CSOÓRI SÁNDOR: A TÜKÖR TOVÁBBRA IS TÜKÖR MARAD

Ha nem rajzolódik ki számunkra minél előbb egy Erdély történelmére is emlékeztető, székelyföldi térség, előbb-utóbb minden fájdalmunk és igazságérzetünk elvonttá válik. Az elvontságnak pedig nincs se ereje, se távlata. A határai a semmivel érintkeznek.

Azt hiszik sokan, hogy egy-egy remek hasonlat díszítés csupán, cifraság és káprázat. A nyelv ünnepi pillanatai. Szó sincs erről!

A hasonlat akkor igazi, ha minél távolabbi hegy tetejéről látja siklókígyónak a fű közé dobott kanászostort.

■

Egyik jegyzetfüzetemben elcsodálkozva bukkanok rá Feuerbach különös vallomására. Hegel gondolatával vitatkozva azt bizonygatja, hogy az ember nem más, csak az, amit megeszik.

Szelíden szólva: mi ez, ha nem kihívó arcátlanság?

S ugyanilyen lazán foglalja össze gondolatrendszerét is. Azzal áll elénk, hogy „Az igazi filozófia a filozófia tagadása. A vallástalanság a vallásom. A filozófia nélküliség a filozófiám.”

Ilyen kihegyezett, cifra ostobaságot csak dacból, sértettségből és kétségbeesésből faraghat ki az ember.

Valószínű, hogy kamasz koromban nagyon tetszett volna nekem ez a nyelvet kiöltő bölcselkedés, de akkor még azt sem tudtam: mi fán terem a filozófia.

■

Hajdanán még hittem annak a tetszetős kijelentésnek, hogy aki uralkodni tud rajtunk, azért tud, mert ismeri gyöngeségeinket. Ma már – nyolc évtizeddel a hátam mögött – egészen másként gondolkodom. A lábfejünkre lépő hatalmasaink sem az erényeinket nem ismerték, sem a gyöngéinket. Ezt abból a tapasztalatból is levezethetném, hogy magukról se tudtak semmit. A tükör továbbra is tükör maradt számukra, de a tükör mögötti arcunkra egyáltalán nem voltak kíváncsiak. Márpedig az önállótlan ember szinte mindig rosszul cselekszik.

■

Néhány évtizeden át sok volt a kierőszakolt, a mesterségesen „megcsinált” ünnep. Ezzel párhuzamosan megjelent köztünk a mesterkélt, ünnepélyes észjárás.

■

Hosszúra nyúlt életemben sokat betegeskedtem. Néma kórházi óráimban a halál tudatát szerettem volna megszelídíteni magamban. Nem sikerült. Akármilyen nagyvonalú, természeti lénnyé próbáltam is válni, a végén mindig oda lukadtam ki, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni. Az élet a végén – szolgaian – mindig megadja magát neki.

■

Manapság nem büntetésre számíthat az ember, hanem a közönyre.

■

Azt, hogy milyen érzelmi és lelki helyzetben él ma a magyarság, nem tudhatjuk meg semmiből. Legkevésbé az irodalomból.

■

Akármilyen veszélyes a féltudomány, éppoly veszélyes a félízlés is.

■

Újabban a végzet szerepét nem a megtisztító tragédiák vállalják át tőlünk magukra, hanem a banalitások. A felhígult és az utcai forgószéllel szövetkező sorstalanság.

■

Itt is, amott is azt dünnyögöm halkan, hogy rossz a demokrácia testtartása. Rossz, kezdettől fogva, hiszen szegényes, silány körülmények között született meg. Az orvosok efféle nyavalyákról mondják, hogy születési hiba.

■

1990 óta már többször is kiderült, hogy az ostobán lenézett ösztöneink, aggódásaink mindig sikeresebben figyelmeztettek bennünket mindenféle hibára, égborulásra, mint bármilyen politikai iránytűk vagy eszmerendszerek.

■

Ismerjük végre el, hogy csak az ihlettől felparázsló érvek lehetnek logikusak. Magában sem a száz darabra széthulló valóság, sem a történelem nem logikus soha.

■

„Tisztelt Szerkesztő Úr! Azt beszélik a fővárosban Önről, hogy nem tartja magamagát lángelmének, mint sokan mások. És hozzáteszik azt is, hogy a cukorszopogatásnak se nagymestere. Éppen ezért Öntől szeretném megkérdezni: elképzelhető-e az, hogy valahol a világon hamarosan föltalálják a rákbetegségek ellenszerét; föllélegzik az emberiség, de az orvosságot mégse gyártják, mert a temetkezési vállalatok néhány hónap alatt teljesen elszegényednének. Nem tudom, hogy Ön is így látja-e a jövőt? Nagyon várom a válaszát.”

■

Ikrek... Ezt írtam fel egyik jegyzetfüzetembe. De közben csúszhatott valamilyen új intéznivaló ügy és elfeledkeztem arról, hogy mit is akartam feljegyezni. Két év után ma jutott eszembe. Egyszerűen azt a közönséges csodát szerettem volna agyamba vésni, hogy ikrek természetesen születnek, de mesterséges ikresítés elképzelhetetlen a természetben.

■

A valóság minden eredete, részlete magányos addig, amíg nem beszélünk róla.

■

Az igazi, szívből fakadó nevetés rokona a felvilágosulásnak. S egyúttal úttörője az igazmondásnak is.

■

Életem során sokfelé írói magatartást ismerhettem meg. Veres Pétertől, Illyéstől, Nagy Lászlótól, Juhász Ferenctől, Mészöly Miklóstól kezdve Szécsi Margitig, Tornai Józsefig, s még háromszor ennyi nevet is ideírhatnék. A legmeghökkentőbb számomra Páskándi Géza volt. Páskándi úgy írt verset, regényt, naplót, tanulmányt, drámát, mint aki pontosan tudja: hogyha tegnap eszébe jutott valami, törvényszerű az, hogy ma is eszébe jusson.

Hátborzongató.

■

Páskándi minden tizenötödik-huszadik sorában felszínre buggyan egy-egy szokatlan mondat. Szellemes, fanyar, földhöz vágott labdához hasonló. Idézek egyet a sok közül: „Jobb ma egy beteg, mint holnap egy hulla.”

■

Hogy mire várok leginkább? Nem tudom. Talán arra, hogy jó magam vagy valaki más, minden kishitűség nélkül írhassa le a következő mondatot: Mi, magyarok, nemcsak a megcsonkított ország népe vagyunk, hanem egységes nemzet is!

■

Az embernek több otthona, sőt talán több hazája is lehet, de nemzete csak egy. Élnek kétnyelvű emberek, de kétnyelvű nemzetek nem.

■

Ha már se rendőrsége, se hadserege nem lehet egy nagy lélekszámú kisebbségnek, legalább a nyelve legyen erős és műveltsége.

■

Az olyan valóság, amelyben nincs helye a képzeletnek, már nem is valóság. El kell felejtenünk!

■

Jó néhány évvel ezelőtt azt hallottam, hogy itt-ott, nálunk is alakulgatnak az optimista (derűlátó) klubok. Helyes, helyes! – motyorásztam magamban, de közben arra gondoltam, hogy a mosolygó arcok közé nem ártana becsempészni egy-két gondolkodó arcot is.

Csoóri Sándor