75 ÉVES DR. ESZTÁRI PIROSKA FŐORVOS NŐ!

Kedves főorvos nő! 75. születésnapja alkalmából, a kórház vezetése és dolgozói nevében szeretettel köszöntjük. A 70. születésnapján készített interjú ismétlésével kívánunk jó egészséget, szerettei között töltött sok-sok boldog évet.

Az 5 évvel ezelőtti beszélgetést egyfajta bemutatkozással kezdtük:

1936. január 9-én születem Nádudvaron egy jómódú gazda családba.

l940-ben édesanyám elvált édesapámtól és 1942-ben újra férjhez ment. Ebből a házasságból született 5. testvérem, egy kishúgom 1944-ben.

Az a falu, ahol születtem kis Moszkva volt, az emberek át voltak itatva a kommunizmus eszméjével. 1945-ben kihúzták a földet a talpunk alól, és édesanyámék jobbnak látták, ha elköltözünk. Az év végén az 5 gyerekkel és a 66 éves anyai nagymamámmal beköltöztünk Debrecenbe.

Milyen pályát választottak az Esztári gyerekek?

Két bátyámat beíratták a református fiú gimnáziumba, engem pedig a református leánynevelő intézetbe. Néhány év múlva elolvadt a megmentett kis vagyonunk, ezért édesanyám három műszakos gyári munkás lett a ruhagyárban.

Idősebb bátyámat nem, de a fiatalabbikat felvették az orvosi egyetemre. Azzal az életrajzzal, amit ő megirt én is jelentkeztem és felvételt nyertem. 1957 őszéig örökös szorongásban voltunk, hogy mikor jelent fel valaki minket az Esztári gyerekek származása miatt.

Miért pont az orvosi egyetemet választotta?

Ha az egyházakat akkoriban nem verték volna szét, akkor én olyan területre helyezkedtem volna el, ahol a diakonisszák dolgoztak, vagyis árva gyerekeket neveltem volna, öregotthonokban ápoltam volna. Minderre akkor nem volt lehetőség és úgy gondoltam, hogy az orvosi egyetemen ezt a belső indíttatást hasznosítani tudom. Szívesen mentem tehát oda és jól éreztem magam.

Sokak előtt ismert, hogy férje is orvos dr. Szállási Árpád. Hogyan ismerkedtek meg?

Szállási Árpáddal a gólyabálon ismerkedtem meg a központi egyetem aulájában. Árpádban az első perctől kezdve nagyon-nagyon értékeltem végtelen nagy irodalmi, történelmi és földrajzi tudását, jártasságát.

Özönlettek belőle a versek. Ez nekem nagyon imponált. 1956. elején meg is esküdtünk. Szegények voltunk, férjemnek el kellett mennie körzetbe, hogy egy kicsit összeszedjük magunkat.

Hol kezdte a pályáját az egyetem elvégzése után?

Mátészalkán voltam szigorló. Reggel beültettek a műtőbe – szülészet és a sebészetnek közös műtője volt – és az éteres flaskákból csepegtettem délig, amíg ki nem szédültem a teremből.

1958-ban V. éves voltam, amikor megszületett első gyerekünk Árpád. A következő évben öcsémet felvették Budapestre, a fogorvosi karra. Nem kapott kollégiumi elhelyezést, ezért édesanyám eladta debreceni házunkat, felköltözött Budapestre és magával vitte Árpád nevű gyermekünket is.

Így egy hónapban egyszer láthattam a fiamat, akkor is csak szökve, mert összesen 18 nap szabadság járt egy orvosnak. Ugyanekkor Mátészalkán átestem egy súlyos, életveszélyes műtéten is.

Rövidesen elköltöztek Mátészalkáról.

A gyerekünktől való iszonyatos távolságot nem bírtam sokáig, megbeszéltük, hogy el kell onnan jönnünk. Kesztölcön hirdettek körzeti orvosi állást, Árpád ezt pályázta meg. Meg is kapta és a szigorló évem végén Kesztölcre költöztünk, ez már Pesthez lényegesen közelebb volt.

Milyen állást kapott a diploma kézhezvétele után?

Komárom megyében kaptam egy központi gyakornoki állást a dorogi belgyógyászaton. Ez 2 évre szólt, ez alatt vagy átkerülhetett az ember segédorvosi státuszba, vagy távoznia kellett.

Kik voltak Dorogon a kollegái?

A dorogi belgyógyászaton akkor Zsembery Dezső mellett Rásó Ica dolgozott. 2 éven keresztül minden 3. nap ügyelnem kellett. A 2 év elmúltával eljöttem Esztergomba és itt érdeklődtem, mivel gyerekgyógyász szerettem volna lenni. Patonay főorvos úr azonban azt mondta, neki női munkatárs nem kell, mert azok folyton szülnek.

