AFRIKAI PÉLDÁZATOK

Akik eddig is szívesen olvasták Pátkai főorvos úr rövid, de mindig elgondolkodtató, írásait a világ bármely tájáról, azoknak örömet okoz, hogy ismét olvashatunk tőle egy korábban megjelent, „szakmai levelet”, amely az afrikai emberekről szól, de az európaiak is értékes, értékes mondanivalót találhatnak benne.

Afrikai példázatok

• A közösségeket veszélyezteti az önzés és a pozitív kezdeményezéseket elnyomja az arrogáns hatalom -

A világ felfogásában, megértésében az afrikai ember a közösségi beágyazottságából, az ember relációs természetéből indul ki. „Létezem, mert közösségben vagyok, mert tartozom valahova, valakikhez” tömören fejezi ki az ember-voltunk lényegét. Az individualisztikus, túlzottan versenyző, anyagelvű technikai civilizációnkkal szemben az afrikai világszemlélet az emberi kapcsolatok, a személyesség és az együttműködés fontosságára mutat rá. Az afrikai ember a fizikális és a spirituális világot nem választja külön, magától értetődő egységként fogja fel. Isten van, itt és most jelenvaló. Az ősök tovább élnek, emléküket gondozzák, tulajdonságaikat megnemesítik, szellemüket felidézik. A teremtővel, az ősök szellemével egységben, a környezettel való élő kapcsolat is jellemző. Így együtt mindezek az élet csodálatos szőttesét alkotják. Az egyén élete a közösségi részvételtől kap értelmet, jelentést. Az egészség az egyén és a közösség harmonikus kapcsolata. A fizikális megbetegítő tényezőket, a stresszeket (családellenes, törzsellenes veszélyeztető tényezőket) nem elsősorban egyén elleni támadásként, hanem a közösség károsítójaként fogják fel. Az eredetet, a történetiséget az ősök, az elődök tovább élő szellemei biztosítják. A jövőt, keresztény perspektívában is közösségi formában gondolják el. A megváltás az afrikai ember számára az egyén és a közösség fennmaradását jelenti, mely fontosabb, mint az egyén és sokkal fontosabb, mint a tárgyi világ. Az afrikai lelkipásztor példázata szemléletesen fejezi ki ezt a gondolatot:

Az utasok a  sivatag széléhez érnek. Tízen vannak. Az utakat befedte a homok, csak hozzávetőlegesen ismerik az irányt. Tudják viszont, hogy a sivatag közepén oázis van, vizük csak addig elég. Ha nem találják meg az oázist, menthetetlenül elvesznek. Tanakodnak, majd megegyeznek. Láncot képeznek, és egymástól hallótávolságban egy irányban indulnak útnak. Így széles területet pásztázva látszik legnagyobb esély arra, hogy közülük valaki megpillantja az oázist. Időnként kiáltással adnak jelt egymásnak. „Hallasz?” „Igen.” „Van oázis?” „Még nincs.” A kiáltások egyre gyengülnek, szomjúság gyötri őket, égető a déli napsütés. Az egyik utas meglátja az oázist. Önfeledten előre rohan. Társairól hirtelen megfeledkezve iszik a vízből és elnyúlik a zsenge füvön a forrás mellett. Meg vagyok mentve gondolja. Hirtelen elalszik. Mire felébred, már lemenőben a nap. Eszébe jutnak társai. Kiáltozni kezd. „Halljátok? Megtaláltam az oázist!” De senki nem hallja kiáltását, a többiek elvesztek a sivatagban.

„Nos – kérdezi a lelkipásztor – valóban úgy gondoljátok, hogy megmenekült  ez az egy utas: Elég, ha csak magunkra gondolunk? Az üdvösségre másokat is el kell vezetnünk”.

Élő emlékezet a gyarmati múlt. Nem felejtik, hogy a ’civilizált’ világ kihasználta erőforrásaikat, nyersanyagaikat és munkájukat olcsó pénzen vették meg. A függetlenné válást sok helyen követte véres etnikai és vallási színezetű háborúskodás, majd az HIV/AIDS csapása. A tradicionális világszemléletet értékeit a viharos szociális és kulturális változások súlyosan veszélyeztetik. A pénz és a hatalom lépett a teremtő Isten helyére, és önzés, háborúskodás, pusztító lázadások uralják a kontinens helyzetét. A progresszív egyének közös erőfeszítésekre, kreatív részvételre, felelősségre, az erőforrások közös felhasználására hívnak. A százezreket érintő katasztrófahelyzetekben valódi fejlesztési programokra van szükség, nem sokra jutnak a kisebb nagyobb élelmiszerszállítmányokkal. A pozitív kezdeményezéseket elnyomja a hatalom arrogáns önkénye. Dél-Afrikában milliók vannak megfelelő ivóvíz és villany nélkül, a nigériai olajkincs és gazdag mezőgazdasági terület elfogadható életszínvonalat biztosíthatna, de a bevételek nem jutnak el az ország lakóinak többségéhez. Afrikában is eltapossák, megölik a prófétákat. Lelkipásztorunk következő példázata érzékelteti a problémát:

