ŐK IS HŐSÖK VOLTAK

Dobay Miklós 1907. július 19-én született Nagygéresben. Elemi iskolai tanulmányait Egerben, majd Szarvason végezte. Szegeden szerezte meg orvosi diplomáját. 1931-32-ben szakvizsga előtti gyakorlatát az esztergomi kórházban töltötte. Don-kanyari naplójából unokaöccse engedélyével már néhány éve közöltünk részleteket. Most a napló kiadásra került. Mindenki figyelmébe ajánljuk!!!

A kötetben Dobay Miklós naplóján kívül herceg Windischgraetz Natalia nem kevésbé érdekes naplója is olvasható, aki a következő sorokat írta:

„A főnököm – dr. Dobay Miklós sebész szakorvos, orvos zászlós – hál’ Istennek nagyon jó sebész, aki Debrecenben tanult Könczey professzor keze alatt, ugyanannál a Könczeynél, aki engem is tanított Újhelyben a műtőasszisztensi tanfolyamon.”

Arckép alá

„Egy katonaorvos a második világháború tűz és véróceánjából. Egy a jó néhány közül. Valamelyik. Dr. Dobay Miklósnak hívják. A Debreceni Sebészeti Klinika sebész szakorvosa és első osztályvezető tanársegédje. Nincs benne semmi különös. Jókedvű, jóképű, vidám és népszerű fiatalember, tele lendülettel, vágyakkal, és nagyon szereti az ÉLETET. Így végig nagybetűvel, ám a szó legnemesebb értelmében. Nemcsak a sajátját – ez igazán nem erény -, hanem minden emberét. Különösen a betegekét, akikben átmenetileg megfogyatkozik, netán pislákol csak az élet. Akik rászorulnak szakszerű segítségére, hiszen értük, az ő életünkért lett orvos.

Ez a nagy életszeretet, élettisztelet a kulcs sorsához, rövidke életéhez. Enélkül nem lehet őt és tragédiáját megérteni. Ez vitte őt a háborúba. Nem tudta még, legfeljebb csak sejtette, hogy nem a lövészárok, nem a kézigránát, nem is a lángszóró vagy a páncélököl, hanem a tábori kórház a háború legigazibb, legvéresebb arca. Ott a legtöbb az értelmetlen szenvedés. Ott a legfeketébb a halál, és ott a legdrágább az élet. Ott lehet, tehát ott kell a legtöbbet segíteni.

Ezért jelentkezik 1942 nyarán önként a frontra. Tábori orvos lesz valahol a Don-kanyarban. Esze ágában sincs hőssé lenni. Hogy aztán az események mégis azzá teszik: észre sem veszi. Ideje sincs szemlélődni, hiszen százával érkeznek a sebesültek, miközben az orvoskollega egyre kevesebb. Nem zúgolódik, nem okol senkit, csak ott áll a helyén és teszi a dolgát. Akkor is, amikor az urivi szovjet áttörést követő napokban 800 (!) fagyott és sebesült katonával egymagára marad a csernyankai kórházban, és már „csak fagykenőcs és papírpólya az egyetlen fölszerelése”. Nem panaszkodik, nem akar emigrálni a sorsából, amikor „rendes varrótűvel és cérnával hasműtéteket végez”, vagy mínusz negyven fokban, gyalog, 38 kg-ra lefogyva kíséri sebesültjeit, ám végre végre Kijevbe érve: rögtön munkára fogják. Természetes bölcsességgel abból igyekszik jól vizsgázni, amit a körülmények elébe hoznak. Vállalja élete leckéjét a háború legszélsőségesebb helyzeteiben is. Nem kér más feladatot, nem akar újabb tételt húzni, mint a rossz diák.

A sarokba szorított ember vagy hős lesz, vagy elpusztul. Középút nincs. Ő hős lett. – Erre példa ez a napló. – Rá szeretnék hasonlítani”.

Dobay Pál