két évtizeddel a halála után visszagondolva alakjára, a hivatásához való viszonyára úgy érzem, hogy azon szerencsések közé tartozott, akik munkájukban megtalálták az örömöt, esetenként a sikereket és mindenképpen hasznos, teljes életet élt.

 

Dr. Bohár László 1915-ben a Tolna megyei Sárszentlőrincen született, ahol édesapja evangélikus lelkészként szolgált. A három gyermekes papi család nem sokáig élhette a nyugalmas vidéki életet, mert az apa az 1919-es kommün idején egy újságcikkben, valamint a szószékről is hangot adott a földosztást sürgető véleményének. A felsőbb egyházi hatóság ezt a „lelkészhez méltatlan” politikai állásfoglalást azzal büntette, hogy eltiltotta hivatása gyakorlásától.

 

Ekkor költöztek Budapestre, ahol nagyapám bírósági tisztviselőként igen szerény fizetésből tartotta el családját és adott mindhárom gyermeke kezébe diplomát. Így aztán édesapám valamennyi iskoláját a fővárosban végezte és 1933-ban érettségizett a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Tapasztalatból mondhatom, hogy az említett tanintézet méltán nevezetes és nem csupán azért, mert Nobel díjasok sorát adta a világnak! Jól emlékszem, hogy mikor középiskolai tanulmányaim során gondjaim támadtak matematikából, fizikából vagy a latin nyelv és a magyar irodalom területén, apámhoz minden esetben eredménnyel fordulhattam tanácsért. Évtizedekkel érettségije után is biztonsággal mozgott a matematikai képletek, a fizikai feladatok vagy a latin nyelvtan területén. Lehetett valami titka az akkori gimnáziumi oktatásnak!

 

Az érettségi után beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, ahol 1938 júliusában absolvalt. A család anyagi nehézségei miatt ekkor állást kellett vállalnia, hogy egyetemi tanulmányait befejezhesse. A Budapesti Önkéntes Mentőegyesületben dolgozott 1938-tól 1940-ig szigorló orvosként „lakótanyás” mentőtiszti beosztásban. Ezt a munkát nagyon szerette, ott szerzett tapasztalatait későbbi bányaorvosi tevékenységében bőségesen kamatoztatta és élete végéig emlegette élményeit, őrizte a mentős relikviákat (mentőtiszti sapkáját, övét).

 

Ugyancsak szigorlóként került 1940 januárjában a dorogi Bányakórházba, ahol helyettes orvosi állásban dolgozott 1944 augusztusáig. Birtokomban van a Szent Borbála Bányakórház igazgató főorvosa, Dr. Földessy Tibor által 1947. szeptember 27-én kiállított működési bizonyítvány, melyet körzeti orvosi állásra való pályázat céljából adott ki. Ebben olvasható:

 

„…Dr. Bohár László 1940 elején került kórházunkba, mint szigorló orvos, mikoris egyik katonai szolgálatot teljesítő alorvosom helyetteseként működött. Azóta rövidebb megszakításokkal kórházunkban dolgozik, eleinte mint gyakornok, később, diplomája megszerzése után, mint alorvos. Ittléte alatt úgy a belgyógyászati, mint a sebészeti és szülészeti-nőgyógyászati osztályokon hosszabb időn át működött, részt vett a laboratóriumi munkában, ambuláns betegek ellátásában, assistalt úgy a sebészeti, mint a szülészeti és nőgyógyászati műtéteknél. Ittléte alatt sem munkája tekintetében, sem pedig magaviselete miatt semmi kifogás nem merült fel.”

 

1944 őszén katonai szolgálatra hívták be a besztercei honvéd hadikórházba. Ugyanezen év decemberében átosztották az egyetemi századba és kivitték Halle-ba, hogy ott fejezhesse be egyetemi tanulmányait. 1945 márciusában kapta kézhez (először) diplomáját, mely az alábbi mondattal kezdődik:  „Nos Rector et alma ac celeberrima Regia Scientiarum Universitas a fundatore Petro Pázmány nominata, tempore belli cum ceteris Hungariae universitatibus unita lecturis salutem.”

