190 ÉVE SZÜLETETT DOSZTOJEVSZKÍJ

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 190 éve, november 11-én született Szentpétervárott. Az orosz irodalom egyik legismertebb képviselője a világban. A lélektani regény mestere. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett sorok olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.”

Pilinszky János rövid írásával emlékezünk rá!

KÉRDÉSEK KÉRDÉSE

Közel harminc esztendeje olvastam először a ,,Karamazovokat”. Most olvasom másodszor. Azt hittem, értem és ismerem. Most tudom, hogy mindig csak ,,útban leszek” ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal. Annyi nyomtatott lap között ez a könyv mindig könyv. Az volt, és az is marad.

Most ott tartok Karamazov Iván nagy monológjánál, amikor azt mondja, hogy egyetlen gyermek ártatlan kínszenvedése elég ok a tökéletes lázadásra, elég ahhoz, hogy elutasítsam Isten és az üdvözültek öröklétét és minden boldogságát.

Kétségtelenül e lázadás a kérdések kérdését érinti. Hogyan lehetséges egy ártatlan kínhalála, ha van Gondviselés? A puszta értelem itt nem lát kiutat; szükségszerűen föltételezi, hogy a világ vak, részvétlen őrlőmalom, aminek kerekei közé hullva senki élő – se bűnös, se ártatlan- nem számíthat irgalomra.

De Ivánnal szemben áll a másik értékrend: Kazamazov Aljosáé. A problémát ő is hasonló élességgel látja, mégis reakciója nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig való alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé. Hogy miért? Mivel szíve mélyén ő is megtapasztalta ugyan, hogy a világ merő és puszta logika, tények láncsora, de ezzel szemben és e fölött ,,érthetetlenül” szeretet és szépség is – méghozzá mindenek fölött!

Az ő Istene, az ő Jézusa egyszerre koldus és király. Nemcsak királya, de koldusa is a világnak. És koldusként kell is szeretnünk és bebocsátanunk őt, hogy királyunk lehessen. Jézus minden volt, csak nem utópista; mindenre előbb főlkészített minket, mint evilági reményekre és utópiára. Igaz, királyi reménységre jogosította fel imánkat, de csak akkor, ha szenvtelenül őrlő malomkerekek létezését is elfogadtuk már. Csak ezzel együtt, és csak ezek után.

Kibúvó? Ha Iván szemével nézem, igen. Ha Aljosáéval, nem. Hit és hitetlenség szükségszerűen befejezhetetlen párbeszéde ez. Irtóztató törési pont, amelyet gyerekek és Isten ártatlanul kiontott vére pecsételt meg. De ami talán épp azért vonzza magához a bűn drámájában vergődő, elmerült lelkeket. Azokat, akikben különben csak a lázadás születne meg maguk, a világ, mások és Isten ellen, de így, e titokzatos botrány láttán térdre esnek, mint Dosztojevszkij vagy Karamozov Aljosa, amikor egyedül maradt Istenével.

Pilinszky János
Új Ember
1972. december 24.

Új Ember, 1972. december 24.