A SEMMELWEIS TERV ÉRTÉKELÉSE 1.

A Semmelweis Terv deklaráltan vitairat, szakmai konzultáció, ami tehát az ellenvélemények, a kritikák megfogalmazását kéri, várja el.

A 2 hónapja történt megjelenése óta számos szervezet és egyén fogalmazta meg már véleményét a dokumentumról. Nehéz tehát újat írni róla, de mégis megkísérlem, hogy egyéni véleményemet leírjam.

Minden elemzést úgy illik kezdeni, hogy méltatjuk a dokumentumot, dicsérjük az alkotókat, és utána a „de” szóval kezdődik az érdemi hozzászólás.

A Semmelweis Terv valóban jelentős dokumentum, tisztességes tükröt tart a mai magyar egészségügy elé. Profik alkották meg és szerkesztése, felépítése is csak kevés kívánni valót hagy maga után.

Mielőtt azonban az érdemi kritikai észrevételekre térnék, általánosságban szeretnék néhány kérdést megfogalmazni és néhányra választ is adni. Ezek a következők:

Miért éppen 2010 novemberében jelent meg? Kik fogják elolvasni a 64 oldalt, és kik fognak vitatkozni róla? És a legfontosabb kérdés: kik fogják majd végrehajtani a vita végén létrejövő programot?

Az új Orbán-kormány megalakulása után sorra hozza a korábban beígért, egy új Magyarország felépítésére irányuló intézkedéseit. A legsúlyosabb gondokkal küszködő ágazat jövőképéről a polgároknak nincs információjuk?! Annak ellenére, hogy véleményem szerint a Semmelweis Terv lényege régóta asztalfiókban van, a nyilvánosságra hozatalával várni kellett.

Szócska Miklós államtitkár úr több fórumon is visszatérően hangsúlyozta, hogy a legszélesebb konzultációkra törekszik, csak ezután áll elő konszenzusra épülő elképzeléseivel.

Politikailag érthető a konszenzusra törekvés, hisz az elmúlt években az SZDSZ által irányított magyar egészségügy nem ismerhette ezt a fogalmat. Előkészületlenül, érdemi egyeztetések nélkül láttak hozzá az általuk megváltásnak képzelt programjukhoz. Az eredmény mindenki számára ismeretes, a 2 miniszter neve csak pejoratív értelembe merül fel ma már a közbeszédben is.

Az államtitkár és csapata tehát nem tehette meg, hogy nem hangsúlyozza az egyébként időigényes konzultációk jelentőségét. Ugyanakkor ezekre a konzultációkra is csak behatárolt idő állhatott rendelkezésre. Amikor olyan nagy a baj egy ágazatban, mint amekkora a magyar egészségügyben, akkor rövidtávon nem feltétlen a demokrácia, az egyeztetés kell, hogy a célt jelentse. A süllyedő hajó kapitányának nem a mentés elméleti megszervezésére kell parancsot adnia, hanem az utasokat kell mentenie, és meg kell akadályoznia, hogy a hajó elsüllyedjen.

Véleményem szerint a Semmelweis Tervből, mint vitairatból születhet még egy olyan program, mely a magyar egészségügy hajójának elsüllyedését megakadályozhatja és a legkevesebb utas (beteg) sérülésével, elvesztésével úszhatjuk meg azt a katasztrófát, amibe sodródtunk.

Az időfaktornak más vonatkozásban is van szerepe. A Semmelweis Terv úgy készült, hogy az alkotói nem ismerhették a 2011-es költségvetés számait, pusztán csak azt az elméleti döntést (ígéretet), hogy az ágazatot kiemelten kell kezelni. Meggyőződésem szerint a költségvetés számait ismerve más lenne a Terv.

Az a tény, mármint, hogy a vitairat mögött nem állt meghatározott forrás, csak bizonytalan megfogalmazás, másrészt a megvalósíthatósága az ország gazdasági teljesítményének remélt növekedésére épül, az egészet némileg súlytalanná teszi. Ha a vitákat lezárják, lehetetlennek tartom, hogy ne olyan cselekvési terv készüljön belőle, mely mögött ott van valamennyi tétel fedezete és a megvalósításhoz rendelt határidő is.

