SED NON EST PAX…

Itt a szeretet és a béke ünnepe, de nincs béke. Sem a szívekben, sem kívül az ember-közi térben. Van-e, maradt-e még bátorságunk eltöprengeni mindezen. ,,Lefelé a Létezés Lejtőin”, valóban ennyi maradt volna az Isten-képmása emberből. A ,,shoppingolás” eszelős hisztériája, a lidércnyomásos autócsordák araszolása a hamis díszletekkel ,,kitapétázott” nagyvárosi ,,művilágban”, az áruházi eladót néhány dolláros ,,árelőnyért” halálra tipró véglényeg brutálisan kavargó tömege?

Meg a háborgó lélek mélyéről feltörő kérdés: hogy keveredtünk ide, és miért hagytuk, hogy így legyen? Vagy már a saját kérdéseinket is unjuk? De akkor meg hogyan reménykedhetünk az ,,(el)Jövőben”, az Advent szakrális ígéretében, hogy megszületik a világosság, a szeretet és a béke világossága?

A ,,történet” bizonyosan igen régen kezdődött, hisz az ember, akár csak a létezés maga, végzetes kettőségre épül. Egyfelől Isten képmása, másfelől pusztító dúvad, egyfelől a szeretet-evolúció ,,lantosa”, másfelől az önfenntartásért, a fajfenntartásért, és az ,,élet-térért” folytatott gyilkos küzdelmek (pénz, p..na, politika) brutális fenevadja. Az ősi egyiptomi kultúrában gyakran egymás mellé került Hórusz és Szobek szentélye. Az előbbi a sólyomfején napkorongot hordozó, a szeretetteli értelem istensége, az utóbbi a krokodilfejű őshüllő, akinek minden élőlény csak három kategória. Ha ehető, akkor az önfenntartás eszköze, ha közösülni lehet vele, akkor a fajfenntartás eszköze, és, ha azonos nemű fajtárs, aki az életteremre tör, akkor elpusztítandó ellenség. És ezen az sem változtat sokat, hogy az evolúció (vagy a Teremtés) ,,biztosra ment”, és jó vastagon bekente ,,mézzel” a két elemi ösztön ,,tárgyait”, ezért aztán a szex és az evés gyönyört adó élvezet-óceánja bármikor elnyeléssel fenyegetheti az óvatlant.

És, hogy e fenyegetés nem csupán elvont erkölcsprédikáció, azt egyszerű laboratóriumi kísérletekkel igazolták is már. Azok a fehér patkányok, akiknek az agyukba helyezett elektródák segítségével állandóan stimulálták a ,,gyönyör-központjaikat”, ha egy kis pedált lenyomtak, ezután nem ettek, nem ittak, sőt nem is aludtak, hanem a teljes pusztulásukig nyomogatták a pedálokat. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a nílusi krokodilus az elmúlt százmillió év során szinte semmit sem változott, pedig felfoghatatlan kataklizmákat élt át e faj, és az akkor ,,ember-elődök” legfeljebb félénk kis patkányok voltak, akik evolúciós ,,rés-lakókként” tengették módfelett szerény esélyekkel kecsegtető életüket.

Vajon az előttünk álló százmillió év végén az ember-faj is elmondhatja majd, hogy mit sem változott e roppant időtáv alatt? Némi cinizmussal persze azt mondhatnánk, hogy igen biztosan így lesz, csak ehhez először az előttünk álló évszázadot kellene túlélni, ami ma még szinte megoldhatatlan feladatnak látszik. Ciolkovszkíj a modern kozmológia és az űrkutatás egyik előfutára azt mondta, hogy a Föld az emberiség bölcsője, de az ember nem töltheti egész életét a bölcsőjében. Ez szép és biztató gondolat, de mint vélekedjünk korunk emberéről, aki csecsemőként éppen szétroncsolni készül éppen saját bölcsőjét, sőt az őt még egyetlenként tápláló szülőanyja elpusztítására is késznek mutatkozik.

Kétség és remény közt vergődünk tehát, a szeretet-evolúció szép ígéretei, és a brutális állat önpusztító lét-felélése között. Az a tény, hogy az elmúlt háromezer év során gyönyörűséges szerelmes versekből épített magának szeretet-katedrálist az Isten-képmása ember, az, szép ígéret, hisz a ,,lényeg” egyetlen rövid és nyers mondatban is összefoglalható lett volna. Az a képesség azonban, amely mindenből azonnal ,,fegyvert” hoz létre, és azt habozás nélkül és őrjöngő brutalitással fordítja minden és mindenki (horribile dictu saját maga!) ellen is, az joggal tölt el szorongással ma minden emberi szívet e földi világban.

Ma már azt is kezdjük megsejteni, hogy az igazi fenyegetés nem egyszerűen az, hogy visszasüllyedünk az állati létbe, bár lássuk be, ez is végtelenül tragikus volna. Ezt a visszatérést ugyanis a ,,globalizált techno-hüllő” hajtja végre, ennek minden következményével együtt. Ez a következmény pedig aligha lehet más, mint az az eddig csak elméletileg létező konstrukció, amit talán ,,negatív létként” írhatnánk le.

,,Boldog, aki nem éri meg” – mondhatnánk Kányádi Sándorral szólva, mert ebben az esetben nem csupán rémisztő metafora, ha úgy fogalmazunk, hogy mindenez az elállatiasodástól, sőt a haláltól is sokkal pusztítóbb világ lesz. Bátorításul és vigasztalásul talán idézzük fel Hamvas Béla egyszerű és tiszta szavait: ,,A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.” Legyen ez a mondat az útravalónk, és higgyük el neki, hogy, amint ő fogalmaz, ,,az embert nem kell félteni”. Karácsony közeleg, ne féljünk hát!

2008. december 23.

Forrás: Bogár László

Idegrendzserváltás

Kairosz Kiadó

2009