IN MEMORIAM: VAS ISTVÁN ( 1910-1991 )

…„Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek, és vele az enyémet, bár berzenkednek józan érvei, és olyan nehéz megérteni, hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig új útra küld a még és újra még. És ha egyszer szembejön veled, te is már tudva kérdezed: Hová mégy?”

Vas István: Via Appia

Látta-e Jézust Péter a Via Appián?
Mennyi gyerekelképzelésem: hogy hátha mégis járt ott a
fehér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány.
Aztán a könnyű magyarázat: hogy azt látta, amit belül
látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hiszen
akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet mindnyájan úgy szerettek,

hogy föl kellett támadnia.

Quo vadis - hova mégy?
Itt Rómában hova? Én mindig megértettem Péter eszét. Nem
volt könnyű belátnia, hogy mégis meg kell halni Krisztu-
sért. Nem volt elég? Meg aztán kezdte tudni már, milyen
a kezdeti gyülekezet. Igen, mi ismerjük a csontokat meg
az üregeket a Via Appián, az ügyetlen rajzokat a katakom-
bák falán, a bárányt meg a halat, a Pásztor antik testén
redőző hosszú, keresztény új ruhát, és az iparosok jeleit,
a mozsarat meg a kanalat, még láthatjuk a világtalan emele-
teken és labirintusokon át, mélyen a Via Appia alatt. De
ő láthatta azt is, ami a katakombákon kívül maradt, és
kezdte látni talán az életüket és azt, hogy a földön nemcsak
meghalni, élni is lehet. És azt is, hogyan.

De csont, az van, és üreg, az van. Hány sír volt? Százezer.

Kívül a falakon. Ezeknek nem kellett az, ami belül volt,
nem az a hatalom. Nekik nem volt elég az a Róma, az
ívek, oszlopok, az a világkeverék. Én pedig azt hittem,
az volt a legszebb, s ha nem is a legjobb, de a legnagyobb,
valami egyszervoltan nemes, valami majdnem-végleges.
És talán mégis több lehetett, mint ez a mai, mint az autók
bogárzó tébolya, a hivalkodva szikrázó kirakatok, a szöve-
tek, bőrök, selymek, műanyagok, s ruhák és dolgok bűvölő
divatja, s az édeskésen pávázó barokk, meg este a neonkáp-
rázatú zsibárusutca, a gépkocsik stoplámpáinak piros ör-
dögvillogása, több tán, mint a tej- és mézígéretű lányok
sötét szemének villanása, s több, mint együtt a Vatikán
meg a Quo vadis dancing a Via Appián. Mégiscsak több
lehetett. És mégse kellett nekik, akik jöttek egyre többen
a Via Appián, többnyire az apostolok lován, ahogy küldte
őket a Kelet. S a falak mögül is az elégedetlenek, a tétova
és misztikus remények, az iparosok, a rab és "szabad"
szegények, s mint ahogy tudvalevő, volt köztük előkelő,
igazi római, bár legtöbbje nő. S a falakat, az íveket, oszlo-
pokat szét akarták porlasztani. Mélyen a Via Appia alatt.
Meg tudod érteni? És te hol álltál volna akkor, Carciusom?
És én? Bizony, én se tudom.

Mi minden történt a Via Appián.
Régebben és azután. Hiszen itt állt az a hatszáz kereszt, rajta
a hatszáz rabszolgatest, megfeszítetten. Akkor még nem
szerepelt az Isten. A köztársaság korában. Nem úgy haltak
meg, mint a hitükért megfeszítettek, a védtelenek, nem
úgy, mint aki vért ontani nem tud, nem akar: ők vereked-
tek vadul és bátran. Melyik ügy volt a reménytelenebb?
És melyik az erősebb? És melyik a bátrabb? Az elbukotta-
kért bosszút álltak, ha nem is hamar: az Aurora ágyúival.
És akik győztek? Meghúznád-e a határvonalat a Via Appia
fölött és a Via Appia alatt, kedves Carciusom? Bizony,
bizony.

Keresztek jobbra-balra, végig a Via Appián.
Korán volt még, korán. A köztársaság idején. Még nem
volt remény. Nem látszott még, hogy Róma elfajul, s hogy
mi a régi, mi az új. Nem voltak még túl dekadensek, s
azt hiszem, az a város még virulensebb lehetett, mint a
mai pénzvilág, mely Jézus után kétezer évvel Mammonhoz
ereget még egyre új neonimát, s vonaglik érte A Via Vene-
tón s a zsibárusok sikátorain át a legszentebb helyekig.
De nekik mégse volt se szép, sem elég. Ezért kellett uraik-
nak keresztekkel szegélyezni a Via Appiát. És azt hiszed,
a keresztjeiket nem őrzi a kereszt? Vagy azt hiszed, belőlük
senki sem maradt, aki ott legyen a többivel a Via Appia
alatt? Nem, te sem hiszed ezt. Vagy ha itt volnál, talán
te különbséget tennél itt a Via Appián és elválasztanád
a szívtől a májat és vesét s megmondanád, melyik az igazi
hit és mi a merő anyagelvűség?

Quo vadis, Domine?
Ma is ezt visszhangozza Róma dzsungele, ahogy egymásra
épült rétegeken és egymásnak felelő ezredéveken át össze-
gabalyodott. Vagy jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy
volt, azt gondolod? De nekik nem kellettek az ívek, oszlo-
pok. És ha Róma sem élte túl a végzetet, mi lehet ami
végleges? Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig
keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter
földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek és vele az enyé-
met, bár berzenkednek józan érvei, és oly nehéz megérteni,
hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig
új útra küld a még és újra még. S ha egyszer szembejön
veled, te is már tudva kérdezed:

Hová mégy?