Nehezen tudom elképzelni, hogy a gyakorló orvosok a napi megfeszített munka után tömegesen olvassák a 64 oldalas vitaanyagot. Nem is várható ez el. Erre valók a közvetítő közegek, ha úgy tetszik a szakmédiák, melyek kivonatolják a lényeget, természetesen saját szemszögükből nézve, így olvashatunk olyan véleményeket, hogy a Semmelweis Terv a jövő záloga és olyanokat is, melyek szerint pusztán csak ezerszer ismételt kívánságok gyűjteménye.

Kikkel fog vitatkozni a tárca? Kiknek a véleményét fogják meghallgatni?

A mai magyar egészségügy vezetőit, akik kényelmes, jól szervezett tömörülésekben ( Kórházszövetség, EGVE, Stratégiai Szövetség, Medicina 2000… ) sok-sok éve együtt a mindenkori irányítókkal asszisztáltak ahhoz, hogy a magyar egészségügy a mai helyzetébe jusson. !! Véleményem szerint, ha Szócska Miklósnak és csapatának, vannak gyökeresen új elképzelései, akkor tudniuk kell, hogy azokat csak egy új szemlélettel bíró felsővezetéssel lehet majd megvalósítani, olyanokkal, akiket a vezetettek hiteleseknek tartanak és elismernek. Valószínűsítem, hogy már vannak olyan képzettségű szakemberek, akik talán ép az EMK-ban kapták meg azt a tudást, amivel felvérteződve hiteles vezetőkké válhatnak.

Kik fogják majd végrehajtani a vita végén létrejövő programot?

Évek óta konganak a harangok és egyre riasztóbb adatok látnak napvilágot az orvostársadalom elöregedéséről, az utánpótlás megoldhatatlanságáról. A korábbi miniszterelnök végletesen cinikus jelszavát: „el lehet menni” - egyre több fiatal és nem fiatal orvos „fogadja meg”. Ilyen szűkülő létszám mellett a legragyogóbban kimunkált cselekvési terv megvalósítása is kétségessé válhat.

A forráshiányon kívül talán ez a legkritikusabb pontja a tervezetnek.

ÚJRAÉLESZTETT EGÉSZSÉGÜGY-GYÓGYULÓ MAGYARORSZÁG

A 64 oldalas dokumentum 2 fő részre tagozódik, egyrészt egy Összefoglaló jövőképet vázol fel, másrészt Programtervezetet fogalmaz meg.

Összefoglaló jövőkép

Hatékonyan működő, jó minőségű, technikailag fejlett egészségügyet képzel el, melyhez „közel” egyenlő eséllyel fér hozzá az ország valamennyi lakója.

Nem emeli ki, de bevallja, hogy a leírt cél az ország gazdasági teljesítőképességének függvénye, vagyis ha ez külső vagy belső okok miatt nem a várt mértékben növekszik a terv célkitűzései elodázódnak vagy nem valósíthatóak meg. Tehát nem abból a feltevésből indul ki, hogy a magyar egészségügy fejlesztése össztársadalmi prioritás!!!

Hosszan bírálja az elmúlt 8 év egészségpolitikáját és leszögezi: szakítani kíván a felelőtlen ígérgetések szokásával, ugyanakkor a dokumentumban számos helyen

tetten érhető a forrásmegjelölés nélküli, egyébként pozitív célkitűzés.

A programalkotás keretrendszerén belül olyan fogalmakkal operál - célvezéreltség, tudományos bizonyítékokon alapuló egészségpolitika, megvalósíthatóság – melyeken vitatkozni nem lehet.

A vitairatot dinamikusan bővíthetőnek tartják az alkotók, melyhez újabb és újabb panelek kacsolhatók, és ígéretet tesznek olyan alapvető modulokra – melyeknek már itt kellett volna szerepelniük – mint a Népegészségügyi Akcióterv, Életpályamodell.