Jurányi Erika néni volt Dorogon a járási főorvos. Ő kreált nekem egy járási iskolaorvosi állást. Ez azt jelentette, hogy nyáron szakvizsga nélkül a gyerekgyógyászt helyettesítettem és ősztől iskolaorvosi feladataim voltak. A járáshoz tartozó összes iskolát, óvodát bejártam, oltottunk, szűrtünk. Ember feletti munka volt, l évig bírtam, majd újra Esztergomban próbálkoztam. Bárdy igazgató úr akkor azt mondta, hogy most sincs sok lehetőség, lehetek röntgenes, vagy szemész. A röntgentől mindig féltem és manuális szakmára magamat nem tartottam alkalmasnak. Ezért unszolásomra az igazgató úr még egy lehetőséget említett, de elmondta, hogy ez sem egy könnyű hely. Így kerültem Markovics főorvos mellé a bőr és nemibeteg gondozóba. A főorvos úr már nagyon idős volt, mellette senki sem bírta ki sokáig. Én azonban azt mondtam, ha fát vág a hátamon, akkor is ki fogom bírni.

Ön milyen kapcsolatot tudott kialakítani Markovics főorvossal?

Kezdetben jó volt a viszony köztünk, de amikor Zoltán fiammal terhes lettem elhidegültünk. Amíg szülési szabadságom voltan 2 fiatal kollega jött az osztályra Halász Éva és Csisznik Éva.

Szülés után tehát visszatértem a gondozóba, de onnan nem lehetett szakvizsgázni. Markovics főorvos úr 1967. januárjában megbetegedett, így én egyedül maradtam a megyei gondozóba, és szakvizsga nélkül a főorvosi teendőket is el kellett látnom, természetesen minden plusz térítés nélkül.

Esztergomban akkor még bőrgyógyászati osztály is működött.

44 ágyas megyei osztály volt. A leggyakoribb betegséges, psoriásis, ekcéma, és a foglalkozási bőrbetegségek voltak és persze az alsóvégtagi lábszárfekélyek.

Voltak szakmai sikerem is, egy Vertel szindróma genetikai hátterének felderítésére ma is szívesen emlékszem vissza.

Mi lett az osztály sorsa Markovics főorvos halála után?

Markovics főorvos úr helyét meghirdették és így került az osztály élére Kiss Gyula és én elmehettem a szakvizsga előtti kötelező továbbképzésre. Akkor Nagy Mária látta el az osztályos teendőket. Október 6-án Király professzornál szakvizsgáztam.

Gyula közölte velem, hogy azt látja jónak, ha a rendelő lesz az enyém. Bár én szívesebben maradtam volna az osztályon, de nem vitatkoztam. Rengeteg fiatal orvos ment el az osztályról, összesen 9-re emlékszem vissza, míg végül jött Kovács Gizi és mi 3-an maradtunk „véglegesen”.

Milyen volt az élet az egykor bőrgyógyászaton?

Nagy békesség volt közöttünk, Gyula nem bántott egy szóval sem, le sem jött a rendelőbe.

A 80-as évek végén Tatabányára egy rendkívül jól képzett bőrgyógyászt neveztek ki osztályvezető főorvosnak, Kovács Antalt. Mivel a megyei intézmények ott voltak, az esztergomi bőrgyógyászat városi osztály lett, bár Kiss Gyula maradt a megyei szakfelügyelő.

Milyen volt a kapcsolata munkatársaival?

Ragyogó munkatársaim voltak. 30 évig dolgoztam együtt az adminisztrátorokkal és a nővérekkel.

Az Országos Nemi Kórtani Intézet igazgatója Károlyi István keménykezű ember volt. Neki köszönhetőek azok a módszertani ajánlások, amivel a nemibetegségek száma jelentősen csökkenthető volt. Ma már mindent szétvertek. Tudtommal ma már nincs nemi kórtani intézet sem és a hálózat is megszűnt. Csak halkan teszem fel a kérdést, hogy hol vannak most a nemibetegek, merthogy nem lett erkölcsösebb a világ, az biztos.

Sok évig vezette az esztergomi Gondozót.

Úgy éltem, mint egy törvényen kívüli ember. Nem tartoztam a megyéhez, de a kórházhoz se. Nem hívtak munka és főorvosi értekezletekre, senki meg nem kérdezte mi a helyzet a gondozóban. Pedig nagy forgalmú rendelőnk volt, 6 óra alatt 70-80 beteget láttam el a nővértek segítségével.

Az akkori kórházi légkör milyen volt?

Kezdetben én jól éreztem magam a esztergomi kórházban, itt egy közösség volt. Az ebédlőben egy nagy orvosi asztal körül mindenki megbeszélte az érdekesebb eseteket, átjártunk az egyes osztályokra. Ez egy idő után megszűnt, elkülönült, elhidegült a társaság. Eleinte még eljártam - bár nem hívtak - munkaértekezletekre, ahol annak idején Kerekes Károly igazán érdekes klinikopathológiai bemutatóira emlékszem és peresze Mohos Zolira, aki beszámolt új vizsgálatai módszereiről a hematológia területén. Mindezek nagyon érdekessé tették ezeket az összejöveteleket, aztán ez is megváltozott.

Kikre emlékszik vissza szívesen a régi kórházi kollegák közül?