 

Végzett orvosként visszarendelték az akkor Nördlingenben (Bajorország) működő besztercei kórházba. Amerikai fogságba esett 1945 májusában. Egy sebesülteket szállító szerelvény orvos kísérőjeként érkezett haza 1945. november 2-án és azonnal munkára jelentkezett a dorogi Bányakórházban. A Halle-ban letett vizsgáit itthon meg kellett ismételnie, ezért csak 1947. júniusban vehette kézhez (másodszor) érvényes diplomáját. 1947 novemberéig dolgozott még a dorogi kórházban, majd megpályázta és elnyerte a tokodaltárói körzeti orvosi állást, melyet egészen nyugdíjba vonulásáig ellátott.

 

Testközelbõl ismerve nehéz és veszélyekkel teli munkájukat, egész életében tisztelettel és szeretettel beszélt a bányászokról. Még kórházi orvosként vett részt az annavölgyi nagy bányaszerencsétlenség mentési munkáiban, amiért 1947-ben Köztársasági Ezüst Érdemrenddel tüntették ki. Működése idején Tokodaltáró egyértelműen bányásztelepülés volt, betegeinek többsége ezer szállal kötődött a földalatti munkához. Ezt felismerve, már körorvosi működésének kezdetétől foglalkozott a tipikus bányászbetegségek kezelésével, megelőzésük lehetőségeivel. Elvégezte a bányaüzemi körzeti orvosi tanfolyamot, melynek anyagából sikeres vizsgát tett. Munkássága elismerését is jelentette, hogy 1959-tõl körzetét bányaüzemi körzetté nyilvánították és három éven keresztül mintakörzetként tartották számon. Kimagasló tevékenységének elismeréseként 196l-ben Érdemes Orvos kitüntetést kapott és részt vehetett egy, a szovjet bányaüzemegészségügyi ellátást ismertető tanulmányúton.

 

Az alapellátásban dolgozó orvosként szoros szakmai kapcsolatot tartott a dorogi kórházzal, amelynek továbbképzésein rendszeresen részt vett. Folyamatosan tanult, képezte magát, amit az is jelez, hogy 1969-ben az üzemorvostan,  1974-ben pedig az általános orvostan szakorvosa lett. Még 1953-ban elvégezte az Egészségügyi Minisztérium által rendezett sportorvosi tanfolyamot és évtizedeken át az akkoriban igen színvonalas tokodi sportélet egészségügyi felügyeletét is ellátta. Egyik kezdeményezője volt annak, hogy Szociális Betegotthon létesüljön Tokodaltárón és az intézmény orvosi felügyeletét éveken át fontos feladatának tekintette.

 

Igen kevés szabadidejében leginkább a kertészkedés és a bélyeggyűjtés jelentett számára kikapcsolódást. Ez utóbbi kedvtelése is részben összekapcsolódott hivatásával, hiszen az egyik legteljesebb vöröskeresztes bélyeggyűjteményt mondhatta a magáénak.

 

A hadifogságból való hazatérése után, 1946-ban nősült meg. Két gyermek született e példamutató, boldog házasságból. Nem kívánt „orvosdinasztiát” alapítani és -emlékeim szerint- soha nem erőltette, hogy utódai orvosok legyenek. Csak amikor - nem kevés vívódás után- eldöntöttem, hogy nyomdokaiba lépek és felvételt nyertem a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, éreztem meg, hogy ezzel életének nagy, titkos vágya teljesült.

 

Bár magam nem éreztem affinitást a körzeti orvosi munka iránt, a radiológusi szakterületet választva is mindig édesapámat tekintettem egyik példaképemnek és napjainkban is az ő elvárásainak, emlékének igyekszem megfelelni. Az élet egyik nagy ajándékának tartom, hogy halála előtt tíz nappal sikerült megvédenem kandidátusi értekezésemet és bár személyesen nem tudott megjelenni a Tudományos Akadémián, videofelvételről még láthatta az ott történteket.

 

Dr. Bohár László három évtizedes tokodaltárói körzeti orvosi munkálkodás után vonult nyugdíjba, 1976-ban. Azon szerencsések közé tartozott, akik egy évtizeden át élvezhették is a nyugdíjas éveket, melyek az ő esetében nem teltek tétlenül. Életének egészen utolsó időszakáig nyugdíjasként is rendszeresen rendelt, szükség esetén mindig betegei rendelkezésére állt. Pályakezdésének színhelyén, az általa mindig szeretettel emlegetett dorogi kórházban hunyta le szemét 1986. november 4-én.

 

 

 

 

                                                                              ifj. dr. Bohár László

2003. augusztus