A célok, értékek, alapelvek rész, kissé zavarossá sikeredett. Belebonyolódtak a hatástalan és hatásos eljárások ingoványos kérdésébe, majd szakítva a bevezető „közel azonos” jelzőjével célként határozzák meg, hogy „mindenki, betegségtől és anyagi helyzetétől függetlenül, egyforma eséllyel férjen hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz.”

A „Ki fizesse meg az ellátás költségeit?” címszó alatt bebizonyosodik, hogy bár a magyar a legcsodálatosabb nyelv a világon, az egészségügyi közgazdaságtan nyelvét még nem sikerült magyarra lefordítani.

A hálapénz és a várólisták kérdésében olyan alternatívákat fogalmaz meg, melyek valódi éles viták alapjait képezhetik, majd a hatékonyság címszó alatt újra láthatóvá teszi, hogy a terv több ember munkája és a szerkesztésben nem sikerült egységes nyelvezetűvé és színvonalúvá gyúrni az anyagot.

A dokumentum súlyt helyez a betegjogok fejlesztésének kérdésére, de jóval kevesebbet foglalkozik az orvosok és egészségügyi dolgozók védelmével. A mai napig sem sikerült elérni azt, hogy az egészségügyben dolgozókat olyan jogi védelem illesse meg, mint például a pedagógusokat.

A tervezet következőkben helyzetértékeléssel foglalkozik. Ez olyan része a dokumentumnak, amivel kevesen fognak vitatkozni, ugyanakkor megdöbbentő adatokat tár elénk (pl.:..az egészségügyi közkiadások aránya a GDP-n belül 2,1 % ponttal – azaz több mint 500 milliárd forinttal – alacsonyabb, mint a másik három visegrádi ország átlaga, vagy, hogy az Egészségbiztosítási Alap gyógyító-megelőző ellátásokra fordított kiadásai reálértékben 250 milliárd forinttal maradnak el a 20 évvel ezelőtti 1990-es szinttől.)

A végső következtetést úgy adja meg, hogy: „Az elmúlt négy év öröksége: szétzilált betegutak, centralizált és önkényes egészségpolitikai döntések, súlyos forráskivonás.”

Alapvető mondatnak tartom: Az egészségügyi ágazat megújítása tehát elképzelhetetlen a működőképesség fenntartását célzó azonnali válságintézkedések nélkül. Ugyanakkor az azonnali intézkedéseket elégtelennek, a 2011-re elképzelteket különösen a költségvetés számokat figyelembe véve, megalapozatlan reménynek tartom. A mélyreható szerkezeti átalakítások a szükséglettérképek és a kapacitástervezési rendszer kiépítése időt vesz igénybe. Mindezek hatása 2012-től lesz érezhető – íródik a dokumentumban és ezzel átlépünk a rózsaszín álmok világába.

A legérdekesebb és talán legvitatottabb rész a Rendszermodell címszó alatt foglalódott össze. Egy új országos szervezet az Állami Egészségszervezési Központra – annak 9-10 nagyobb területi igazgatóságával – 5 nagy módszertani és egy Országos Betegjogi Központ létrehozására történik javaslat. A kritikák döntő többsége egy újabb adminisztratív „vízfej” létrehozásától tart.

Az elmúlt 20 évben, ha nem is gyorsvonati sebességgel, de a magyar egészségügy strukturális átalakulása a status elemektől a contractus irányában haladt. Ez az elképzelés visszafordítani látszik ezt a folyamatot.

Mi lenne itt a cél, mi lenne egy Állami Egészségszervezési Központ feladata? A kapacitás átrendezés, a menedzsment-koordináció, a betegút-szervezés. Vagyis ez a szervezeti struktúra lenne letéteményese a magyar egészségügy gyökeres átalakításának, lenne végrehajtója azoknak a döntéseknek, melyekre 20 éve nem volt mersze, vagy lehetősége az egészségpolitikának.