Jó volt együttdolgozni Seres Zsuzsával, Világhy Magdival, becsültem Felföldi Évát, közös betegeinket szívesen beszéltem meg Russay és Kárpáthy főorvossal. Abban a rövid időben még nálunk dolgozott Csernohorszky is, sokat segített nekem.

Mennyire tudta Önt segíteni a férje?

Árpád ugyanúgy volt a családi dolgokkal, mint Gyula s szakmaiakkal. Semmibe nem szólt bele, mindent én intéztem. Két dolog segített ebben, egyrészt én a családomba édesanyám részéről egy kemény helytállásra szóló nevelést kaptam, másrészt a református iskolákban meglévő puritán, kálvinista szemlélet belém ivódott. Mindezt itthon is érvényesíteni tudtam. Nagyon jó, csodálatos gyerekeim születtek. Nem kellett őket noszogatni tanulásra, nem kellett őket külön ellenőrizni merre járnak.

Hogyan sikerült letelepedniük Esztergomban?

Még Kesztölcön éltünk, amikor Árpád fiamon kitört egy asztmás roham. Amikor a szabadsághegyi szanatóriumból hazahoztunk, akkor már nekem nem volt Kesztölcön maradásom. Városban a gyerekek fejlődését is jobban biztosíthatónak láttam. Beléptem egy lakásépítkezésbe is és végül ide az Aranyhegyre költöztünk 1968-ban. Nem sokkal később Árpád is Esztergomban kapott állást.

Kérem, szóljon néhány szót gyermekeiről?

Első gyerekünk Árpád, az apja természetét örökölte, irodalmi, történelmi és földrajzi tehetség volt. Régész vagy újságíró akart lenni, apja azonban azt mondta neki, hogy régészre nagyon kis számban van szükség, újságíró pedig ne legyen, mert ha egy országban nem írhatja meg szabadon a véleményét, ott nem érdemes ezt a pályát választani. Az orvosi pálya felé orientálta, és Árpád fiam így lett orvos. Zoltán fiamnak kifejezett érzéke volt a matematikához és a fizikához.

Nemzetközi versenyt is nyert. Apja mégis azt tanácsolta, hogy orvos legyen, kevés orvos van, aki a matematikához és a fizikához is ért.

Térjünk vissza a pályájához. Nem bánta meg, hogy bőrgyógyász lett?

Amennyire utáltam hallgató koromban a bőrgyógyászatot annyira megszerettem később. Korán ráéreztem arra, hogy igazi bőrbetegség nincs. Ugyanazokkal a kórokozókkal találkozunk mindannyian és az egyik emberből lesz bőrbeteg, a másokból nem. A belgyógyászati hátterét kerestem mindig a betegségeknek, persze ez nem mindig sikerült. Hisz akkor kevés volt még az ismeretünk.

A kívülálló szemével ideálisnak tűnik egy olyan házasság, ahol mindkét fél orvos.

Semmi közös nincs bennünk legfeljebb az irodalmi érdeklődés. De ez nem baj. Árpád teljes egészében megtalálta a házon kívüli kapcsolatait, melyeket képtelen lennék felsorolni Benedek Istvántól Barcsay Jenőn át. Én itthon voltam a gyerekekkel, Árpád pedig élte az ő életét. Én fociztam, birkóztam, kirándultam a gyerekekkel.

Nem fájó most hogy gyerekeit csak ritkán láthatja?

Ez az életem tragédiája. Amikor Árpád fiam l987-ben elment Amerikába, nagyon boldog voltam. Amikor l év múlva hosszabbított, mert lehetősége volt rá, még mindig örültem. De továbbhosszabbított, sőt Zoltán is kiment utána. Ekkor már szenvedtem. Mindig abban a tudatban éltem, hogy amit a gyermekeimmel elveszítettem, azt az unokáimmal pótolom. Erre, hogy ők nem itthon élnek, nincs semmi lehetőségem.

Most, hogy visszatekint eddigi pályájára elégedett ember?

Ez nem egy olyan élet, amiről nagyon kéne beszélni. Tettem a kötelességemet, ezzel telt el ez a 70 év. Vissza kell vonnom azt is, hogy nem becsülték meg a munkámat, hisz a megyétől, a kórháztól és Esztergom városától is kaptam egy-egy kitüntetést.

Hogyan élte meg az aktív orvosi tevékenység befejezését?

1989-ben egészségem megromlott és rokkantnyugdíjas lettem. Emellett azonban végeztem a munkámat. 1993-ban a kórház rossz anyagi helyzete miatt több nyugdíjas főorvostól is megvált és nem is szólhattam semmit, mert rokkant nyugdíjas voltam. Amikor tavasszal megkaptuk az elbocsátást, gondoltuk, hogy a Semmelweis napon mindannyiunknak megköszönik a munkánkat. Ez azonban nem történt meg, bár decemberben volt egy nem túl jól sikerült központi búcsúztatás.

Nem tartottam humánusnak ezt az eljárást, de azóta lezártam magamban mindent, elmúlt életemnek ez a része.

Köszönöm a beszélgetést! 

Osvai László dr.

2006. január