A sivatag szélén, egy különösen száraz időszakban az állatok vízforrásai elapadnak, az ívó helyeken nem találnak enyhülést. Kétségbeejtő a helyzet. A pusztaság vezérei, a nagyvadak összegyűlnek, keresik a megoldást. Az oroszlán bevallja, hogy nem tud segíteni, talán a félelmetes kafferbivaly vagy a hosszúnyakú zsiráf tudnak valamit. Amint a nagyok egymást között érvelnek, a kiszáradt mocsárban egy kis teknős kér szót. Őt nem is hívták a gyűlésre. Hogyan is tudna egy kis teknős országos ügyekben tanácsot adni? Halkan, bátortalanul csak ennyit mond. „Én tudom hol a forrás, és” Nagyot trombitál az elefánt, csaknem megreped a teknős páncélja. „Mit tudhatsz te kis jelentéktelen csúszómászó, csak zavarod a nagyok tanácskozását.” Még mielőtt a teknős folytatná, rátapos az elefánt, és fél méter mélyre préseli a homokba. Órákba telik, míg a teknős a felszínre küzdi fel magát. Látja, hogy a méltóságok még semmire sem jutottak. Megint próbálkozik. „Én tudom, hogy merre van a forrás, nektek is megmutatom az utat.” A minden állat fölé emelkedő, öntelt zsiráf, éppen arról kezd beszélni, hogy még az ő fenséges magasságaiból nézve sem talált forrást. Mit akar ez a kis féreg és miért zavarja még mindig a nagyok tanácskozását. Félelmetes első lábával nagyot rúg a kis páncélosba, és az messze egy tövises bokor alján landol. „Milyen értetlenek, hiába próbálok rajtuk segíteni, nem hallgatnak meg.” Csendes alázattal kúszik vissza közéjük és ismét próbálkozik. „Én ismerem az élet forrását, én…” Be sem tudja fejezni, elbődül a kafferbivaly, és szarvára  tűzi a kis állatot, majd nagyot öklel és repül, repül a kis teknős. Fennakad egy majomkenyérfa ágán, és csak üggyel, bajjal tud lemászni róla. Szomorúan már távozni készül a tanácskozásról, amikor a gazella mellé szegődik. „Szervusz, teknős barátom, én is unom  már ezt az értelmetlen panaszkodást, semmire sem jutnak, inkább veled tartok.” A kis teknős elvezeti a gazellát a kiszáradt vízfolyások között rejtőző barlanghoz, melynek mélyén bővizű forrás csörgedez. Boldogan isznak a forrásból, és a gazella máris rohan a vadak reménytelen tanácskozására. Lelkendezve újságolja a jó hírt: „Igaza van a teknősnek, tudja az élet forrását, megmutatta nekem is, gyertek, odaviszlek benneteket.” A hatalmas barmok, - az uralkodó oroszlán, a büszke zsiráf, a rettenetes kafferbivaly együtt a lógó ormányos elefánttal, szomjúságtól szédülten követik a gazellát. A barlang előtt így szól hozzájuk a gazella. „Itt van a forrás előttetek, de tudjátok meg, hogy a teknőst, aki idevezetett bennünket, ti képtelenek voltatok megérteni, sőt eltapostátok, kidobtátok, elvetettétek.”

Az afrikai történeteket Stephen Collins kanadai orvos Angolában, az ubunduk között jegyezte fel. Angol nyelvű szóbeli közlését magyarra fordította Pátkai István.

Az idézett történetek először, “Alkoholproblémák Nigériában – szakmai levél” közleményben jelentek meg 1996-ban, a Szenvedélybetegségek (IV. évf., 2. sz. 128-134 old.) folyóiratban. A jelenlegi kissé módosított változat újraközlésére Buda Béla, a Szenvedélybetegségek főszerkesztője engedélyt adott.