Ezen a kérdésen nem szabad sokáig vitatkozni. Nincs idő rá! Véleményem szerint vagy gyorsan el kell felejteni ( ezzel persze az egész Semmelweis Terv széthullik ) vagy gyorsan be kell vezetni. „ A tett halála az okoskodás” – tudjuk az Ember tragédiájából, és ez igaz, még ha Lucifer mondja is. A kapacitás-átrendezés, ha jól csinálják, az egészségügy minden szereplője számára hasznos intézkedés lehet, a menedzsment-koordináció sok személyi konfliktust teremtve, de megtakarítást hozhat, és a racionalizálás irányába ható elképzelés. A betegutak optimális szervezése az ellátás javulását szolgálhatja. Az Országos Betegjogi Központ pedig, ha a megszűnt Egészségfelügyelet működése során szerzett negatív tapasztalatokat hasznosítják, mind a betegek, mind az orvostársadalom érdekeit szolgálhatja.

Az informatika fejlesztéséről az ágazati portál megvalósításáról vitatkozni nem lehet, legfeljebb csak halkan jegyzendő meg itt is, mind annyi más helyen: lesz e forrása?

A dokumentum egyébként 5 forrásteremtési iránnyal számol. Ebben semmi új nincs, a korábbi kormányok egészségpolitikusai is ezeket az irányokat látták.

A Semmelweis Terv egyértelműen elveti a több egymással versengő, nyereségérdekelt biztosító pénztárak rendszerét, és az OEP átláthatóságát, ellenőrizhetőségét, számomkérhetőségét hangsúlyozza. Régi vágyálom ez is, csakúgy, mint az amortizáció és a megtérülés szolgáltatási díjtételbe való beépítése. Ugyanígy évek óta fennálló problémát elevenít fel a tervkészítő csapat, amikor ezt írja: „Megszüntetendő az a gyakorlat, hogy bizonyos területeken, ahol magánszolgáltatók működnek a szolgáltatási díjtételeket más területekhez képest aránytalanul magasan állapítják meg, így a közszolgáltatók rovására teremtenek jól jövedelmező piacot a magánbefektetőknek.”

Szívesen olvastam volna a „hogyanra” is némi célzást!

Új és eddig előtérbe nem került szempont mely a menedzsment és a tulajdon kapcsolatának jövőbeli erősítésére céloz

Érdekes lesz, hogy a majdani végleges programban ez milyen súllyal szerepel?

Remélhetőleg bővebb kifejtésre kerül az a mondat is, melyben arról írnak a készítők, hogy célunk a ritka betegségek EU-s központjává válás?!

Volt idő, amikor a FIDESZ egészségpolitikusainak érdeklődésének előterében álltak a népegészségügyi kérdések. A Semmelweis Terv erről sejtelmesen csak így nyilatkozik: „paradigmaváltó akcióterv készül.”

A sürgősségi betegellátás, az OMSZ szintén kiemelt témája volt már az egészségpolitikának. Fontos vele egy ilyen vitairatban is foglalkozni, de talán az általános részben, nem a sportrendezvények biztosításának részleteiig, mert ez bizonyos aránytévesztést jelent.

Annál is inkább, mert egy oldallal később a minden bevezető nélkül a következő mondat szerepel: „Terveink szerint szakítunk az egészségügyi és szociális szolgáltatások eddigi dogmaszerű szétválasztásával.” Új gondolat! Sajnálatosnak tartom, hogy csak egy villanás, pedig a kérdésről külön vitát lehetne nyitni.

Aktuálpolitikai felhangot érzek a pszichiátriával való külön részletes foglalkozásban.

A gyógyszergyártókkal több évre szóló megállapodást kötnek – olvasható a dokumentumban és az olvasónak de zsa vű érzése támad.

Az összefoglaló jövőkép két pontjában ( 39. és 40 ) foglalkozik azokkal, akiknek meg kéne valósítani a leírt elképzeléseket, az egészségügyi dolgozókkal. Sajnálatosan közhelyek hangsúlyozásával és fázisok puffogtatásának szintjén. Szerencsére az egészségügyi dolgozók többsége nem fogja elolvasni a Semmelweis Tervet, melyben az ő katasztrofális helyzetükről az utolsó mondatban így nyilatkoznak: „A hosszútávú intézkedési terv, a stratégiai célok mentén, kidolgozás alatt áll és egy későbbi fázisban válik részévé jelen vitairatnak.”

Osvai László dr.